dsci0001.JPG

   Igen, levágattam a hajam. Rövid. Gondoltam, végre hagyom érvényesülni a többi lányt is. Besétáltam a fodrászomhoz egy rövid hajú Jennifer Lawrence-t ábrázoló fotóval, hogy ilyen fejet szeretnék én is. Nos, ahogy a fenti ábra is tanúsítja az eredményt: mint két tojás.

Persze ezen a sikertelenségen hamar túl lehet lépni, de amikor elkészül a frizurád, és az elismerésben reménykedve bőszen mutogatod boldog-boldogtalannak, hangsúlyozván, hogy ez amolyan trendi pixie frizura, meg milyen menő már egy csomó sztárocskán, valakitől biztos, megkapod rá az öcsi jelzőt. Az meg, hogy rövid vagy hosszú hajú lány vagy, a legkevésbé sem attól függ, hogy hány centis a hajad. Én például – nagyon úgy fest, hogy – rövid hajú lány vagyok. (Azt még nem tudom, hogy ez jó vagy rossz hír.) Erre akkor jöttem rá, mikor észrevettem, hogy egy kollégám hosszasan figyel, majd megkérdezi, hogy mi történt a hajammal, befestettem? Mikor jeleztem, hogy a legkevésbé sem, valójában 30 centivel rövidebb lett, közölte velem, hogy nyilvánvalóan tévedek, hiszen nekem mindig is rövid hajam volt.

És ez volt a szerencsésebb reakció, szemben a bátyáméval, aki tudniillik, úgy véli, a nő haja hosszú, továbbá pörgős szoknyát és kopogós cipőt hord. Előzetes figyelmeztetés nélkül szembesítettem az új frizurámmal, így tisztán látszott, ahogy lenyelte első döbbenetét. Majd kényszeres elismerő bólogatásba kezdett, és hogy még kevésbe legyen hihető szájából a dicsérő szó, többször elismételte, hogy jó lett a hajam, neki tetszik, tényleg jó, igazán jól sikerült, és társai. Átvéve a bólogatását, biztosítottam róla, hogy eleget tett az elvárható, ám tőle szokatlan udvariaskodásnak (ezt különben a sokk számlájára írom). Erre ő - úgy érezvén, hogy tovább kell mentenie a helyzetet - hozzátette, hogy őszintén úgy gondolja, jó döntést hoztam azzal, hogy levágattam, hiszen olyan rossz minőségű hajjal, mint az enyém sok minden mást úgysem lehet kezdeni.

Szóval a hajam rövid, a cipőtalpam lapos, és a kutyámat felháborítóan fiús kékbe öltöztetem, holott lány. Védelmemre, kék kabátot varrtam magamnak, és a maradék anyagból készült Mici pulcsija. Bocs, hogy nem vettem neki külön textilt a téli kollekciójához. Bár, ha jobban belegondolok, most aztán rohadtul megvédtem magam a kék kabátommal – ha mindenáron listázni akarjuk, hogy mely színektől, magasságoktól, fazonoktól és hosszoktól lesz valaki csaj. És hogy tetézzem, idén karácsonykor mellőztem a tematikus romkomok megtekintését. Átmentünk Micivel a szüleimhez, ahol is Stallone napokat tartottam anyával. Büszkén jelenthetem, hogy kivégeztem a teljes Rocky sorozatot, a Creedet, 2 Feláldozhatókat, és a felvételek között várakozik a Rambo széria. Valójában véletlenül alakult így az ünnepi házimozi-listám, de ha jobban megvizsgáljuk, nem arról szól minden karácsonyi film, hogy a jó jutalomban, a rossz büntetésben részesül? Hát ezekben a filmekben ebből nincs hiány. Meg aztán az is lehet, hogy egy ösztönösebb indíték húzódik meg a filmválasztás háttérben. Nem mintha arra vágynék, hogy nem létező világvégi szigeteket lőjenek rommá értem, de mégiscsak megnyugtató nézni, ahogy néhány kiöregedett alfahím megmenti a bajba jutott hölgyet. Még akkor is, ha jómagam sosem tudtam igazán azonosulni a falu szépe karakterekkel (mu-ha-ha), amelyek a klasszikus szőke herceg és/vagy fehér ló típusú filmeknél alap kellékek. És biztosíthatom a nyájas olvasót, nem áltatom magam azzal, hogy ezt a pozíciót pusztán a hajam levágatásával buktam. De tény, hogy ezzel a frizuramódosító döntéssel, még inkább feladtam magamnak a leckét az engem is megmenthetne Stallone tematikájú fantáziálásban.  Szembesítettem magam a helyzettel, és a továbbiakban inkább az akciófilmek agyzsibbasztó pörgésére koncentráltam, ami tökéletesen passzolt a zselés szaloncukor ízű karácsonyi eltompultsághoz.

A műfán világítottak a kis bányászlámpa formájú izzók, az ablakban kitartóan tornázott egy műanyag mikulás (megjegyzem december 6. óta, anyám ugyanis már akkor átvezényelte oda szegény párát a szekrényből), a kandalló párkányt ellepték az ízléses rénszarvasos gyertyatartók, én meg takaróba burkolózva néztem, ahogy a túlmozgásos, fura arcú macsó filmről-filmre öregszik, de menti meg feltartóztathatatlanul életünket és becsületünket. Na, ezt nevezem én karácsonynak. És úgy tűnik, anya is, mert meglepő lelkesedéssel követte Sylvester Stallone világjobbító ünnepi törekvéseit.

dsci0009.JPG

Üdv!

 

Egyszerűen odament és megcsókolta. A földlakóm a magas, sötét hajú srácot. Az én hibámból.

Megígértem, hogy elmondom nektek, milyen hibát követtem el újra. Ezzel zártam a soraimat legutóbbi levelemben. Igen, a levélben sorokat zárunk. Ezt tanultam most többek között. És ez is tetszik. De nem hagyom, hogy elvonjam a saját figyelmemet arról, amit írni akarok nektek ilyen szarságokkal. Igen, most már csúnyákat is tudok mondani. Olyan sok mindent tudok, amiről nem is álmodtam a Szaturnuszon. Mert nem mondtátok! Valójában nem mondtatok semmit. Tudom, tudom, egy nagyobb terv része vagyok. Ezt mondtátok. Egy nagyobb terv! Csak arról a tervről nem beszéltetek! Most itt vagyok, és tanulok. Sokszor akaratom ellenére. Igen, hibázom. Újra és újra. De, amit én követek el, azok hibák. Nektek bűneitek vannak. Miért nem feleltek? Mire vártok? Földi hónapok óta nem hallok felőletek semmit. Dühös vagyok és félek! Igen, érzek. Ilyenek is vannak itt. Érzések. És nem tudok velük mit kezdeni. És a földlakóm sem. Tudom. És nem tudok ezen változtatni. Segíteni küldtetek – legalábbis akkor még ezt mondtátok. Most már nem is tudom, miért vagyok itt. Tényleg segítek neki? Tényleg jó az neki, hogy a gondolatai között alszom? És nekem? Nekem jó?

Az agyát használom gondolkodásra. A szemét látásra. Kinézek rajta, mintha csak egy ablak, vagy erkély volna, vagy nem is tudom. A szeme lencséje görbít el mindent. Amikor csak fényként szálltam, és magam dönthettem el, mit nézzek meg, addig olyan egyértelműnek tűnt minden. Nem voltak homályos szélek, meg túlszínezett látvány. Azt láttam, ami előttem volt. Nem voltak főszereplők, vagy fontosabb helyszínek. Most viszont valami furán torzító üvegen keresztül láthatom azt, amit ő megnéz. És most már azt érzem, amit ő érez. Gyűlölök és szeretek és vágyom. És ez megrémít. És olyan tettekre késztet, amelyeket nem terveztem. És amelyekkel újra és újra őt bántom.

Összekevertem az emlékeit és a vágyait. Tessék, kimondtam. Ezt tettem legutóbb. Ez a legújabb vétkem. Mire észrevettem, már késő volt.

Elmesélem azt a szörnyű estét, aminek a felelőse vagyok. De nem csak én. Hanem ti is! Ti is ugyanolyan bűnösök vagytok abban, hogy megalázta magát. Hogy bántották.

Azok a gondolatok, amelyek most születtek az agyában, tőlem fogantak. És most fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Csak körülnézek a megváltozott otthonomban, és nem tudom, mihez érhetek. Napok telnek el, hogy csak ülök az egyik agytekervényén, és arra várok, hogy magától változzon meg valami, mert én nem merek semmit sem tenni. Nem kell, hogy valami nagyon látványos dolog legyen, csak egy kis szín, vagy mozdulat. Csak legyen kicsit melegebb egy-egy zug.

   Egyszerűen odament és megcsókolta. Beléptünk valami bárba. Volt ott sok hangos ember, ő odaintett egy kis csoportnak, mosolygott. Ahogy eddig csak az emlékeiben láttam mosolyogni. Aztán odasietett az asztalukhoz. A kabátját közben levetette, és egy üres szék támlájára dobta, mikor megérkezett. Módszeresen körbeköszönt, és amikor a magas, sötét hajú sráchoz ért, megcsókolta. Olyan természetesen tette, mintha mindig ezt csinálná. Ha valaki látta őket, biztos azt gondolta, régi páros. Ha olyan valaki, aki nem ismeri őket. A barátaik azonban döbbentek voltak. Láttam, ahogy abbahagyják a beszélgetést, és mind elhűlve feléjük fordulnak. A földlakóm persze ebből nem vett észre semmit. A számára rutinos csók után leült és magával húzta a magas, sötét hajú srácot, aki értetlenkedve szó nélkül követte. Leülve aztán újra a fiúhoz hajolt a földlakóm, és újra megcsókolta. Most hosszabban. Még sosem voltam egyetlen férfihoz sem ilyen közel. Sőt egyetlen emberhez sem. Azt eddig is láttam, hogy a földiek különböző távolságokat tartanak egymás között, de sosem tudtam, hogy mi alapján döntik el, hogy éppen mekkorát. Az én földlakóm mindig nagy távolságot tart. Mindenkivel. Amióta csak a fejében élek, nem voltam igazán közel más lényhez. Ez a csók nagyon furcsa érzés volt. A földlakóm közben megsimogatta a magas, sötét hajú srác nyakát, és én éreztem, ahogy az ujjhegyei akadoznak az apró tüske-hajszálakon.

Csiklandós érzés volt. Az érintés. Vajon az is ilyen izgalmas lehet, ha engem érintenek meg? Mármint a földlakómat. De akkor én is érezném. Mert most nem volt semmi ilyesmi. A döbbent srác nem érintette meg. De ha meg is akarta volna tenni, addigra belépett a helyiségbe az a lány, akivel a múltkor láttuk. Akit annyira gyűlölünk. Meglátta a magas, sötét hajú fiút és a földlakómat, és elnyílt az ajka a hitetlenkedéstől. Mozdulatlanra dermedt. A srác fölpattant, mint aki magyarázkodni készül, de nem tudott hozzákezdeni, mert lényegében neki nem volt miért magyarázkodnia. Így ő is némán állt. A földlakóm pedig szótlanul, mereven nézte őket. Olyanok voltak, mint egy szoborcsoport. A döbbenet szobra.

A sok váratlan érzés és inger eltompította a figyelmemet, és csak komoly késéssel fogtam hozzá a helyzet megmentéséhez. Őrült iramban kerestem elő a rossz emlékeket. Mindent, ami a magas, sötét hajú fiúhoz kötődik, és valaha fájdalmat okozott a földlakómnak. Mindent, ami azt üvölti, ez a múlt! Sértéseket, hazugságokat, elfelejtett ünnepeket. Dobáltam őket előre. Bontogattam ki az elméje tisztásán. Hagytam, hogy maguktól szálljanak ki, és töltsék meg a teret bántó hangzavarukkal. Hirtelen minden nagyon forró lett. Éreztem, ahogy az agytekervények zakatolva működésbe kezdenek, sorra fogadják be a vágyak raktárába keveredett kis képeket, és teszik a helyükre azokat. Az emlékek közé. Mikor minden a helyére került, a földlakóm elméje elcsitult. Hirtelen néma csend lett. Ijesztő csend. A földlakóm felállt a székről, fogta a kabátját, nem nézett senkire, és kiment a kocsmából. Ütemesen lépkedett végig az utcán. Sírt. És mivel nem akarta, hogy bárki – ha utána jön – így lássa, sietősebbre fogta a lépteit.

Akkor este eszembe jutott az az éjszaka, amikor megismertem. Ugyanígy, éppen sírt az utcán haladtában. Szörnyen éreztem magam. Akkor, és most is. Ez az én nagy segítségem? Ott tart, ahol nélkülem is tartott. Még ha néhány percig ma boldog is volt. Én adtam neki ezeket a perceket. A hazugság boldogító perceit. De mi az ára? Nem gondoltam, hogy ilyen érzés létezik. Hogy egyszer szomorú leszek attól, hogy látom, milyen boldog.

De arra a pár percre úgy éreztem, értek valamit. Mert azóta sem tudom elfelejteni azt a sötét szempárt, amely olyan közel volt hozzám.

Hamarosan jelentkezem. Leveleimet a csillagokba írom, hogy mindenki láthassa, de csak ti olvassátok.

 

Szeretettel gondol rátok

Újdonsült Földlakótok

dsci0023.JPG

Megtaláltam az igazit! Hívjátok vissza a kutyákat, a keresésnek vége! Tapsvihar elül.

Ja, ha bárki már az esküvői harangok zúgását hallotta volna erre a kijelentésre, az egészen nyugodtan elcsitíthatja lelkesedését, amely annak a vélelemnek a hatására csiklandozta meg a szívét, hogy valaki tán bekötné a fejem: nem hús-vér valójában találtam meg a megfelelő Személyt.

Amúgy – csak teoretikusan – van bárki, akinek bármilyen érzékszervét megcsiklandozná a gondolat, hogy megházasodom? Na, éreztem én.

Szóval a nagy felfedezés egy hosszas telefonbeszélgetés eredménye, amelyben arra próbáltunk rájönni egy barátommal, hogy mire/kire is lenne szükségem. Mindjárt az elején tisztáznám, hogy a kivitelezhetőséggel és a realitásokkal bárminemű összeférhetőséget mutató válasz nincs. Ezt persze én eddig is tudtam, de valami perverz nyugalommal töltött el, hogy egy újabb embert bosszanthattam fel döntésképtelenségem tényével.

Tehát az Igazi így festene: egy Kurt Vonnegut szakértő, woody alleni humorral, aki úgy néz ki, mint Vincent Cassel, és vasárnaponként önkéntes tűzoltóként dolgozik.

A felsoroltak mérlege: 3:1 a magyarázatra nem szoruló szubjektív igények javára egy első hallásra értelmezhetetlennek tűnő és kissé bizarr vággyal szemben.

És akkor most nézzük az osztás-szorzással megszületett kritériumokat tételesen. Rém egyszerű oka van annak, hogy a célszemély Vonnegut szakértő legyen: szeretem Vonnegutot. De hogy lássátok, milyen nagyvonalú vagyok, nem zavarok haza egy irodalmárt sem csak azért, mert a szakterülete Faulkner vagy Boris Vian. És akkor ennyit a sznobkodásról.

Woody Allen humora szintén nem szorul magyarázatra. Mármint akinek el kell magyarázni Allen-t, az nem olyasvalaki, akinek Allen-t akarok magyarázni, illetve ami még nyilvánvalóbb, nem olyasvalaki, aki azt akarná, hogy Allen-t magyarázzak neki. Más szóval, jó eséllyel különben sem ugyanúgy kívánnánk tölteni a szombat esténket.

Az, hogy a kritériumrendszerem külsőségekkel kapcsolatos pontjánál Vincent Casselt jelöltem meg mértékegységként, természetesen több szempontból is aggályos lehet. Mindenki megalkuvás, aki nem Vincent Cassel. És mivel még maga Vincent Cassel sem vincentcassel (ezt ugye értjük), így a mindenki alatt tényleg mindenkit értek. Egy ilyen jelenség pedig komoly gátja lehet az egészséges érzelmi életnek. (Most nyilván dramatizálom a helyzetet. Vagy nem?!)

Na, és akkor jöjjön a negyedik, és legkevésbé nyilvánvaló pont. A tűzoltókkal kapcsolatos fétisemet már több alakalommal, és attól tartok, a kelleténél több fórumon kifejtettem. De hogy tisztázzuk: gyarló, ösztönszintű vágyakról beszélünk. Mert persze óriási dolog, hogy az életüket kockáztatják, embereket mentenek, füstben gázolnak, és még tetoválást sem csináltathatnak feltűnő helyre; és én is tudom, hogy alapvetően nem csak cicákat szednek le magas fákról a cuki egyenruhájukban, azonban az én lánglovagos álmom sokkal profánabb: egy katalógus-tűzoltó félmeztelenül mossa a kis locsoló kocsiját. 

Ha azt gondolnátok, hogy nem teszek az álmaim valóra váltásáért, nagyon tévedtek. Történt ugyanis, hogy a kutyasétáltatásnak új helyszínt keresve, elvetődtünk Micivel a közeli dombos parkig. És mivel mi szeretjük a kihívásokat, és igazi túra-fanok vagyunk (pfff), felmentünk egészen a domb tetejére. Ott pedig csodás látvány tárult elénk. Azt eddig is tudtam, hogy igen közel lakom a helyi tűzoltóállomáshoz, (nyilván tök véletlenül vezet arra az utam mindig, amikor hazafelé megyek, és lassítok le az épület közelében, míg már dudálnak a mögöttem jövők), de a felismerés, hogy a dombtetőről éppen belátni a belső udvarukra, olyan örömmel töltötte el a lelkemet, mint amilyet Maria nővér érezhetett A muzsika hangjában, mikor megpillantotta Svájc határát.

Felfedezésünk óta kutyámmal gyakran választjuk sétánk helyszínéül ezt a vibráló levegőjű, csodálatos parkot. Felteszem, ebből a vibrálásból rajtam kívül más kutyasétáltató nem érez semmit. Sebaj. Ez az én kis vibrálásom. Vagy mi.

Nos, azóta módszeresen leskelődöm. Kár szépíteni. Gondolom, senkit nem lepek meg azzal a ténnyel, hogy még egy tűzoltó sem mosta félmeztelenül a kis locsoló kocsiját. Legalábbis én nem voltam szemtanúja. Ellenben láttam már pocakos, korosodó tűzoltót, aki macinaciban nyalta a saját autóját, vagy kis kosárba gyűjtve szüretelte a telephely konyhakertjében termett paradicsomot. Nem sok kiábrándítóbb dolgot láttam valaha. Mondanám, hogy így esnek el a hősök, de nem adtam fel. Mi Micivel továbbra is véletlenül mindennap elsétálunk arra, és reménykedve kaptatunk fel az emelkedőn, hátha ma…

De visszatérve az Igazira. Logikus lenne azt feltételezni, hogy ha már ilyen pontosan meghatároztam, mit akarok (nem tudom feltűnt-e, hogy a tűzoltós-dologban tulajdonképpen beérem a mosás résszel, nem ragaszkodom a füstmérgezés kockázatához), akkor megfelelvén a fenti elvárásoknak, jöhet is az illető. De sajnos nem ez a helyzet.

Vizualizáltam ugyanis a jelenetet: a férfi, aki Kurt Vonnegut szakértő, woody alleni humorral, úgy néz ki, mint Vincent Cassel, és vasárnaponként önkéntes tűzoltóként dolgozik, egyszer csak bekopogtat az ajtómon. Azt mondja: Én vagyok az! És tényleg ő az.

Mégis mit teszek akkor? Természetesen rávágom az ajtót, mert a megoldás nem lehet ilyen egyszerű!

dsci0003.JPG

Üdv!

 

Mindenekelőtt szeretném kijelenteni: tudom, átléptem a határt. Nos, azt is tudom, hogy legutóbb könnyen azt a benyomást kelthettem, ez már rég megtörtént. És higgyétek el, azóta is ostorozom magam, hogy tehettem ezt vele. Hogy mióta megérkeztem a Földre, és beköltöztem a gondolataiba, csak fájdalmat okozok neki. De ez most más. Még ha meggyőződésem is, hogy csak akkor segíthetek neki, ha fenekestül felforgatom a világát – legalábbis azt, amelyik a fejében létezik – el kell ismernem, hogy ügyetlenségemmel most talán még nagyobb bajt okoztam.

Az egész egy hazug reggellel és néhány cukros brióssal kezdődött, amit az átkozott emlékei között találtam.

Igen. Kerestem. Találtam. Rendre megszegem azokat a szabályokat, amelyeket azért hoztam, hogy védjem őt és persze magamat. És amelyek elfogadása nélkül – tudom – el sem engedtetek volna a Szaturnuszról.

De visszatérve a briósokra meg arra a reggelre. Nem volt egyedül. Valaki feküdt mellette az ágy jobb oldalán. Ő a baloldalon. Mint most is, amikor nem alszik mellette senki. Azt hiszem, ezt sosem fogom megérteni. Hogy amikor egyedül van – vagyis mindig – akkor miért ragaszkodik a megszokott oldalához. De higgyétek el, ez csak egy a Földlakóm furcsa szokásai közül.

Szóval feküdt az ágyon, és az ablakon halványan sütött csak be a nap. Számomra ismeretlen nyugalom uralta az arcát. Nyugalom uralta… azért így írom, mert tetszik ez a szókapcsolat. Nem rég tanultam. A furcsasága miatt tetszik. Hogy az uralta, olyan erőszakosan hangzik, míg a nyugalom épp az ellenkezője. És mégis pontosan írja le az arckifejezését. Mert valahogy olyan, mintha valaki más döntene arról, milyen érzelem legyen az arcán. És persze a fejében. És mintha még az is látszana, hogy ezt egyáltalán nem bánja. Azt hiszem, még sosem láttam ilyennek. Nem tudom, hogy mikori ez az emlék, de valószínűleg régi, mert sokáig kellett kotorásznom, mire megtaláltam.

Céges bulik és unalmas születésnapok maradványai alatt bukkantam rá erre a – nem is tudom, talán boldogságot árasztó, igen, azt hiszem, ez a jó szó – boldogságot árasztó reggelre. Az a valaki, aki mellette feküdt, a magas, fekete hajú srác volt. Akiről már írtam nektek. Akit úgy gyűlöl. És akit ma már én is.

Persze ekkor még gyűlöletnek nyoma sem volt. Az egész szoba csillámlott. Tudom, hogy ez most túlzásnak hangzik, de ez egy emlék. És – még mindig csak tanulgatom ezeket a dolgokat, de – rájöttem, hogy egy emléken kedve szerint alakítgat. Sőt, néha maga sem veszi észre az átalakulást. Valami egy kicsit színesebb, vagy hangosabb lesz, egy másik emlékből meg eltűnnek darabkák.

Nos, a fura szikrázás ezeken a képeken azt jelenti, hogy míg ez „csak” egy boldog reggel volt, addig az emlékeiben boldog-boldog-boldog reggel volt. Szinte ijesztően könnyed. Mint valami nyugalmasító moraj, ami közben csiklandozó izgalom.

Kérdezhetnétek – teljes joggal –, hogy honnan tudom, hogy ez egy emlék, és nem csak a képzelete játszott vele. (És velem.) Már erre is tudom a választ. Túl azon az egyszerű tényen, hogy az agyának más-más zugaiban őrzi az emlékeket és a vágyakat, vannak árulkodó részletek, amelyekből nyomban tudható, hogy melyikkel van dolgunk. Nem biztos, hogy pontosan el tudom majd nektek magyarázni, de megpróbálom. Ha emlékek közé osonok, akkor mindig érzek egy szilárd alapot. Meg tudom fogni a bútorokat, megérinthetném a szereplőket, csak éppen minden hangsúlyosabban elkülönül egymástól, mint a valóságban. Harsányabb. Ahogy már írtam.

Az álmodozásai viszont tünékeny, sokszor összefüggéstelen képsorok. Mindig találok bennük valami igazat. Egy emlékfoszlányt, vagy egy érzést, de közben hazugság az egész. A jól megszokott hazudozás önmagának. Olyan szomorú látni, hogy ilyen gondosan építgeti fel ezeket az álmokat. Kitalálja, hogy ki mit mond, mit visel meg ilyenek. Újra meg újra lejátssza ezeket az agyában. Talán abban bízva, hogy így valóra válnak.

A magas, fekete hajú srác hol az emlékeiben, hol a vágyaiban bukkan fel. Az utóbbiban kedvesebb. Persze ki tudja, mennyit torzított az emlékein a csalódásai után…  

Nos, a szikrázó levegőjű reggeli kép – minden túlzásával együtt – határozottan emlék. És a jobb emlékek egyike.

- Te reggelit hoztál nekem? – kérdezte döbbenten a Földlakóm, miközben felült az ágyon.

- Aha.

- De miért?

- Mert tudom, hogy szereted a brióst – mondta a magas, fekete hajú srác. De ahogy a mondat végére ért, és látta a Földlakóm aggodalmas arcát, csökkent a magabiztossága. – Mégsem szereted?

- De. Hát persze. És örülök.

- Ezt a lelkesedést… – összegezte a fiú. Majd arrébb tolta a tányért az ágyon, és a hátára heveredett.

- Tényleg örülök! És nem is a hülye briósnak, hanem, hogy emlékeztél rá. Csak ha ma hozol, akkor azon fogok töprengeni, vajon hozol-e holnap is. És ha holnap hozol, akkor hirtelen még boldogabb leszek, aztán még jobban fogok aggódni.

- Jesszusom. Nem lehetne, hogy egyszerűen csak megegyük? Már így is elkezdett leolvadni róla a cukor. Nézd csak!

- Nem. Mert ez több mint egy reggeli.

- Úgy érted, a kedvességem egy briósban materializálódott, és így már nem lehet megemészteni?

- Úgy értem, hogy a szorongásaim és az aggodalmaim materializálódtak benne. És ezt tényleg nem tudom megemészteni.

És itt véget ért az emlék. Egy takaróval ért véget. Valaki lerúgta magáról, és felpattant az ágyról.

Mondjuk én az egészet nem értem. Fura szavakat használnak – egy csomó kifejezést még mindig nem ismerek – és nem örülnek sütiknek, aminek még gyerekek is szoktak örülni állítólag. De az is lehet, hogy az emlék törölt folytatásában volt olyasmi, ami miatt végül is szomorú a Földlakóm. Talán tényleg megolvadt a cukor a brióson, és lehet, hogy ez itt valami komoly gondnak számít. Nem is tudom. Én kerestem persze a hiányzó képeket, de nem találtam sehol. Bár az is igaz, hogy cukros briósos reggelt is egyre kevesebbet találtam. Aztán már nem is nagyon volt. Még pirítósos se. Rengeteg olyan reggelt találtam, amikor már sem briós, sem pirítós, sem a magas, fekete hajú srác nem voltak az ágyban. És a Földlakóm általában ébren forgolódott. Az ágy bal oldalán.

De most nem értitek, hogy miért kezdtem soraimat bocsánatkéréssel, hiszen azon már rég túl vagyok, hogy amiatt szabadkozzak nektek, hogy belenéztem az életébe. Jobban, mint illett volna.

Az igazság az, hogy történt egy kis keveredés. Annyit pakoltam az emlékeit és a vágyait ide-oda, hogy néhányat… hát… rossz helyre tettem vissza. Most még nem szeretnék belemenni, hogy milyen következményei lettek, mert igazán szégyellem magam. Gyűjtöm a bátorságot, és a következő levelemben leírom, egyszersmind tanácsot is kérek a probléma megoldására.

Amúgy nemrég csillaghullás volt, de nem találtam benne üzenetet tőletek. Már abban sem vagyok biztos, hogy az enyéimet megtaláljátok. Ne hagyjatok egyedül!

Hamarosan jelentkezem. Leveleimet a csillagokba írom, hogy mindenki láthassa, de csak ti olvassátok.

 

Szeretettel gondol rátok

Újdonsült Földlakótok

   dsci0027.JPG

   Tudtátok, hogy a banki nyelvhasználatban egyedülálló a hivatalos megnevezése annak a személynek, aki nem házas vagy nem él élettársi kapcsolatban? Most már én is tudom. Ehhez az információhoz egy rém unalmas egyszersmind idegtépő hivatali ügyintézésnek hála jutottam. Megkérdezte ugyanis a fiatalember a pultban, mikor kitöltötte az adatlapot, hogy milyen a családi állapotom, mire én a semlegesség látszatát magamra erőltetve közöltem, hogy hajadon. Felvonta az egyik szemöldökét és visszakérdezett, hogy nyilván arra gondolok, hogy egyedülálló vagyok. Én próbáltam elütni a dolgot egy ócska tréfával: „Van egy pont, amikor az ember már másra sem tud gondolni.” Nem értékelte. Helyette újra megkérdezte, egyedülálló vagyok-e. Ekkor már csak egy némileg zavart igennel feleltem, és arra gondoltam, talán biztonsági kamera figyeli az alkalmazottakat, és mindenre egyértelmű és hangos választ kell kapniuk, nehogy később támadható legyen az ügyintézés menete. És bár a fenti lehetőséget számba véve megértésre intettem magam, kicsit zavart, hogy újra tisztáznom kellett szánalmas családi állapotomat. Ennél jobban meg csak az zavart, hogy első körben a hajadon szó hagyta el a számat. Hajadon?! Ezt meg miért mondtam? Azt hiszem, le kéne állnom a Jane Austen filmekkel.

Azt is megtudtam az ügyintézés során, hogy a „10 perc alatt meg is vagyunk” kifejezést valójában úgy kell értelmezni, hogy „remélem, hozott magával vacsorát is”. Gyakorlatilag egy és háromnegyedórán át élveztem bankom vendégszeretetét. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy mikor az ügyfélszolgálatos elmentette volna a gondosan kitöltött adatlapot, az elszállt. Majd újra. És újra. Csak hogy tisztázzuk, minden elveszett dokumentum helyett elektronikusan újra ki kellett tölteni egy másikat. Az ugye világos, hogy egy idő után elég unalmas azt ismételgetni, hol születtem, és mi az anyám neve, de hogy a családi állapotra vonatkozó kérdést is minden alkalommal megkaptam, az több volt, mint frusztráló. Az első adatlap-újra kitöltésnél, mikor eljutottunk ehhez a ponthoz, visszakérdeztem, hogy mekkora esélyt lát arra, hogy a férjezettségi szintem az elmúlt percekben komolyabban változott. Mint már korábban kiderülhetett volna a számomra, nem volt az a viccelődő típus. Pedig biztos vagyok benne, hogy mikor a rendszer harmadszorra szállt el, és ennek hála harmadszorra töltöttük ki közösen az adatlapot – amit akkorra már pontosabban tudtam, mint a Szózatot – a fél karját adta volna, ha elmondhatja magáról, ő korábban kedves volt.

Addigra már egészen biztos voltam a munkájuk hatékonyságát ellenőrző lehallgató rendszer létezésében, ugyanis újra eljutottunk az ötös kérdésig: Családi állapota?

Miután felolvasta (igen, minden alkalommal olvasta) felnézett, és – mintha hiba lenne a mátrixban – ismét megjelent arcán az őszinte érdeklődés.

Én amolyan bizalmaskodva előrehajoltam, majd ő is, és azt mondtam: „Mindketten tudjuk a választ, de ha ad egy percet, beszélek a biztiőrrel, aki csaknem félórája leseget ide, és megkérdezem tőle, nincsenek-e nősülési szándékai.”

Nem válaszolt. Támadt egy olyan fura érzésem, hogy folytatnom kell: „Lehet, hogy addig nem fogadja el a gép az adatlapot, amíg nem változtatok az életemen.”

Hátradőlt és csak annyit mondott: „Hatos kérdés”. És folytattuk kellemesnek a legkevésbé sem mondható játékunkat.

Nyilván nem lepődik meg senki, hogy a gép most sem akarta rögzíteni az adataimat. Addigra azonban már az ügyintéző homlokáról is csorgott a verejték. Többször odahívta a fiókvezetőt, aki mindenféle izgalmas bankinak tűnő kifejezést használt arra, hogy miért is nem működik a rendszer. Néha felém küldött egy bocsánatkérő mosolyt, melyre kollégája nem volt beprogramozva, majd távozott, és mi kezdtük elölről.

Mikor a negyedik kérdésen túlvoltunk, gyorsan a szavába vágtam: „5. Családi állapota? Egyedülálló, de most próbáljuk ki azt, hogy beírja: de van kutyája.”

Oké, ez sem tetszett neki. Egyre reménytelenebbnek érezte a helyzetet, és felajánlotta, hogy esetleg menjek el, ő szépen befejezi nélkülem, és csak egy aláírásra kell visszajönnöm. Gyorsan tisztáztam, hogy én ugyan vissza nem jövök, úgyhogy addig nem megyünk innen sehová, amíg nem fejeztük be, amiért jöttem. És különben is, hogy akarja kitölteni nélkülem az adatlapot? Még azt sem tudja, hogy milyen a családi állapotom…

1428534451761.jpg

Üdv!

 

Hiányoztok! Hiányzik a Szaturnusz. Hiányzik, hogy figyelnek rám, hogy törődnek velem. Hiányzik, hogy ha felteszek egy kérdést, akkor válaszolnak rá. Itt nem válaszol senki. Ha mégis, akkor az bizonyosan hazugság. De legalábbis az igazság elhallgatása.

Itt a Földön valamiért azt gondolják, hogy nem lehetnek őszinték. Hogy elég, ha annyit mondanak, hogy „kösz, jól”, pedig nincsenek jól, meg, hogy „nekem jó egyedül”, pedig magányosak. Hazudnak, akinek csak tudnak.

És hazudik ő is. Igen. Az én Földlakóm is hazudik. És nem csak másoknak, saját magának is. Azt hiszi, ha boldognak tűnő mosollyal kábítja a külvilágot, akkor tényleg boldog lesz. Pedig a kifelé sugárzó mosolya belülre csak hamis fényt szór. Hideget. Hideg fényt, ami mellett szépen megfagy. És megfagyok én is!

Az elmúlt időt mással sem töltöttem, mint hogy egy biztonságos kis vackot kerestem az elméjében. Ahol nincs olyan hideg, ahová nem süvít be a hazugságok jeges szele. Sokáig vándoroltam, amíg megtaláltam. Egészen mélyen, az elrejtett emlékei mellett bukkantam rá a zugra. Olyan régen gyúlt arrafelé fény, hogy a félhomályban tapogatóznom kellett, hogy ne tegyek kárt semmiben. Gyerekkori kacatokban botlottam meg. Agyon rágcsált macik meg kirakós játékok hevertek mindenfelé. De voltak levelek is. Olyasmik voltak bennük, hogy „majd óra után elmesélem a többit, mert a tancsi folyton engem bámul” meg hogy „tornaórán ő volt a párom, nem mosok kezet egy hétig” meg ilyenek. Egy szót sem értettem belőlük, de ahogy olvastam a sorokat, egyre világosabb lett a kis helyiség.

Amikor idejöttem, megfogadtam magamnak, hogy nem kutakodom az emlékeiben. De ami most történt, az felülírta az ígéretemet.

Hazudott! Nem tudok mást tenni, mint ismételgetni: hazudott magának!

Hogy segítsek így neki? Persze talán nem is akarja. Nem akar semmilyen segítséget. Majd ő megoldja. Ezt mondogatja mindenkinek, bármiről is legyen szó. Szinte mindig és mindenre. Hogy neki nem kell segítség. És ahányszor ezt kimondja, az elméjének egy pontja görcsbe rándul, és csak lassan ereszt ki. Tudja, hogy hazudik. Csak azt nem tudja, hogy én most itt vagyok, és minden hazugságára fényt derítek. Elhatároztam, hogy amint egy újabb hazugságon kapom, előkeresem a rejtett zugból az igazságot és kiráncigálom valami tisztásra, ahol nem teheti meg, hogy nem veszi észre.

Nem gondoltam, hogy ez a vállalásom ilyen megterhelő lesz. Szörnyen fáradt vagyok. Azzal, hogy ráleltem az elrejtett emlékek helyére, folyton-folyvást a hazugságaiba botlom. Amikor csak kis füllentéseken kaptam, rohantam a szembesítő bizonyítékokért. Megmutattam neki, hogy Tessék, erről beszélsz? Mert ez nem igaz, ez a valóságban másként volt! És néha (néha!) úgy tűnt, ez segít. Egy-két dolgot újra átgondolt, és olyan hatásos volt a munkám, hogy ő maga tette aztán helyükre az előrángatott kis mementókat. Rohamtempóban bányásztam elő a vétkeit és kényszerítettem önvallomásra és megbánásra. És amíg csak szülők elől eltitkolt tanári figyelmeztetések, meg titokban tartott vázaeltörések kerültek elő, addig nagyon hasznosnak tűnt a munkám. De aztán nagyobb önbecsapásokat találtam. És rájöttem, hogy nem tehetem meg vele, hogy folyton figyelmeztetem a gyengeségeire meg az elkövetett hibáira, mert ez kegyetlenség. Talán néha szüksége van arra, hogy elrejtsen fájó emlékeket, hogy nem kell feltétlenül mindent tisztázni, hogy nem kell újra és újra átrágnia magát olyasmin, amin változtatni már úgysem tud. De hol van a határ? Mit süllyeszthet el a bántó emlékek közé, hogy aztán soha többé ne találja meg?

El is határoztam, hogy abbahagyom a kutatómunkát. De akkor egyszer csak tanúja voltam egy beszélgetésnek, és borzasztó dühös lettem. Dühös a tehetetlenségtől, és a megcsalatástól.

Szombat este egy fura bizsergető mozgást észleltem a tudata egy pontján. Színes fényes helyszínné vált az általában unalmasan szürke kis terület. Minden tekervény keresztbe-kasul mocorgott. Erre már én is felkeltem. Láttam, hogy ruhákat próbálgat. Mintha az élete múlna rajta, hogy ma este csinos legyen.

Egy zsúfolt kocsmába ment, ahol majdnem mindenki ismert mindenkit, mert mosolyok és műmosolyok repkedtek a köszöngetések között.

Egyszer csak odalépett a magas, fekete hajú srác, akiről a korábbi leveleimben már meséltem. Finoman megfogta a könyökét, és csak annyit mondott: „Szebb vagy, mint valaha. Néha nem is értem, miért szakítottunk.”

Úgy ért ez a mondat, mint egy hideg zuhany. Ők egy pár voltak?!

A Földlakóm iránt érzett addigi sajnálatom egy pillanat alatt szertefoszlott. Harag és szánalom vették át a helyét. Vadul elkezdtem kutatni az elrejtett emlékei között. Arrébb rugdostam a gyerekkori játékokat meg emlékkönyveket, a vastag talpú cipőket és a bakancsokat, az elrongyolódott ezer éves mozijegyeket és a kiszárított virágcsokrokat. Kerestem valami nyomot, amin elindulhatok, amiből felfejthetem ezt az egészet. Szörnyű bűntudat gyötört, amiért ezt teszem, de abban a pillanatban a mérgem elhomályosított minden más érzést.

És akkor megtaláltam. Fura rózsaszín felhőbe csomagolta, csillámporos szalaggal kötötte át, és egy koszos papírdobozba rejtette az érzéseit a fiúval kapcsolatban. Ott volt minden. Minden egyes találkájuk emléke, minden ajándék, minden veszekedés. Minden! A haragom egyre csak nőtt gyengesége láttán, hogy újra ugyanabba a csapdába készül belesétálni. Hát tényleg nem emlékszik arra, hogy mi történt? Képes volt így elrejteni maga elől az összes megaláztatást, és sérelmet, amit elszenvedett tőle? Nem emlékszik, hogy bánt vele? És most újra hagyná magát bántani?

Ahogy megtaláltam az ócska papírdobozt, és megismertem a benne lapuló emlékeket, elkezdtem kirángatni a figyelme középpontjába. Ott kicsomagoltam mindent. Leszaggattam a szalagot, szertefújtam a rózsaszín felhőket, és szépen, módszeresen sorba rendeztem az emlékfoszlányokat. Észrevette. És akkor hirtelen nagyon sötét lett bent, egészen apróra szűkült a tér, és kis rengések rázták meg az egész elméjét. Vártam egy kicsit. Aztán hallottam, ahogy azt mondja a fiúnak halkan: „Engedd el a karom!” Majd megfordult, visszavette a kabátját, és kilépett a kocsmából.

Képzelhetitek, micsoda diadalittas pillanat volt ez a számomra! De mindez valóban csak egy pillanatig tartott. Észrevettem, hogy sír. Szaladt az utcán. Át az úttesten, még a lámpát sem figyelte. Aztán behúzódott egy kapualjba, mikor észrevette, hogy sokan nézik. Ott még szipogott egy ideig, aztán összeszedte magát, és elindult.

Nagyon szégyelltem magam. Hogy tehettem ezt? Hogy okozhattam neki ilyen fájdalmat?

Akkor értettem meg, hogy a Földlakók, mint a kabátot télen, úgy borítják magukra védelmezően az önámítást a valóság ellen.

Nem tudom, mit tegyek. Már nem tudom, mivel tudok segíteni neki. Adjatok egy kis időt!

Hamarosan jelentkezem. Leveleimet a csillagokba írom, hogy mindenki láthassa, de csak ti olvassátok.

 

Szeretettel gondol rátok

Újdonsült Földlakótok

1435533300643.jpg

És akkor egyszer csak a fejemre hullott húsz-huszonkét deka száraz kenyérmorzsa. Nem volt jó.

Ja, kellenének az előzmények.

Szóval a kenyérmorzsás reggelt megelőzte néhány korábbi borús délután és egypár balul sikerült este. Ahogy mondani szokták a baj nem jár egyedül. Most párban jött.

Két esküvő két héten belül. Két boldog pár, sok víg vendég párban, na és én. Az ember persze egy szimpla bulira sem szívesen megy szólóban (leszámítva, ha tudja, ez a feltétele annak, hogy ne egyedül távozzon), de egy esküvőn, ahol két ember világgá kürtöli a boldogságát, és további ezer pár szorongatja egymás kezét meghatottan, azért elég lehangoló magánzóként. Mielőtt még bárki megkérdezné: szeretem a történetben szereplő két boldog párt, és őszintén örülök az egymásra találásuknak.

Na, erről ennyit, hiszen van az a remek szokásunk, hogy szívesebben olvasunk kevésbé szerencsés embertársunkról. Már csak azt nem tudom, miért mindig én vagyok az a bizonyos embertárs. Mindegy.

Az első lagzin pusztán alulöltöztem a vendégsereget (ez tulajdonképpen jó volt, mert így ezzel voltam elfoglalva, és nem azzal, hogy nincs mellettem senki, akit megkérhetnék: vigyázzon a táskámra, amíg pisilek), a második esküvőn azonban a vőfély gondoskodott róla, hogy aki nem tudta volna, hogy egyedül jöttem, az is időben értesüljön a szomorú tényről. Már ha addig nem lett volna egyértelmű szánalmas helyzetem abból, hogy egyedül lődörgök a botrányosan pöttyös ruhámban a vidám, ölelkező emberek között.

Az ifjú párt képeslapokkal köszöntöttük, melyeket a vőfélytől kellett korábban igényelni. Páronként egyet. Ez a mondat beleégett az agyamba. Páronként egyet. Jó.

Szóval én kettőt kértem. Kettőt, mert gondoltam kisegítek egy gyerekekkel ellepett baráti házaspárt, és viszek nekik is. Páronként egyet! – mondta a vőfély a mikrofonba(!). Én egyedül vagyok, csak másoknak is vinnék – szabadkoztam. – Ja, egyedül vagy?! – ismételte meg a mikrofonba(!). – Akkor jó! – mondta tovább a mikrofonba(!). Neked – gondoltam. Szóval, aki kíváncsi volt, ki az a szerencsétlen, aki két képeslapot kér, pedig egyedül van – figyelt mindenki? Mert akkor elismétlem: egyedül van – az most megismerkedhetett vele. Igen a pöttyös ruhás csaj. Különös ismertetőjele, hogy meglepően gyorsan hagyja el a helyszínt.

Úgy döntöttem, nem rágom magam ezen. A kocsiban hazafelé például már pontosan tudtam, melyik romantikus filmet nézem meg, ha hazaértem. Hát kell ennél jobb program?! Nyilván.

Másnap reggel – átnézve a hűtőm, szekrényeim, polcaim, dobozaim tartalmát – beláttam, hogy nem halogathatom tovább a nagybevásárlást. Szóval, épp kezdtem kishoppingolni magamból az előző napi frusztráltságot, amikor egy korombeli srác – elhaladván mellettem a boltban – belenézett a kosaramba, meglátta a csomag intimbetétet, és csak annyit mondott a csajának, „valahol ma sem lesz szex”.

Azért megnyugtató, hogy erre csak kosárból jósolásból jött rá. Szóval nézzük pozitívan a dolgokat: ha ugyanígy lepukkanva, de osztrigával, és csokoládéval teli kosárral lát, akkor nem tartotta volna tudományos-fantasztikumnak, hogy van nemi életem. Juhúú!

Nem állítom, hogy következetesen játszósban megyek vásárolni, de tény, hogy komolyabb ok kell ahhoz, hogy puccba vágjam magam. A nagybevásárlás, vagy éppen a kutyasétáltatás nem tartozik a komolyabb okok közé, valamiért mégis úgy alakul, hogy ilyenkor akadunk össze jelentékeny vagy jelentékenységre alkalmas személyekkel. Vagy amikor smink nélkül állunk a Postán sorban, és épp mögöttünk várakozik a Javier Bardem-hasonmásverseny első helyezettje, vagy amikor egy ártatlan baráti találkozóra befut a célszemély, és újfent smink nélkül kell helytállnunk. Mennyi a „vagy amikor”

Mikor kutyám lett, mindenki azzal jött, hogy a sétáltatás remek ismerkedési lehetőség. Azt persze elfelejtették hozzátenni, hogy hetvenéves nénikkel lehet leginkább megismerkedni.

Ugyan akad olyan kutyasétáltató, aki miatt néha elgondolkodom, hogy mégis kiengedett hajjal kellett volna neki vágni a sétának (bár elég kényelmetlen úgy kutyagumit szedni), és tulajdonképpen magas sarkúban is szuperül lehet a kutya után szaladni, végül – átengedvén az irányítást a pesszimista énemnek, amely az úgysem futok össze senkivel rigmust mantrázza a fejemben – mégis a szakadt farmer és a gumicsizma mellett döntök.

Legutóbb vásárlásból tértem haza, amikor egy a fentiekben leírtaknak megfelelő fiatalember a kapuban beszélgetett valakivel. És akkor most nem ecsetelem, hogy mi volt rajtam, és hogy nézett ki a hajam. Komoly vágyat éreztem, hogy tájékoztassam, én is tisztában vagyok jelenlegi siralmas kinézetemmel, ellenben a kezemben lévő papír táskában egy csipkeruha van – már ha ez javít bármit is a helyzeten. Gondoltam, közlöm vele azt is, hogy egy Vonnegut kötet társaságában. Csak hogy sznob módon jelezzem, tudom, a külső nem minden. Esetemben például semmi.

Mielőtt bárki aggódna, hogy a változatosság kedvéért hülyét csináltam magamból, szólok, nem ismertettem vele a szatyrom tartalmát. Sőt arról sem számoltam be neki, hogy ha frissen mosott a hajam, sokkal dúsabbnak tűnik. (Bár tény, hogy a múltkor a tükör előtt állva, ámultan fésülgettem a hosszú hajamat és egyszer csak azt gondoltam: szép vagyok… Aztán rájöttem, csak arról lehet szó, hogy az akkor már napok óta egy gyulladásra szedett antibiotikum-fájdalomcsillapító kombó hatása elérte a homloklebenyemet.)

Ja, és a kenyérmorzsák. Szóval sétáltattam Micit reggel, és épp számolgattam a napokban a méltóságomat tépázó kisebb-nagyobb incidenseket. Mikor arra jutottam volna, hogy most már biztos valami jó fog történni, akkor egy néni a negyediken azt gondolta, szép dolog lenne megetetni a madarakat ezen a verőfényes reggelen.

 

Micológia – Mici, a sztár

 2015.04.29. 18:15

1428691204730.jpg

   Amikor kutyavállalásra adtam a fejem, úgy gondoltam, olyan klasszikus problémákkal találom majd szemben magam, mint például, hogy mit jelent felelősséget vállalni egy másik lényért. Persze a fenti nehézséggel is meg kellett/kell küzdenem, de Mici egészen kreatív kihívások elé állít. Neki köszönhetően olyan kérdésekre kell keresnem, és a saját érdekemben mihamarabb megtalálnom a választ, mint például a Mit tegyünk, ha kutyánk reménytelenül szerelmes egy hollywoodi hírességbe?

Azt hiszem, én vagyok a legboldogabb, hogy Matthew McConaughey karrierje ismét felfelé ível, és végre jó filmekben vállal szerepet. Mert ha még egyszer végig kell szenvednem a Szahara című borzalmat, csak mert a kutyám elalvás előtt szereti látni rajongása tárgyát, akkor nem vállalok felelősséget a tetteimért.

Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy minden tévében látható, hosszú barna hajú nőt megugat a féltékeny kis céda, így kifejezetten rosszul viseli, hogy McConaughey és Penélope Cruz újra és újra szenvedélyes csókban forr össze a tévéképernyőn.

Micivel különben is olyan az élet, mintha egy filmben lennénk. Persze nem afféle romantikus komédia, mint a Kutyátlanok kíméljenek vagy a 101 kiskutya, ahol kedvencünk pusztán létezésével spontán romantikus kalandokba kerget jóképű ismeretlenekkel. (Amúgy azt nem értem, hogy lehetne bárminemű szerelmi kapcsolat origója egy közös kutyasétáltatás, amikor is azt nézitek, kinek a kutyája mit termelt aznap. Bár tény, hogy egy kutyatulajdonos sorstársammal a múltkor sikerült közelebbi kapcsolatot kialakítanom, mikor a születésszabályozást szem előtt tartva figyelmeztettem: Vigyázz, tüzelünk!, mire ő csak annyit mondott, hogy Mi meg ki vagyunk herélve. Rögtön éreztem, hogy – ahogy mondani szokták – ez egy gyönyörű barátság kezdete lesz.)

Más szóval: kivagyok, de Ang Lee biztos szép filmet forgatna belőle.

Micinek mindenesetre magasabb a napi film fejadagja, mint más kutyáknak, és attól tartok, magát is valamiféle celebnek vélheti. Meggyőződése ugyanis, hogy a Föld minden teremtménye azért van, hogy őt szórakoztassa. Számára a séta alapvető lényege továbbra is az, hogy minél több járókelővel akadjunk össze, és mindenhonnan leszakíthasson némi potya simogatást. És bár természetes számára, hogy „szeressetek, imádjatok!” riszálása láttán a legzordabb humanoid is lelkes gügyögésbe kezd, hálája nem marad el, hiszen az első barátságos érintésre összepisili magát. Nyilván ez egyáltalán nem ciki. Én már menetrendszerűen adom a meglepődött gazdit, hogy „Na, de Mici! Te nem szoktál ilyet!”, miközben nem, a fenét nem.

A házgondnok például idén karácsonyra az elvárhatónál jóval nagyobb doboz bon-bont kapott tőlem a kutyám vizelettartási problémáit ellensúlyozandó.

Nem tagadom, Mici azért gondoskodik komikus jelenetekről is, de valahogy mindig úgy szervezi, hogy én legyek szórakozásának elszenvedője. Olyan klasszikusokkal nem untatnám a kedves olvasót, hogy a liftben előkészít egy komplett Buster Keaton szkeccset azzal, hogy négyszer-ötször megkerül, körém tekerve a pórázt, hogy megérkezvén a földszintre, egyet lépve hangtalanul dőljek el, mint egy kötözött sonka.

Kutyám remek humorérzéke azonban elsősorban az ún. tortadobáló műfajban bontakozik ki. A vacsijához kalciumport kell kevernem, hogy megerősödjenek a csontjai. (Ez önmagában is egy vicc. Hova a fenébe kell még erősödnie? Olyan vehemenciával ránt végig a parkon egy-egy sétálás alkalmával, hogy a térdemmel egyenesítem ki a hepehupákat az aszfalton.) Szóval én – törekedve az év gazdija vándordíj megszerzésére – meghintem a kajáját a gyógyszerrel. Persze neki ezt minden alkalommal végig kell asszisztálnia, és némi lökdöséssel motiválnia engem a gyorsabb cselekvésre. A guggoló pozíciómból általában egy Mici, baszki! felkiáltással borulok fel, és valamiért ösztönösen ökölbe szorítom a kalciumos tasakot tartó kezem. Egy pföhhh hang kíséretében – általános iskolai kémia óra hangulatot csempészve egy átlagos kedd estébe – fehér felhőt képezek a porból, és nyugodtan megállapítom, hogy velem forgathatnák le az Egy gésa emlékiratai második részét. A kutya meg csak azért nem röhög, mert nincsenek meg hozzá a megfelelő hangképző szervei.

Nyilván a mindennapok szintjén is alkalmazkodásra késztet Mici. Azt nem kell ecsetelnem, hogy a papucs az egyik gyengéje, hiszen majdnem minden kutya így van ezzel. (Tudományos magyarázat még nincs a miértre, de egészen biztos vagyok benne, hogy brit tudósok már kutatják az okát.) És persze akkor a legizgibb a papucscibálás, ha az a lábamon van. Így, ha megyek, úgy húzom magam után a fogát a papucs pántjába akasztó kutyát a lábammal, mint valami börtöntöltelék a bokájára láncolt vasgolyót. Mici valamiért a jobb lábamat pécézte ki magának, így azzal kell mindig nagyobbat lépnem. Már megvan a bevált mozdulatsor: jobbal magas térdemelés, ballal utána csoszogás, majd ismét jobb a magasba, és bal követi a padlón csúsztatva. És már létre is hoztuk a Hülyejárások Minisztériumának új főosztályát – ezzel vetve meg lábunkat a politikában is. Megvetve lábunkat – ééééértik?!

Mindenesetre egy ideje tervezem, hogy kutyasuliba menjünk, csak nem tudom, hogy idén indítanak-e kisegítőosztályt.

1428530720910.jpg

   Már jó ideje beszélgetünk. A sótartót zavartan pörgetem az ujjaim között. Próbálok arra figyelni, amit mond, és nem vágyakozón lesni a szokatlan szőke szempilláját; nem vizslatni minden mozdulatát, ahogy a villájára szúrja a sült krumplit meg kortyol a teájából.

Egyszer csak észreveszem, hogy a Beteljesülés lehetőségével kecsegtető, ám nyilvánvalóan elvetélésre kárhoztatott románcok istene találkánk ablakába könyököl, kicsit kihajol rajta, mutatóujjával pöccint egy kis hamut a csonkra égett cigijéről, és csak annyit kérdez: Na, ilyenre gondoltál? És akkor én azt felelem: Igen! Pont ilyenre. Erre azt mondja: Akkor figyelj, mert emelem a tétet. Mire én: Nem, nem kell! Így jó. Igazán. És tudva, hogy semmi közöm nem lesz hozzá a jövőben, inkább ne fájdítsd a szívem további vágyakat hozó részletekkel.

De ő ekkor már nem figyel rám. Merengésemből arra ébredek, hogy a szőkeszempillás zsebkendőt keresve minden kacatot kirámol a táskájából. A teljesség igénye nélkül aprópénz, cigis doboz és egy ’74-es kiadású Olcsó könyvtár sorozatban megjelent skandináv szerző jegyezte regény második része kerül elő.

Látva érdeklődésemet a könyv iránt, elmondja, nem tudja, mi ez, csak úgy találta a szüleinél. És hogy mindenféle komolyabb, előzetes megfontolás nélkül olvassa a keze ügyébe kerülő regényeket.

Te szépirodalmat olvasol? – tör ki belőlem a lelkes, másrészről egyértelműen sértő kérdés.

Nem – válaszolja –, az asztalosok szaklapját.

Tus.

Elszégyellem magam. És kerülve tekintetét, addig forgolódom idegesen, míg újra meg nem pillantom a Beteljesülés lehetőségével kecsegtető, ám nyilvánvalóan elvetélésre kárhoztatott románcok istenét. Valami olyasmi hangot ad ki az említett isten, mint a hehh, vagy valami hasonló. Elnyomja a cigijét, és azt a „látod kislány, nem kellek én ehhez, prímán elszúrsz te egyedül is mindent” pillantását veti rám.

És igaza van. Azt hiszem, ez fáj a legjobban. Hogy ő megmondta. Persze nyugtatgathatom magam a kérdéssel, hogy mégis mennyire lehet életképes az a románc-zigóta, amit abortálni lehet egyetlen szerencsétlen megjegyzéssel?!

És nyugtatom is magam. Nem sikerül. Miért kell állandóan nyugtatnom magam? Miért kell azt elemezgetnem, hogy a Beteljesülés lehetőségével kecsegtető, ám nyilvánvalóan elvetélésre kárhoztatott románcok istene most éppen miért lépett színre?

Nem tudna máshol fontoskodni? Nem hagyhatna nekem egy estét, amikor aggodalmak nélkül elveszhetnék egy szőke szempilla keretezte tekintetben? Amikor békésen tűnődhetnék azon, milyen lenne, ha egy szokatlan szempár tulajdonosának nehéz munkától kérges ujjai nem a fát érintenék, hanem az én könyökömet?

Talán, ha máshol találnék feladatot a Beteljesülés lehetőségével kecsegtető, ám nyilvánvalóan elvetélésre kárhoztatott románcok istenének... Ha keresnék egy párt, akikért nem kár… Akiknek biztosan jobb külön… Ha hozzájuk irányítanám ezt az istent, akkor talán kapnék egy szorongástól mentes estét. Egy olyan estét, amikor elhihetem, hogy egy különleges szempár közelében mosolyráncok jelennek meg, ha gazdájuk rám néz. Amikor az érdes ujjak – félbeszakítva a vacsorát – leteszik a villát, és az asztal fölött elindulnak az én ujjaim felé, amik még mindig a sótartót pörgetik.

 

1425496634672.jpg

   Amikor egy Backstreet Boys szám klipjét látva sírva fakadsz, és az a hétfő délutánod fénypontja, hogy odaadod a kutyádnak az új ízesítésű jutalomfalatkát, akkor azért elkezdhetsz gyanakodni, hogy az életed nem feltétlenül a megfelelő irányba tart.

Szintén aggodalomra adhat okot a jelenség, hogy a legjobb barátnőddel folytatott telefonbeszélgetések rendre nem egy Sziával kezdődnek, hanem azzal, hogy megkérdezi, Na, milyen volt? (Utalva az aktuális elcseszett randidra.)

Amúgy meg tök mindegy, milyen volt, nagy valószínűséggel többet nem hallasz a randi másik résztvevőjéről. Vagy ha igen, akkor bár ne hallottál volna róla.

Cuki volt? – kérdezi a barátnőd. Igen – válaszolod. Az eseted? – kérdezi. Aha – válaszolod. Szakállas? – kérdezi. Igen – válaszolod. Szőke? – kérdezi. Aha – válaszolod. Szőke szempillával? – kérdezi. Aha – válaszolod. Perverz – mondja. Nem, nem az – válaszolod. Nem ő. Te – válaszolja. – És jelentkezett azóta? – kérdezi. De nem ám – válaszolod. – Idén ez a második – szögezed le. A második szakállas? – kérdezi. Nem, a második, aki nem hív fel. Bár jobban belegondolva, az is szakállas volt – válaszolod.

Egy nő két okból szokta számolni a napokat. Az első eset, ha egy jól sikerült randi után az a fél, aki ígéretet tett arra, hogy majd hív, nem hívja még a bűvös három nap leteltével sem. A napszámolgatás másik esete természetesen fel sem merül, ha a nő nem tud maga mögött egy „jól sikerült”randit.

A „nem jelentkezem a randi után három napig” az egyetlen párkapcsolati szabály, melyet a férfiak felelősségteljesen betartanak. Az oka, feltételezhetjük: hogy ezt maguk alkották. (Attól tartok, ezen állítás az alábbi szövegben hamarosan megcáfolásra kerül. De mindent sorjában.) Kész vagyok ugyanakkor elismerni, hogy minket viszont sokszor jogosan vádolnak túlelemezgetéssel.

De mégis mi értelme a fenti a törvénynek? Miért gondoljátok, hogy az ominózus három nap alatt olyan biokémiai folyamatok mennek végbe a női agyban, amelyek javítják a pozíciótokat? Pusztán abból a közgazdasági elméletből kell kiindulnunk, hogy a kínálat megvonással keresletet lehet generálni? Ez akár igaz is lehet, de megsúgom, hogy könnyen az ellenkezőjét éritek el. A harmadik nap végére izgatott várakozásunkat jó eséllyel először a düh, majd a csalódottság, végül az irántatok táplált érzéseink csökkentett üzemmódú működése váltja fel.

Persze, ha nagyon igyekeztek, még ezt is tovább tudjátok rontani. Érzitek, hogy a három napos eltűnés magyarázatra szorul, ezért jön a „bocs, lemerült a telefonom”, a „nem voltam net közelben”, a „megette a macska a postagalambot”, és a többi. (Állati kreatívok tudtok lenni, ha a szükség úgy kívánja.)

Ugyanakkor – pusztán bizonyítandó objektivitásomat – el kell ismernem, hogy vannak férfiak, akik rendelkeznek megfelelő mentséggel: Thor például Asgardot védte az ellenségtől (ott amúgy állítólag tényleg nincs térerő); Han Solo egy jégtömbben várta, hogy kiolvasszák – a szívét (jaj, de költői vagyok); James Bondnak pedig munkaköri leírása, hogy Moneypennyn kívül minden más nőnek csak egy epizódot szánjon az életéből.

De neked mi a mentséged? Jól gondold végig, mert túl sok verziót hallottam már. A szempillád rezdüléséből kiolvasom a csalást; egy zavart tarkóvakarásból tudom, hogy most jön a bla-bla. Azt hiszem, pókereznem kellene…

És most jöjjön az ígért leleplezés: a három napos szabályt mi találtuk ki. Igen. Ez a nők sara. A fehérnépeké, a szoknyáké, az XX kromoszómásoké. És, ami még rosszabb: ezt megteremtettük az idők kezdetén vala, és aztán töröltük a memóriánkból, mint általában a baklövéseket.

Önámításból és önvédelemből született az álszabály. Az a pasi ugyanis, aki nem jelentkezik három napig, az általában nem jelentkezik a negyedik, a tízedik, és a tizenhatodik napon sem. A három napos határidőt azért találtuk ki, hogy így nyerjünk egy kis egérutat. Három nap elegendő arra, hogy a fenti receptúra szerint dühünket valóban felváltsa a lemondás. Képesek vagyunk hitegetni magunkat, hogy 72 órán belül még jelentkezhet az illető, mint az internet szolgáltató szervize, és akkor nem kell lemennünk kutyába. Már pedig, ha addig tényleg nem telefonál, és kibírtuk a „kutyába le nem menést”, akkor kisebb eséllyel tesszük meg utána, és máris meg van mentve a haza.

(A problémafelvetés természetesen teoretikus, a leírtak nyilván nem kötődnek megtörtént eseményekhez.)