Üdv!

Egyszerűen odament és megcsókolta. A földlakóm a magas, sötét hajú srácot. Az én hibámból.

Megígértem, hogy elmondom nektek, milyen hibát követtem el újra. Ezzel zártam a soraimat legutóbbi levelemben. Igen, a levélben sorokat zárunk. Ezt tanultam most többek között. És ez is tetszik. De nem hagyom, hogy elvonjam a saját figyelmemet arról, amit írni akarok nektek ilyen szarságokkal. Igen, most már csúnyákat is tudok mondani. Olyan sok mindent tudok, amiről nem is álmodtam a Szaturnuszon. Mert nem mondtátok! Valójában nem mondtatok semmit. Tudom, tudom, egy nagyobb terv része vagyok. Ezt mondtátok. Egy nagyobb terv! Csak arról a tervről nem beszéltetek! Most itt vagyok, és tanulok. Sokszor akaratom ellenére. Igen, hibázom. Újra és újra. De, amit én követek el, azok hibák. Nektek bűneitek vannak. Miért nem feleltek? Mire vártok? Földi hónapok óta nem hallok felőletek semmit. Dühös vagyok és félek! Igen, érzek. Ilyenek is vannak itt. Érzések. És nem tudok velük mit kezdeni. És a földlakóm sem. Tudom. És nem tudok ezen változtatni. Segíteni küldtetek – legalábbis akkor még ezt mondtátok. Most már nem is tudom, miért vagyok itt. Tényleg segítek neki? Tényleg jó az neki, hogy a gondolatai között alszom? És nekem? Nekem jó?

Az agyát használom gondolkodásra. A szemét látásra. Kinézek rajta, mintha csak egy ablak, vagy erkély volna, vagy nem is tudom. A szeme lencséje görbít el mindent. Amikor csak fényként szálltam, és magam dönthettem el, mit nézzek meg, addig olyan egyértelműnek tűnt minden. Nem voltak homályos szélek, meg túlszínezett látvány. Azt láttam, ami előttem volt. Nem voltak főszereplők, vagy fontosabb helyszínek. Most viszont valami furán torzító üvegen keresztül láthatom azt, amit ő megnéz. És most már azt érzem, amit ő érez. Gyűlölök és szeretek és vágyom. És ez megrémít. És olyan tettekre késztet, amelyeket nem terveztem. És amelyekkel újra és újra őt bántom.

Összekevertem az emlékeit és a vágyait. Tessék, kimondtam. Ezt tettem legutóbb. Ez a legújabb vétkem. Mire észrevettem, már késő volt.

Elmesélem azt a szörnyű estét, aminek a felelőse vagyok. De nem csak én. Hanem ti is! Ti is ugyanolyan bűnösök vagytok abban, hogy megalázta magát. Hogy bántották.

Azok a gondolatok, amelyek most születtek az agyában, tőlem fogantak. És most fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Csak körülnézek a megváltozott otthonomban, és nem tudom, mihez érhetek. Napok telnek el, hogy csak ülök az egyik agytekervényén, és arra várok, hogy magától változzon meg valami, mert én nem merek semmit sem tenni. Nem kell, hogy valami nagyon látványos dolog legyen, csak egy kis szín, vagy mozdulat. Csak legyen kicsit melegebb egy-egy zug.

   Egyszerűen odament és megcsókolta. Beléptünk valami bárba. Volt ott sok hangos ember, ő odaintett egy kis csoportnak, mosolygott. Ahogy eddig csak az emlékeiben láttam mosolyogni. Aztán odasietett az asztalukhoz. A kabátját közben levetette, és egy üres szék támlájára dobta, mikor megérkezett. Módszeresen körbeköszönt, és amikor a magas, sötét hajú sráchoz ért, megcsókolta. Olyan természetesen tette, mintha mindig ezt csinálná. Ha valaki látta őket, biztos azt gondolta, régi páros. Ha olyan valaki, aki nem ismeri őket. A barátaik azonban döbbentek voltak. Láttam, ahogy abbahagyják a beszélgetést, és mind elhűlve feléjük fordulnak. A földlakóm persze ebből nem vett észre semmit. A számára rutinos csók után leült és magával húzta a magas, sötét hajú srácot, aki értetlenkedve szó nélkül követte. Leülve aztán újra a fiúhoz hajolt a földlakóm, és újra megcsókolta. Most hosszabban. Még sosem voltam egyetlen férfihoz sem ilyen közel. Sőt egyetlen emberhez sem. Azt eddig is láttam, hogy a földiek különböző távolságokat tartanak egymás között, de sosem tudtam, hogy mi alapján döntik el, hogy éppen mekkorát. Az én földlakóm mindig nagy távolságot tart. Mindenkivel. Amióta csak a fejében élek, nem voltam igazán közel más lényhez. Ez a csók nagyon furcsa érzés volt. A földlakóm közben megsimogatta a magas, sötét hajú srác nyakát, és én éreztem, ahogy az ujjhegyei akadoznak az apró tüske-hajszálakon.

Csiklandós érzés volt. Az érintés. Vajon az is ilyen izgalmas lehet, ha engem érintenek meg? Mármint a földlakómat. De akkor én is érezném. Mert most nem volt semmi ilyesmi. A döbbent srác nem érintette meg. De ha meg is akarta volna tenni, addigra belépett a helyiségbe az a lány, akivel a múltkor láttuk. Akit annyira gyűlölünk. Meglátta a magas, sötét hajú fiút és a földlakómat, és elnyílt az ajka a hitetlenkedéstől. Mozdulatlanra dermedt. A srác fölpattant, mint aki magyarázkodni készül, de nem tudott hozzákezdeni, mert lényegében neki nem volt miért magyarázkodnia. Így ő is némán állt. A földlakóm pedig szótlanul, mereven nézte őket. Olyanok voltak, mint egy szoborcsoport. A döbbenet szobra.

A sok váratlan érzés és inger eltompította a figyelmemet, és csak komoly késéssel fogtam hozzá a helyzet megmentéséhez. Őrült iramban kerestem elő a rossz emlékeket. Mindent, ami a magas, sötét hajú fiúhoz kötődik, és valaha fájdalmat okozott a földlakómnak. Mindent, ami azt üvölti, ez a múlt! Sértéseket, hazugságokat, elfelejtett ünnepeket. Dobáltam őket előre. Bontogattam ki az elméje tisztásán. Hagytam, hogy maguktól szálljanak ki, és töltsék meg a teret bántó hangzavarukkal. Hirtelen minden nagyon forró lett. Éreztem, ahogy az agytekervények zakatolva működésbe kezdenek, sorra fogadják be a vágyak raktárába keveredett kis képeket, és teszik a helyükre azokat. Az emlékek közé. Mikor minden a helyére került, a földlakóm elméje elcsitult. Hirtelen néma csend lett. Ijesztő csend. A földlakóm felállt a székről, fogta a kabátját, nem nézett senkire, és kiment a kocsmából. Ütemesen lépkedett végig az utcán. Sírt. És mivel nem akarta, hogy bárki – ha utána jön – így lássa, sietősebbre fogta a lépteit.

Akkor este eszembe jutott az az éjszaka, amikor megismertem. Ugyanígy, éppen sírt az utcán haladtában. Szörnyen éreztem magam. Akkor, és most is. Ez az én nagy segítségem? Ott tart, ahol nélkülem is tartott. Még ha néhány percig ma boldog is volt. Én adtam neki ezeket a perceket. A hazugság boldogító perceit. De mi az ára? Nem gondoltam, hogy ilyen érzés létezik. Hogy egyszer szomorú leszek attól, hogy látom, milyen boldog.

De arra a pár percre úgy éreztem, értek valamit. Mert azóta sem tudom elfelejteni azt a sötét szempárt, amely olyan közel volt hozzám.

Hamarosan jelentkezem. Leveleimet a csillagokba írom, hogy mindenki láthassa, de csak ti olvassátok.

Szeretettel gondol rátok

Újdonsült Földlakótok