MICOLÓGIA – Cukorból van

 2018.07.06. 21:19

mici_cukor.jpg

   A fenti kijelentéssel kivételesen nem az elfogult gazdi igyekszik nyomatékosítani kutyájának édességi mértékét. Meg aztán tudjuk, hogy Mici esetében ilyen jellegű bizonygatásokra nincs szükség. Igen, ez volt az elfogult gazdi hangja.

A cukorból vagy megállapítás kutyámnak az esőhöz fűződő nehezen definiálható viszonyára utal. Mondhatnám, hogy Mici nem kedveli, nem szíveli, fél tőle, utálja ezt a természeti jelenséget, de valójában érzései talán az undorhoz vannak a legközelebb. Elég csak néhány az ereszről tájékoztatás nélkül aláhulló esőcsepp, ami a fején landol, máris hisztérikus rítustáncba kezd, hogy lerázza magáról. Ha utunkba akad egy nyilván szörnyű veszélyeket rejtő pocsolya, megtorpan előtte és hosszasan azon lamentál, hogyan tudná úgy kikerülni, hogy biztosan ne érje nedvesség a többre érdemes tappancsokat. A nyirkos fű pedig egészen átalakítja a mozgáskultúráját: nem sétál rajta, nem fut, hanem szökdécsel, hogy a növényzet a lehető legkisebb felületen és a legrövidebb ideig érintkezzen a hasával.

Persze én sem gúnyolódtam kis finnyogásán ilyen nagy pofával, amikor az eső – ha egy rövid, ám ijesztő időre is, de – közénk állt.

Korábban már hosszasan fejtegettem a kutyaruhákkal kapcsolatos nézeteimet, miszerint, ha muszáj, hát muszáj. Márpedig esőben muszáj. De be kell vallanom, csak a szám járt. Mici ugyanis annyira ellenzi az esős sétálás előtti felöltözést (szerencsére csak a sajátját), hogy az utóbbi időben elsunnyogtam (mármint az övét).

És nem, nem szándékosan kínzom a kutyámat. Tényleg azt gondoltam, majd séta után, otthon megszárítkozunk. És védelmemre szóljon, ez az esetek túl nyomó többségében mindenféle különösebb konfliktus nélkül így is történt. Persze volt némi szájhúzás részéről, meg durcáskodás, de tudom, hogy ha esőkabátban kellett volna megtennie az utat, még nyűgösebb lett volna.

Azzal azonban nem számoltam, hogy az eső mértéke felülírja döntésem helyességét. Komoly viharban ugyanis nem állja meg a helyét az elméletem. Erre a legutóbbi eset a bizonyíték.

Esti sétánk időpontja történetesen egybeesett egy oltári nagy zuhéval. Én persze birtokában voltam az információnak, hogy várhatóan milyen körülmények fogadnak minket, ha leérünk. Nem úgy Mici. Ő lelkesen csóvált, mikor meglátta szép kék pórázát a kezemben, meg hogy átveszem a kutyasétáltató nadrágomat (újra leszögezném, én nem ellenzem a séta előtti felöltözést). Még a ravaszul a zsebembe rejtett összecsukható ernyő sem volt gyanús számára.

Peckesen szállt ki a liftből, ahogy leértünk a földszintre, és ugyanazzal a lendülettel indult az ajtó felé, ahol aztán szembesült az eső tényével, és egy „normális vagy??” grimasszal a pofáján megfordult, majd újra a lift felé vette az irányt.

Mici, muszáj lesz pisilned! – mondtam neki félhangosan, és csak reméltem, hogy nem jön szembe ismerős. Nagy nehezen kirángattam a satuféket szimuláló kutyát. Át a vizes (!) járdán, ki a vizes (!) fűre. Ahogy mondani szokás, ez nekem jobban fájt, mint neki. A tacskókeverék ekkor már sokkos állapotban volt, én meg magamban gyötrődtem, hogy talán hagyni kellett volna ezt az egész esti séta dolgot a fenébe, végül is szívesen takarítom fel reggel az összepiszkított konyhát.

A kétségbeesett Mici egy ideig mozdulatlanul állt a füvön a szakadó esőben, majd számba véve a lehetőségeket, egy gyors döntést követően bekotort a bokrok alá. Próbáltam világítani a telefonommal, hogy lássam, volt-e már eredménye a tortúrának, és felmehetünk-e végre, de csupán egy reszkető és értetlen kutyát találtam. Ekkor azt gondoltam, itt az ideje, hogy befejezzük ezt a kellemes kiruccanást. Rángattam, és épp mikor elszavaltam volna a Kislányom, nem vagy cukorból örökzöldet, hirtelen nagyon könnyű lett a póráz. Az automata zsinór visszacsúszott a tokjába, és üresen lógott a hám a végén. Én rémült kiabálásba kezdtem: Mici, Mici! Válasz nyilván nem érkezett, a bokor sem zizzent, este tizenegy, közvilágítás nulla, és akkorra már én is ronggyá áztam.

Hosszú percekig szólongattam, próbáltam bebújni az ugyancsak tök vizes bokrok alá, de sehol nem volt a kutya. Az idegösszeomlás szélén végül úgy döntöttem, kicsit kitágítom a keresési horizontot, megkerültem a háztömböt, hátha. És ott megláttam a kapuban Micit. A csontig átázott kutya feltehetően abban a pillanatban a bejárat felé vette az irányt, hogy lecsúszott a hám a vizes kis testéről, csak éppen a sötétben és a nagy ijedtség közepette ez nekem fel sem tűnt. Így tehát nyilván percek óta ázott az ajtóban, és arra gondolt, ez a hülye majd csak abba hagyja az óbégatást, és az első kapuhoz fog jönni, ahol rendesen be szoktuk fejezni a sétánkat.

A lakásban persze már boldogan csóvált, miközben a lelkiismeret furdalástól elgyötört gazdi szárogatta egy törölközővel. Mikor Mici túl volt a poszt traumás stresszen is, valószínűleg összerakta, hogy erről az egészről én tehetek, és magára öltötte a ne is szólj hozzám pózt. Gyakorlatilag egész este a sértettség édesvizű tavában fürdőzött, és a büntetés alól csak a másnap reggeli verőfényes – bár aggodalommal várt – séta hatására oldozott fel.

2016. 06. 16.

mici_akacsa.jpg

   Mici identitászavarával kapcsolatos gyanúim szertefoszlóban vannak. Mielőtt bárki félreértené, nem a nemi önazonosságáról van szó. Nem mintha meg tudnám állapítani, hogy kutyám nősténynek vagy hímnek tekinti-e magát. Azon is rendre meglepődöm, hogy mások nem tudják, nősténynek vagy hímnek tekintsék-e.

Ugyanis mikor az eb neme szóba kerül, mindenki elkerekedő szemmel kérdez vissza: Mici lány?Nem értem. A Mici nevet senki nem találja gyanúsnak?! Mindegy.

Feltehetően erőteljes testfelépítése adhat okot a félreértésekre. Igen, most mindenki kuncogja ki magát: erős testfelépítésű tacskó. De tény, hogy – és ebből is látszik, hogy a tacskóság csak az alap, és a készüléskor szerepet kapott valami bulldog típus, esetleg egy elcsatangolt Jack Russel Terrier – széles mellkasával gyakran ölt magára indiánkönyvbe illő büszke hősi pózokat.

No persze, gazdi is csak összezavarja azt a szerencsétlen kutyát a kelleténél maszkulinabb színű kék nyakörvvel és fekete pórázzal. Ügyes gazdi. Ül!

De visszatérve Mici önismereti problémáira. Esetében tehát nem az a kérdés, hogy a valós személyisége fiú-e vagy lány, hanem, hogy kutya-e vagy ember. Tudom, tudom, minden gazdi meg van róla győződve, hogy kutyája egy egyéniség, és közel sem írható le „pusztán kutyaként”. Sőt, könnyen elragadtatjuk magunkat olyan kijelentésekkel, mint a „jaj, éppen csak beszélni nem tud”, vagy a „hát nézzétek azt az okos kis fejét”.

Az etológusok szerint a kutya egy két-három éves gyerek szintjén van. Így nem véletlen, hogy bőven felfedezünk emberi vonásokat a viselkedésében. Túl az olyan közismert dolgokon, mint az egyes szavak jelentésének megértése, valamint az ebből következő szófogadás (ez persze kutyánként eltérő, én nem vagyok nagyigényű, Mici esetében egy Le a kanapéról! felszólításra adott helyes reakcióval is beérném néha), olyan meglepetésekkel is tudnak szolgálni, mint az összetett cselekvés (egy szék arrébb tolása az áhított polc eléréséhez), vagy a gazdi ismeretlen okból történő megbüntetése egy a konyhakövön elhelyezett meglepi pisi tócsával. Én azonban sokkal kevésbé meghatározható, ellenőrizhető, és persze tudományosnak tekinthető példák nyomán kezdtem gyanakodni arra, hogy Micike elsősorban kislány és másodsorban kutya.

Gyakorlatilag nem kutyamódon alszik. Mondhatni, ő a Legcukibban fetrengés hazai csúcstartója. A párnát – mert, hogy azzal alszik el a kanapén – behúzza a feje alá, a hátsólábait pedig következetesen keresztbe rakja, mintha ez lenne a legtermészetesebb pozitúra egy alvó kutyának.

A másik árulkodó jelet a tévénézési szokásaiban véltem felfedezni. Arról már korábban szót ejtettem, hogy Mici szerelmes Matthew McConaugheybe. Ha meglátja a tévében, akkor azon a csatornán kell maradni, hogy tovább bámulhassa a jóképű színészt. Bármennyire kedvesnek is találtam, nem értettem a döntését. Annak persze örültem, hogy rajongása tárgya nem Johnny Depp, mert abból nevelő jellegű jutalomfalat megvonás lett volna, de azt nem tudtam felfogni, hogy miért érdekli Micit jobban egy humanoid, mint egy szép fa vagy egy színes gőzmozdony. A kutyákról nem is beszélve.

Ráadásul azt gondoltam, hogy felszínes módon csak azt nézi meg, amiben kedvenc sztárja van, és komolyan rettegtem attól, hogyan fogom vele megszerettetni Woody Allen alkotásait.

Azonban Mici újabb és újabb meglepetéseket okoz, ha tévénézésről van szó. Gyanítom, nem ő a célközönség, de komoly érdeklődéssel figyeli a képregény filmeket – még ha olyan zsigeri vágyak vezérlik is a kis tudatát, mint a látványos külsejű szuperhősök, és kevésbé a cselekménybeli fordulatok. Azért itt is válogatós. A Vasember sztorikat szereti, míg a Thor második részét végig aludta. Alapvetően a nagy robbanásokra és hangeffektekre kapja fel a fejét, de Hulk történeténél például még ez sem volt elég. Mikor Edward Norton nagy robajjal végre átalakult a hatalmas zöld szörnnyé, Mici két rágcsálás között felnézett a képernyőre, majd egy lesajnáló, ja, ez csak Hulk tekintetet követően visszafordult a műcsonthoz, és folytatta a kérődzést.

Nos, jelentem, a helyzet mostanra komolyan megváltozott. Mármint nem Hulk megítélése. A változás lényege, hogy mára a tévés celebek Mici számára az állatok lettek. Legutóbb véletlenül az Alkonyat sorozat Napfogyatkozás részét kaptam el valamelyik csatornán, és Mici egyszerűen kikövetelte, hogy ott maradjunk. Ő lelkesen nézte a komputer animált műfarkasokat, én meg értetlenkedéssel vegyes szörnyülködéssel követtem a sztorit. (Nagyon remélem, hogy valóban a harcoló farkasok hozták lázba kutyámat, és nem titokban Robert Pattinsont leste, vagy ami még rosszabb Taylor Lautnert.)

Feltételezésem, miszerint a tévébeli emberek mostanra Mici figyelmének határozottan a hátterébe szorultak, azért tűnik jogosnak, mert még egy rajzfilmen belül is az állatfigurákra fókuszál. Felismerésüket pedig heves ugatással, pufogással, nyöszörgéssel és farok csóválással kiegészített két lábon ácsorgással jelzi.

A rajzolt lényeknél természetesen még izgalmasabbnak találja a tévében az igaziakat. Ha például éppen nem bír magával, könnyen leszerelhető azzal, hogy átkapcsolok az Animal Planetre. Ha szerencsém van, akkor éppen nem elefántokat mutatnak. Azok ugyanis Mici számára a legkevésbé érdekes állatok közé tartoznak. Igen, mára kedvenceket is választott. Határozottan vezetnek a kutyák és a lovak (úgy általában előkelő helyen szerepelnek a mindenféle patások) és váratlan fordulattal felkerültek a dobogóra a szárnyasok, köztük a korábban rettegett vérkacsa is.

2016. 04. 29.

mici_akarrola.jpg

   Ön is került már kellemetlen helyzetbe azzal, hogy rajtakapták, beszélget a kutyájával? Találta magát elítélő pillantások kereszttüzében a buszon, villamoson, mert magáról megfeledkezve hangosan gügyögött az ebnek? Tudunk egy megoldást: NE tegye!

Persze, tudom, hogy mindenki azt gondolja, az ő kutyája a világon a legcukibb (természetesen tévednek, mert az enyém az), de sajnos szembe kell nézni a ténnyel, hogy ez csak az érintett gazdinak nyilvánvaló. Sőt, tudok vadabbat is mondani: kutyánk táplálkozása, ürítési szokásai, körme hossza is mind-mind olyan téma, amely a büszke gazdin kívül az égvilágon senkit sem érdekel.

Így tehát, ha erről megfeledkezve hosszas élménybeszámolóba kezdenénk a fent említett tárgykörökben, ne adj Isten, mások előtt a kutyánkhoz egyes szám harmadik személyben beszélünk magunkról, gazdi, vagy még rosszabb: anya megnevezéssel (példamondat: Jól van, kicsikém, mindjárt hazaérünk, és anya megmelegíti neked a husit.), gondoljunk egy szép, nagy villogó táblára, amin a NE! tiltószó pulzál lehetőleg vörösen. Az említett oktalanság elkövetésétől való tartózkodás több okból is ajánlott. Egyrészt rövid időn belül rohadt idegesítőek leszünk, másrészt hülyét csinálunk magunkból nagy nyilvánosság előtt. Ez utóbbi eshetőség persze alapvetően nekünk kellemetlen, nézőközönségünknek akár vidám perceket is szerezhetünk.

Ami szintén fontos, hogy ne parádéztassuk kutyánkat, csak mert éppen hajlandóságot mutat az együttműködésre, és kisebb társaság gyűlt össze ennek megcsodálásra, mert biztosak lehetünk benne, hogy amint megérzi a cirkusz szagot, még azt is szándékolt mozdulatlansággal reagálja le, ha egy szimpla ül vezényszóval próbálkozunk.

Persze egy jól nevelt kutyát nem zökkentheti ki a nyilvánosság és az abból származó esetleges lámpaláz. De én nem tudok másból kiindulni, csak Mici példájából, és most mit szépítsem: ő egy szabad lélek (ez nyersfordításban annyit tesz, akkor ül le, amikor ő akar).

Ráadásul egy olyan eb, amely a gazdi egyre határozottabb kérésére sem fogad szót, valamiért mindig nagy érdeklődésre tart számot. Ilyenkor jellemzően valami mondvacsinált indokot színlelve lelassítanak, vagy éppen a kíváncsiságuk elfedésére való legkisebb törekvés nélkül meg is állnak a járókelők és ráérősen megvárják a kutya füle botjának mozdulását.

Apa szerint mondjuk a megoldás rém egyszerű: a nézősereg számától teljesen függetlenül rövid, egyértelmű utasításokat kell adni a kutyának, hogy megtanulja a hangsúlyból, hangerőből, hogy mit is akarunk. De tisztázzuk, először is Micit szerintem egyáltalán nem érdekli, hogy mit is akarok, másodszor is a gyakorlat azt mutatja, hogy Micinek beszélni kell a fejével. Hosszan, érthetően elmagyarázom, hogy miért nem jófejség, ha megeszi a lábtörlőt, a cipő nem játék, és a keksz nekem volt félre téve. Természetesen nem érti, hogy a gazdi mit magyaráz percek óta, de tény, hogy megunja, és odébbáll. Vagyis: abbahagyta korábbi aggályos viselkedését. Én nyertem.

Azonban a nyilvánosság akaratlan bevonásának problémaköre alól sokszor én sem tudom kivonni magam. Nevezetesen: nem hoz feltétlenül zavarba, ha a kutyát emberekkel teli utcán kell rendszabályoznom. Legutóbb is, hogy Micit az úttesten való átkelés előtti rövid megállásra ösztönözzem, részletesen kellett vele ismertetnem a szituációt: „Most kicsit itt várunk, amíg elmegy a nagy piros furgon, a kis zöld pickup és a jóképű favágó-szexuális fiatalember a biciklin.”Igen, ő is hallotta.

2016. 03. 03. 

MICOLÓGIA – Hapci Kapitány

 2018.07.06. 20:26

mici_hapcikapitany.jpg

   Ha a tacskó és a házi őrizet szavakat egy mondatban használom, könnyen következtethettek arra, hogy szegény ártatlan Mici egész nap otthon van egyes-egyedül, társa csak a magány és a csendes pusztítás. A valóság azonban az, hogy ez a kistestű eb szigorú felügyelet alatt tart tízemeletnyi panellakót.

Ez persze nem azért van, mert Mici amolyan diktátor típus. Épp ellenkezőleg. Őt az aggodalom és a gondoskodó szándék vezérli. Puszta figyelmesség részéről, hogy még azt is lereagálja, ha a tizediken leejtenek egy kanalat. Mikor rászólok, hogy nem kell ennek feltétlenül hangot adni, akkor visszafordul, rám néz, és még bosszúsan pufog párat, azzal a méltatlankodó hanglejtéssel, hogy „Tényleg csak engem érdekel, hogy mi történik ebben a házban?!

Mellesleg nem azért veti neki magát belülről az ajtónak harsogva, mert meg akarja mutatni, hogy ki az úr a házban, hanem azért, hogy jelezze: mindenki nyugovóra térhet, van úr a házban! Leszámítva persze azokat, akik már nyugovóra tértek, és épp Mici gondoskodása mozdította ki őket ebből az állapotból.

Többféle megoldás létezik egyébként arra, hogyan előzzük meg, hogy kutyánk panelfal rengető ugatásba kezdjen pusztán attól, hogy hall egy másik ebet a folyosóról. Ismétlem: többféle. De azt leszögezném, hogy egyik sem működik. Ennek ellenére nem adtam még fel. Mostanában azzal próbálkozom, hogy mikor meghalljuk Totó és Füge, a két foxi szomszéd téblábolását a folyosón, ahogy sétához készülődnek, a kollektivitás látszatát keltve mindjárt közlöm a fülét hegyező Micivel, hogy „Igen, kutyák. De minket ez nem érdekel.” Nos. Van, hogy érdekel minket, van, hogy nem. Végül is nem vagyok jós.

Az ajtó belülről való kutya általi marcangolása – felteszem – más gazdik számára is ismert jelenség. Főleg azon változata, melyben az ajtó kinyitásával a harag egyenes arányban szűnik meg, és amint kidugja ebünk az orrát a folyosóra, máris barátkozna a falon keresztül korábban „ellenség” státuszban lévő szomszéd kutyával. Hasonló elbírálásban részesül természetesen a meggondolatlanul becsengető közös képviselő és a liftet bejelentés nélkül használó szomszéd.

A kapucsengő azonban külön kategóriába tartozik. Ugyanis azt jellemzően azok használják, akiknek örülünk. Akiket várt a gazdi, így be fogja őket engedni. Ettől pedig akkora a boldogság, hogy máris összepisilheti magát a lelkes kutya. Nevezetesen Mici. Igen, ebből még nem sikerült kinőni.

Sebaj, szeretek felmosni. Főleg akkor, ha ezt a lakás falain kívül tehetem. Az az igazi, mikor sétálni indulunk reggel, és épp az ajtó előtt futunk össze – kutyám által becsurrantásig imádott – szomszéd bácsinkkal. Nyilván boldogan fordulok vissza a felmosó vödörért, hogy összetakarítsam a folyosóról Mici – szó szerint – kitörő lelkesedésének nyomait.

Ha ezen a viszonylag gyakori kis közjátékon túlesve megérkezünk a parkba, Mici módosít szolgálati kötelességein, és a házőrzésből parkőri teendőkre vált. Mert az persze elképzelhetetlen, hogy valaki úgy közlekedjen a környéken, hogy nem egyeztetett a figyelmes kis tacskóval. Miközben Mici szagmintát gyűjt, hogy elvégezze az elvégeznivalót, lankadatlanul szemmel tartja a terepet. Hátán tisztán kivehető az izgatott állapotról tanúskodó klasszikus „tacskócsík” (amolyan dühös mini punk lesz belőle), és kétség ne férjen hozzá, szót emel a neki nem tetsző jelenségek ellen. Legyen az egy ártalmatlan, rollerező gyermek, vagy egy néni, aki galád módon gurulós kocsit húz maga után. Nyugodtan mondhatom, a park látogatóközönsége egy emberként várja sétánk végét.

Mégis – bizonyos jelekből arra következtethetnék, hogy – személyes biztonságom foglalkoztatja Micit a leginkább. Tüsszentésemre a lakás legtávolabbi pontjáról is hozzám rohan, hogy aztán aggodalmasan pislogva győződjön meg hogylétemről. Az egész olyan, mint egy képregény jelenet egy amnéziás szuperhősről, mert bár lenyűgöző gyorsasággal érkezik meg a vélt katasztrófa helyszínére, ott már tanácstalanul ácsorog, és azon mélázik, mi is volt az a különleges képesség, melynek birtokában az a kötelessége, hogy prüszkölő humanoidokon segítsen. Ilyenkor marad a pislogás. Eleinte ez megható gondosságnak tűnt. Persze hamar kiderültek az önös érdekek. Mici gyengéje ugyanis a papír zsebkendő. Mondhatni szenvedélyévé vált a zsepik felkutatása és módszeres széttépése. Hogy hobbijának hódoljon, egyre professzionálisabb eljárásokat dolgozott ki. Az már nem lep meg, ha egy felügyelet nélkül, feltűnő helyen hagyott zsebkendőt atomjaira szaggatva látok viszont. Szintén nem számít különösebb teljesítménynek, ha Mici elvonja a figyelmemet, hogy egy óvatlan pillanatban a zsebemből lopja ki a kendőt. Mostanra azonban már azt is tudja, hogy hol tartom a zsepit attól függően, hogy éppen melyik ruhadarabomat viselem. Ha például zseb nélküli nadrág van rajtam, akkor Miciből előtör a kotorékösztön, és addig ásna derék magasságban, míg meg nem találja az övpántba rejtett zsebkendőt, hogy aztán diadalmasan távozzon vele.

2016. 01. 12.

MICOLÓGIA – A pőre telepi

 2018.07.06. 20:15

mici_poretelepi.jpg

   A kutyaruhánál jobban csak a kutyaruhán lévő mindenféle funkció nélküli elemet utálom. Úgymint kapucni, strasszos öv, flitteres virágminta. Azt nem mondhatja senki, hogy ne törekednék rá, hogy Micinek egészséges önbizalma legyen, de lássuk be, hogy a fent említett díszítések csak a menőzésről szólnak. És ne szépítsük, Mici már így is elég menő.

DE (igen, csupa nagybetűvel) jön a tél, hideg van, kutyám pedig valamiért – talán egyfajta fura gyorsított evolúció következtében a panellét hatására – idén egyelőre nem kezdte el kialakítani az aljnövényzetet.

Ruha tehát kell. Elkezdhetném sorolni a miértre a válaszokat, amelyek a hőmérséklet és a ruházkodás közötti összefüggést igazolják, de akkor elhallgatnám a tényt, hogy a történetben a hiúság is szerepet játszott. Khm… persze csak részben.

Mikor meghoztam a döntést, hogy kiegészítem Mici bundáját valami csinos felsőruházattal, ellátogattam egy olyan kutyás üzletbe, amelynek mérsékelten titkolt célja a – törvényesség határain belül mindenre képes – gazdik megvágása.

Azzal az egyszerű kijelentéssel fordultam az eladóhoz, hogy kutyaruhát szeretnék venni. Gondoltam, a részletekbe majd belemegyünk abban a ritmusban, ahogy ő kívánja.

Barátságosan rám mosolygott, benyúlt a pult alá, és mielőtt előhúzta a celofáncsomagolt terméket, körbe nézett, mintha legalábbis értékes csempészáruval szeretne elkápráztatni. Ha az érdeklődésem felkeltése volt a célja, akkor ezzel a néhány jelentőségteljes pillantással mindenesetre sikerült neki. Az üdvözült mosoly kitartóan ült az arcán, miközben bontogatta a csomagot, és közben izgalomtól elfúló hangon csak annyit mondott: „Épp ma érkezett”.
A hosszú előjáték után bűvészi ügyességgel hajtotta ki a pultra a ruhát. Egy rénszarvas jelmez volt.

Ezt követően percekig csak szemmel kommunikáltunk. Az ő büszkeségtől és izgalomtól csillogó tekintete találkozott az én döbbenetet tükröző pillantásommal. Mikor felismertük egymás szemében, hogy a két érzés nem kompatibilis, mindketten csalódottan néztük a pulton heverő, kibelezett vadállatra hasonlító anyagdarabot. Megsajnáltam az eladót, és egy pillanatra azt gondoltam, akár meg is vehetném a ruhát, ha már ilyen lelkes szegény, de aztán magamhoz térve gyorsan tisztáztam a helyzetet: „A kutyám fázik, és nem hülye.

A boltból távozva rájöttem, hogy fölösleges túldimenzionálni a problémát. Bementem az első utamba akadó „mindentárusító” boltba, és megvettem a legolcsóbb és legcsúfabb kutyaesőkabátot, amit kapni lehet. Gondoltam, ha már úgyis feláldozom Mici méltóságát a megfázás és megázás elleni küzdelem oltárán, akkor oly mindegy, hogy egészen pontosan milyen kabáttal teszem azt.

Azzal persze nem számoltam, hogy Mici épp annyira fogja utálni a kutyaruhát, mint én. Mert bár nem szereti az esőt, és nem szereti az esőben sétálás utáni törcsizést sem, ezt a felöltöztetés-dolgot, ha lehet, még jobban utálja. Mintha a szabadságában korlátoznám. Az eddig büszkén viselt pőresége a továbbiakban el lesz rejtve a világ elől. Ez ráadásul azért is pofátlanság a gazdi részéről, mert Mici éppen versenysúlyánál van. Miért pont most kell rejtegetni idomait?!

Állt ott egy ideig abban a kabátban. Mozdulatlanul. Értetlenül. Majd halk nyöszörgésbe kezdett, ami végül szomorú ugatásba fordult. Én – bár éreztem, hogy igaza van –, mint egy csapdába esett szülő reagáltam, leszidtam a gyermeket: „Feltűnően nagy a szád, ahhoz képest, hogy rózsaszín esőkabátban vagy!

Mondanám, hogy Mici találkozása az esőkabáttal olyan volt, mint egy romantikus film, hogy először utálja, aztán ebből lesz a nagy szerelem, de akkor hazudnék. Mici most is utálja azt az esőkabátot. Érzésein az sem változtatott, hogy a megvásárlást követő hetekben szinte minden nap esett, így nagy hasznát vettük a vízhatlan csodának. De ezt hogy magyarázod meg egy hiúságában sértett csajnak?

A később száraz hidegre fordult időjárás azonban újra szembesített az eredeti problémával: kabát vagy nem kabát. Mint említettem, végül a hiúság volt a tanácsadó. Míg kisbarátai újabb és újabb ruhakölteményekben jelentek meg a rendes kutyasétáltatásokon, addig Mici továbbra is a naturista vonalat vitte a telepen. Azt mégsem hagyhattam, hogy kinézzék a többiek (hiszen a banda véleménye nagyon fontos), de amikor megláttam Ubult és Lipótit, a két csivava keveréket mikulásjelmezben, azért éreztem, hogy nem ez a mi utunk. Tény azonban, hogy szíven ütött, amit egy talpig síruhás kutya talpig síruhás gazdája mondott (mellékesen határozottan Micihez intézve szavait): „Szegény tacsika, a gazdi bundacsizmában, te meg még egy mellénykét sem kaptál a pihe kis szőrödre.” (És ha tudta volna, hogy még cicanaci is volt a farmerem alatt…)

Ott és akkor azt éreztem, elsüllyedek. Döntöttem: Mici is beáll a ruhás kutyák sorába. (Bár továbbra is szigorúan csak akkor lesz kabátban parádézás, ha az időjárás azt megköveteli!) Az esőköpenynek hála szabásmintám már volt, vettem textilt (olyat, ami megy színben kutyám szőréhez – mert már erre is figyelek) és megvarrtam a belül termo-bélelt kabátkát. És igen, Mici ezt is utálja.

2015. 12. 07. 

mici_nyelv.jpg

   Először is szeretném tisztázni a kutyámat a súlygyarapodással kapcsolatos vádak alól. Egy: ez valójában izom. Kettő: most növeszti a téli bundáját. Három: nőtt és nem hízott. Négy: na jó, egy pici többlet felcsúszott, de az már a hideg évszakra való felkészülés. Öt: jó, hízott. Most örültök?!

Igazán nem estem kétségbe, mikor a kollégák, barátok finoman céloztak rá, hogy a kutya jó húsban van. Senki sem vádolhat azzal, hogy éheztetném. Amikor egy sétáltatós ismerős, aki szintén büszke tacskótulajdonos (mert, hogy Mici esetében is tacsi a törzsanyag) figyelmeztetett, hogy vigyázzak a nassoltatással, mert ez a típus hízásra hajlamos, főleg, ha ivartalanított, még mindig elfogultan legyintettem. De mikor a Pálfidoki kereken kimondta, a kutya elkezdett – idézem – elzsírosodni, megrendültem. Először is a tárgyilagos kifejezés sokkolt, majd rögtön átfutott az agyamon, talán Mici hallotta ezt… Már pedig melyik nő szeret ilyet hallani?!

Mindenki megnyugtatására közlöm, hogy Mici vagy nem hallotta, vagy nem érdekelte a tény, mert az orvostól hazaérve az első útja a táljához vezetett, ahonnan küldte felém a már megszokott utasító pillantásokat.

A táplálkozás problematikája azonban nem csak lakáson belül jelentkezik. Mici – már említett – romantikus érzületének hála, szereti a szabadban elkölteni az elemózsiáját. Ez persze nem azt jelenti, hogy piknik kosárral vágnánk neki az útnak, inkább amolyan ahol megéhezel, egyél! magatartásra kell gondolni. Értsd: mindenhol.

Mici különben is két részre osztja a világot: ami mozog, arra van, hogy őt imádja és szórakoztassa, minden más ehető. A halmazok között gyakran átfedés tapasztalható. Abbéli véleményén pedig, miszerint minden útjába kerülő, lenyelhető méretű tárgyat le is kell nyelni, továbbra sem hajlandó változtatni. Még a száraz kenyérmorzsákat is felszedegeti – mintha otthon nem kapná meg a legmagasabb fehérje/hús tartalmú tápokat (hatott a vigyorgó kutyás reklám a befolyásolható gazdira) – hiába próbálom olyan érvekkel eltántorítani, mint a „Ha megeszed a morzsákat, Jancsi és Juliska majd jól nem talál haza”, vagy a „Számolod a kalóriákat, kislányom? Még két falat, és Matthew McConaugheynek nem fog tetszeni a hájas kis tested!

Mindez azért is felfoghatatlan, mert miközben a parkban a cigi csikktől kezdve a bagolyköpetig mindent úgy kell kihalászni a szájából, mielőtt elfogyasztaná, addig otthon, a táljában elhelyezett száraz tápból hamupipőkei gondossággal válogatja ki a prémium falatkákat a magát leleményesnek gondoló gazdi által hozzá kevert olcsóbb, és nyilván kevésbé íncsiklandó darabok közül.

Amúgy a kutyakaja-fejlesztők észjárását nem tudom követni. Értem én, hogy nem a kedvencek járnak vásárolni, hanem a szeretet nevében mindenre rávehető gazdik, de azt ők sem gondolhatják komolyan, hogy akár a legelfogultabb kutyatulajdonos is elhiszi, hogy a kutyák gyógynövényes-oregánós kínai csirke ízt imitáló konzervre vágynak. A gyakorlott gazdi ugyanis pontosan tudja, hogy a félkeményre száradt döglött földigilisztának, esetleg a rothadó avar zamatának örülnek kedvenceink a legjobban.

De visszatérve a kutyám kikerekedésére. A jelenség egyelőre csak nekem és az egész világnak tűnt fel. Mici jól alszik. Illetve, ha van is bármilyen önképe – mint sok más nő –, ő is nagyobb darabnak képzeli magát a valóságosnál. Ám amíg ez az érzés ember-nőtársait általában szomorúsággal tölti el, addig ő vélt hatalmától megrészegülve üldözi el a parkból a boldogan por-fürdőző verebeket. Némi testtudat azért szorult belé, mert ha varjat látunk, akkor ő észrevétlenül átoldalog a tér másik felére.

Egy vidéki sétánk alkalmával egyszer egy tyúk bizonyult méretesebbnek. De ez egy másik történet. Amúgy – gazdi szempontból – a rigók a legrosszabbak, azok ugyanis nem elrepülnek, hanem meglepő gyorsasággal odébb ugrálnak, így őket a végtelenségig lehet üldözni. Remek.

A súlyprobléma felismerésében végül is a hiúság jelentette a fordulópontot. Micivel hivatalosak voltunk egy szépségversenyre. Alapvetően nem vagyok híve az effajta rangsorolásnak, de a rendezvény többszörösen karitatív volt, így gondoltam, riszálhat kettőt Mici is a nemes cél érdekében. A versenyre való felkészülés részeként a dátumhoz közeledve próbáltam hosszabbra nyújtani a sétákat, és néhány falattal csökkenteni a bevitt táplálékot a kívánt testtömeg index elérése érdekében. Egész hatékonynak gondoltam magam, amíg rá nem jöttem, hogy anyám zugporcogókkal ássa alá tökéletes edzéstervünket. Hát csodálkoztok, hogy Mici még a dobogó alsó fokára sem vonszolta fel kigömbölyödött hátsóját?!

2015. 10. 29. 

MICOLÓGIA – Kószaklub

 2018.07.06. 19:57

mici_koszaklub.jpg

   Mindig megpróbálom igazságosan kialakítani a sétaútvonalat. Elmegyünk a veréb lakta füves dombig, hogy Mici örüljön, és aztán kétszer-háromszor elvonulunk a tűzoltóság előtt, hátha kocsit mosnak hiányos öltözetben a tűzoltók, hogy gazdi is örüljön.

A tűzoltóság azonban nincs annyira közel, mint amennyire egy egyedülálló nő megérdemelné (bár ha ez szempont lenne a tűzoltóságok kialakításánál, akkor Budapest párkapcsolati térképe alapján minden utcasarokra kellene néhány piros overallos életmentő hosszú slaggal). Az efféle hosszabb túrát csak verőfényben tesszük meg, Mici ugyanis – oly sok kutyától eltérően – nem szereti sem a havat, sem a vizet. Így mikor nyirkos az időjárás, vagy ami már minden tűréshatáron túl van: esik, a kis testét titkos ügynököt meghazudtoló pontossággal passzírozva a falhoz közlekedik. Majd a fűben – ahol máskor az időmet nem kímélve bóklászik – barisnyikovi kecsességgel szökell a pitypangok és katángkórók között, hogy szőrrel gyéren borított hasa a legrövidebb ideig érintkezzen az undok nedves fűszálakkal.

Azonban ha az idő száraz, a probléma ellentettjével kell megküzdenünk. Mici minden szükségletét a legvégsőkig visszatartja, csak azért, hogy minél tovább tartson a kószálás. Felteszem, nem én vagyok az egyetlen kutyatulajdonos, aki felismerte a jelenséget: márpedig rapidséta nem létezik. Minél inkább sietned kéne, kutyád annál biztosabb benne, hogy most meglepi túrával készültél. Ezért aztán ellenjavallott közvetlenül munkába indulás előtt levinni az ebet, és ami még fontosabb: ne sétáltass reklám alatt! Bár a kereskedelmi csatornák rendelkeznek azzal a remek tulajdonsággal, hogy negyedóránként hirdetéssel szakítanak meg minden filmet, arra ügyelnek, hogy a reklámblokkok ne haladják meg átlagosan a nyolc percet. Ez természetesen nem elegendő egy panel-kutyának ahhoz, hogy a szabadság oltárán áldozzon. Arról nem is beszélve, hogy mindig a legjobb résznél szakítják félbe a filmet. Így soha ne annál a reklámszignálnál rohanj le kutyát sétáltatni, amit akkor vágnak be, mikor Ryan Gosling leveszi a pólóját, mert tuti, mire visszaérsz, már újra rajta lesz. Hidd el, tapasztalatból beszélek.

És a „ha eddig nem végezte el a dolgát, már nem is fogja” elméletből kiindulva hamarabb befejezni a sétát – mind tudjuk – nagyon rossz döntés, hiszen az elmélet helyesen úgy hangzik, hogy „ha lent nem végezte el a dolgát, akkor fent fogja”. Aminek corpus delictije reggel egy konyhapadlón hagyott kis meglepetés lesz.

Mici különben is elkezdte a parkban sétálást valami fura viktoriánus társadalmi megmozdulásként kezelni. Meggyőződése, hogy alapvetően azért gyűlünk össze, hogy ismerkedjünk, információt cseréljünk és főleg, hogy megmutassuk egymásnak új ruháinkat. Nincs szívem elvenni az örömét azzal, hogy felvilágosítom, az egész azért történik, hogy a fűből szedhessem össze azt, amit különben a már említett konyhapadlóról takaríthatnék fel. Tényleg, sokkal jobb.

A kapcsolattartásnak e sétálós formáját kutyám annyira komolyan veszi, hogy érdeklődését, nem csak eb társaira terjeszti ki, hanem az őket kísérő gazdikra is. Sőt, ha őszinte akarok lenni, elsősorban a gazdikra utazik. Már a kapun úgy lépünk ki, hogy Mici felméri a terepet, hol találhatók hízelegtetésre alkalmas emberek.

Először a padon ücsörgő néniket szúrja ki, majd jönnek a munkából hazaigyekvő, öltönyös férfiak, akik aktatáskát elhajítva önként hódolnak be neki, majd a végső döfés: a hűvösség látszatát egész nap gyakorló és magukra erőltető tini lányok. Nos, ők is megtörnek. Mici felugrálással, tekergőzéssel indít, majd jön a lábszárnyalogatás, és ha a közelben találna egy labdát, akkor azzal is elkezdene dekázni cukiskodásból. A cél talán nem is pusztán némi fültő vakargatás kiprovokálása, sokkal inkább a győzelem íze: bizonyítani, hogy néhány jól irányzott ártatlan kiskutya-pislogással és barátságos lihegéssel hegyeket mozgathat meg, de legalábbis újabb és újabb gyanútlan járókelőt vehet meg kilóra.

Ahogy a gyerekek is mindig vendégségben falnak úgy, mintha különben éheztetnék őket, úgy Mici is akképp hízeleg másoknak, mintha én otthon kábé a radiátorhoz láncolva tartanám. Nekem meg leég a képemről a bőr. De legalább arról leszokott már, hogy örömében nyomban összepisilje magát. Persze ez sem egyik napról a másikra tűnt el. Volt olyan időszak például, amikor – meglátván egy potenciális áldozatot – menet közben kezdett el pisilni, így húzva maga után egy illetlen csíkot. Gondolom, ezzel időt akart nyerni az értékes sétapercekből. De az is lehet, hogy szerette volna leírni a nevét a betonra. Ezt már sosem tudjuk meg, de a lényeg, hogy ezzel is leállt, és ma már sokkal taktikusabban manipulálja a népeket.

A kutyákkal már más a helyzet, Mici kilométerekről kiszúrja őket, és felveszi a megadom magam, és tégy velem, amit akarsz pózt. Ez valahogy úgy néz ki, mintha elkezdene kommandózni egészen a földhöz lapulva, a porban csóválja a farkát és szemérmesen oldalra fordítja a fejét, mintha az egészet nem direkt csinálná. Mint a kakas kergette tyúk a klasszikus viccben, aki nem áll meg, nehogy könnyűvérűnek nézzék, nem fut tovább, nehogy frigidnek tűnjön, ezért inkább „véletlenül” megbotlik.

Szóval Mici izgatottan várja a közeledő kuncsaftot, ami nem is gond, ha a súlycsoportjának megfelelő, szexuálisan inaktív ebről lenne szó. Ez persze általában nem így van. Sőt jellemzően többen érkeznek egyszerre. Egy ideig persze bájos, ahogy kerülgetik, meg szaglásszák egymást, de legutóbb is nem sokkal azelőtt sikerült csak közbelépnem, hogy egy konkrét swinger party kezdett volna kialakulni.

Nem mintha Micit még érintené a gyermekvállalás csodája, de mégis csak ügyelnünk kell a látszatra. Így tehát, ha már elég kutya és kutyatulajdonos jött össze a parkban egy spontán lakógyűléshez, és persze ahhoz, hogy a nagyobb testűek (mármint a kutyák) érvényesítve akaratukat veszélyeztessék a kisebbet – nevezetesen Micit, akkor úgy intézem, hogy szép csendben odébbálljunk. Persze igyekszem úgy távozni, hogy az a legkevésbé se legyen ciki a négylábúmnak, mert hát kinek kell az, hogy miután elmentünk, jól kibeszélje gyávaságát a többi eb.

2015. 10. 01. 

MICOLÓGIA – Iskolaéretlenség

 2018.07.06. 19:48

mici_iskolaeretlenseg_1.jpg

   Iskolás koromban a tornaórák leggyűlöletesebb része az volt, mikor kidobóshoz kellett sorakozni. Engem senki sem választott önszántából, így a válogató végén a szerencsétlenebbik csapatkapitánynak jutottam mindkét bal kezemmel.

A kutyasuli elején hasonló helyzettel szembesültem. Egészen pontosan szembesültünk, ugyanis a kidobós-átok átszállt a mellettem értetlenül álló Micire. Ismét az a rémálomszerű szortírozás jött, mint az áltisiben. A tapasztalt és kevésbé tapasztalt kutyások szépen felsorakoztak egymás mellett, és a tapasztalt és kevésbé tapasztalt kutyák tanultságukhoz méltó egyhelyben ülést produkáltak. Az oktató végignézett a soron, egyesével szemügyre vette a kutyákat és azok testhelyzetét, majd rutinosan darálta az osztályba sorolást: iskola, iskola, óvoda, iskola, óvoda, iskola, iskola, iskola… Ránk került a sor. Ösztönösen kihúztam magam, mintha az én minősítésemre várnánk, és megpróbáltam úgy tenni, mintha a mellettem fészkelődő tacskókeveréket most látnám életemben először. Akkorra azonban már mindenki a mellettem fészkelődő tacskókeveréket nézte, aki a szép szabályos kutyasort érdeklődő nyaknyújtogatással, farok csóválással, és a nézd már, mennyi kutya izgatott tekintettel bomlasztotta. Az oktató lesajnáló pillantást vetett ránk, és egy határozott óvoda kijelentéssel törte össze álmainkat. Jó, nem gondoltam, hogy az első órán már a diplomát vesszük át, de arra sem számítottam, hogy az oktató a sajátját tervezi majd visszaadni, ha felméri Mici rendbontó magatartásának következményeit.

A kutyaiskolába egy barátommal és annak Samu nevű pumi keverékével érkeztünk. Az utóbbi teljesítményére – nyugodtan kijelenthetjük – Mici hervasztóan hatott. Nem örvendeztünk vala. Bár ha így jobban belegondolok, egy gazdi sem veszi jó néven, ha a javulás útjára lépett kutyája előtt egy renitens eb felvillantja a szabad akarat elveszettnek hitt reménysugarát. Persze ez most úgy hangzik, mintha a kutyám forradalmi tervekkel nézett volna az oktatás elébe, pedig szimplán csak meg volt szeppenve, és egyáltalán nem értette, miért kell neki akkor leülni, még jobb: láb mellett haladni, amikor a gazdi, illetve egy őt irányító vadidegen (a továbbiakban oktató) akarja.

Hogy kutyánk ebbéli gyanakvását elaltassuk virsli karikákkal, esetleg sajt darabkákkal kell operálni. A kutya továbbra sem érti, miért kell a legváratlanabb pillanatokban leülnie, de legalább jól lakik. Amúgy azt csöndben jegyezném meg, hogy az ajánlott adag egy-másfél virsli. Én a biztonság kedvéért négyet vittem. Igen, kitaláltátok, Mici mindet felfalta. Fél óra elteltével azt vettem észre, hogy a virsli falatok – hogy, hogy nem – megevődtek, így az óra hátralévő részében, minden jól elvégzett feladat után a naaaagyon-nagyon ügyes vaaaaaaaaaagy biztató mondat kísérte buksi vakarás lett a jutalom.

Szerencsére vagy sem, ritkán kellett alkalmazni a fenti metódust. Mici ugyanis eleinte vajmi kevés hajlandóságot mutatott a betörésében való részvételre. Ez persze az oktatónak is feltűnt, és megkért, egyelőre ne zavarjam össze kutyámat a fekszik, lábhoz, hozzám parancsszavakkal, szorítkozzam csupán az ülre. Más szóval leültettek minket. És akkor ismét visszaköszönt az iskolai tesióra. Mi csak üljünk! Gyorsan essünk ki a kidobósból, hogy ne zavarjuk a játékot, és csendben üljünk! Csendben üljünk?! Ezek nem ismerik Micit. Mici a leghangosabban nem ülő kutya a kutyaiskolák történetében. Én persze igyekeztem – megőrizve méltóságomat – rendszabályozni. Mit mondtam, kislányom?! – szóltam erélyesen Micire. Az oktató, megszólítva érezve magát, mindjárt reagált: Válaszolt már valaha is? Költői kérdését egy elnéző mosollyal nyugtáztam, mert nem akartam elsütni azt a szakállast, hogy előbb fog a kutya írásban reagálni, mint parancsra leülni.

Azt gondolnánk, hogy a virsli karikák elfogytával és az ültetésre korlátozással Mici motiválatlan lett, de a legnagyobb meglepetésemre, elkezdett ráérezni a dolog ízére, és látva a tehetséges pályatársakat, ő is belehúzott. Persze – továbbra is a tornaórák hagyományát ösztönösen követve – csak akkor csinálta a gyakorlatot, amikor tanára épp odanézett. Szabályoshoz közelítő leülésével ki is vívott egy elismerő mondatot oktatónktól: „Úgy, úgy. Ahogy az ügyes kis tacsika csinálja”. Nem tudom, hogy a tanár ezzel Micit akarta-e biztatni, aki nyilván nem ért emberül, esetleg a többi kutyát mozgósítani, hadd féltékenykedjenek a dicséretre, akik ugye szintén nem beszélik a nyelvet, mindenesetre engem intézett el a többi gazdi előtt. Az ugyanis hazudik, aki azt állítja, nem utálja a stréber kutyákat – feltéve, hogy nem az övé az.

Minden óravégi levezetés egy könnyű játék. A játék szó hallatán (mert, hogy ez az első, amit megértenek) az ebek rögtön elindulnak hobbijuk tárgya felé. Egy labrador kölyök a műcsontjára vetődött, egy fekete német juhász a labdájáért indult, Mici pedig – lévén kotorék eb – elásta magát az első vakondtúrásba. Az oktató nem volt maradéktalanul boldog, még ha látta is, hogy igyekszem kihúzni a csalódott kutyát, és visszaállítani az odút eredeti állapotába.

És ha mindez nem lenne elég játéknak, az utolsó pár percre elengedjük kutyáinkat, akik egy spontán kicsi a rakásba kezdenek. Ez éppen addig vidám, amíg fel nem méred, hogy a te kutyád a legkisebb, és jó esélye van rá, hogy jutalomfalat lesz belőle.

Kimenekítésre végül is nem került sor, mert két nagytestű kutya váratlanul egymásnak esett, és mikor Mici keresésére indultam volna, megláttam, hogy tacskókeverékem a lábam mögött húzódott meg, majd felnézett rám azzal a részemről mehetünk, ha te is úgy gondolod tekintetével. Én is úgy gondoltam.

2015. 08. 28

dsci0002.JPG

   Mici két dolgot mondhatott magáénak, amikor elhoztam a menhelyről: a Mandarin nevet és egy közepes komolyságú szopornyicát. Az elsőt kreativitással, a másodikat jó sok bogyóval és Pálfidokival orvosoltuk.

Továbbá rendelkezett egy fiktív születésnappal, és az oltási könyvében feltüntetett ténnyel: különös ismertetőjegy: lehajló fülek. Jelentem – feltehetően a féregtelenítésnek hála – a fülek mára szépen állnak. Csupán kritikus helyzetben ereszti le őket két oldalra, mert tudja, hogy ha olyan fejet vág, mint Yoda mesteré, akkor a nevetségesen könnyen befolyásolható gazdi egy perc alatt megfeledkezik a megrágott papucsokról, a lebontott lambériáról és a bonszájjá metszett szobanövényekről.

De térjünk vissza a születési időre. Nyilvánvalóan egy menhelyen szegény doki csak tippelni tud a dátumot illetően, aztán reménykedünk, hogy az esetleges pontatlanság hibahatáron belül van. Nem mintha utólag ez tetten érhető lenne, de a kutya fejlődésének üteme már nyújthat fogódzókat. Mici persze nem a legjobb példa, hiszen ő négy hónapos koráig – aggodalomra határozottan okot adó akkori egészségi állapota miatt – sétálni sem mehetett, és azt hitte, hogy a világ ötven négyzetméternyi műanyag parkettából áll, ami ráadásul az ötödiken helyezkedik el. Volt is nagy öröm, amikor a menhely utáni kényszer házi őrizetet követően először láthatott természetes fényt, és idegen kutyák hagyta nyomokat szagolhatott a fűben.

Szóval fejlődése lassú volt, ám közelről megfigyelhető. (Persze egy panellakásban – annak méreteit tekintve – minden oly közelinek tűnik.)

Az egész azzal kezdődött, hogy fura folyamatok mentek végbe Mici testén, melyek épp annyira leptek meg engem, mint őt. Intim területei finoman szólva megerősödtek. Rövid számolás után megállapítottam, hogy öt pár cicije van. Most bizonyára felhúztátok a szemöldökötöket, hogy mit számolgatom, de korábban nem volt okom rá. Amikor azonban betöltötte a feltételezett féléves kort, olyan teltek lettek a keblei, hogy nem lehetett szó nélkül elmenni mellettük. Azt is csak ebben az időszakban vettem észre, hogy emlői tornasorban, az intim területhez közeledve növekvő sorrendben helyezkednek el. Más szóval: fejlődésének ezen szakaszában, melyet a köznyelv tüzelésnek nevez, a mellső lábaihoz közel eső cicik Michelle Pfeifferét idézték, míg a leghátsó pár már Monica Belluccit is megszégyenítő méreteket öltött. És – gondolom, nem lepem meg a gyakorlottabb gazdikat – elkezdett ereszteni a kutya. Ott.

Anyai szívem ellágyult, mikor felismertem a tényt: Mici nagylány lett.

A büszkeség könnyeinek felszárogatása után azonban rájöttem, hogy ugrott a beütemezett ivartalanítás, hisz azt eredetileg az első tüzelés előtt kellett volna megejteni. Vártunk tehát néhány hónapot, és akkor vágtunk bele remegő térddel.

Utólag visszagondolva, persze az egész nem volt olyan rémisztő. Mici kapott egy csinos brazil gyantát (amúgy az tök igazságtalan, hogy most, mikor már vendégváróra fazonírozott odalent, nincs értelme megmutatnia senkinek), és félóra múlva megstoppolva vihettem haza.

Úgy határoztam, hogy nem kínzom szegényt a műanyag lavórral is, amit a kutyák fejére kell húzni, hogy ne macerálják a sebet (bár azzal szerintem még az ascoti derbin is szívesen látták volna), inkább varrtam neki egy dresszt, amiben úgy festett, mint egy kis artista. A doki érdeklődött, van-e az ő méretében is.

Nyugi, nem volt.

Többen riogattak azzal, hogy az ivartalanítás után megváltozhat a kutyák személyisége. Tudom, hogy ez annyira hangzik tudományosan, mintha brit tudósok fedezték volna fel, de ha a Micit fenyegető veszélyekről van szó, elveszítem a realitásérzékemet.

Természetesen nem változott meg. Ő nem. Azonban a vele korábban cimbiző hímnemű kutyák feltűnően máshol kezdték el keresni a számításukat.

Mici azonban igen pozitív személyiség, és rögtön megtalálja a boldogsághoz vezető kiskapukat. Más szóval, ő amolyan „ha citromot kaptál az élettől, csinálj limonádét” típus, és szó szerint értelmezve a maradjunk barátok frázist, elkezdett másképp közelíteni a kiszemelt hímekhez. A Szex és New York óta tudjuk, hogy minden nő életébe kell egy olyan férfi, akinek a véleményét anélkül kérhetjük ki, és kaphatjuk meg, hogy a háttérben bármilyen szexuális ellenszolgáltatás lehetősége egyáltalán felmerülne. A közhelyes sorozatban ez általában egy meleg lakberendező személyében testesült meg. Nos, Mici életében ez az érdek nélküli barát Sunny, a herélt törpe pincser. Pontosabban Mici mindent megtesz annak érdekében, hogy a nagyvárosi nők életformájának ezt a részét vele valósítsa meg. Erről azonban Sunny még nem szerzett tudomást. Vagy ha igen, nem érdekli. Így persze még szánalmasabb kutyám erőlködése, hogy mindenáron magára irányítsa a figyelmet.

Legszívesebben már most tisztáznám vele, hogy az élet ilyen, és időben készüljön fel a várható elutasításokra, de mivel Mici épp a kamaszkor közepén tart, amikor szülőre hallgatni ciki, épp csak azt nem mondja, amikor megsimogatnám a buksiját, hogy „na, a hajam!”.

2015. 07. 27.  

20180606_181308.jpg

   Mi a teendő, ha valaki akar minket? Ha vágyik ránk? Ha ábrándozik rólunk?

Ja, nem rólam van szó. Nem engem akar valaki. Azt hittétek? De cuki. Nektek, még nálam is élénkebb a fantáziátok.

Nem. Természetesen valaki másról szólok most. Egy barátnőmmel történt. Vagyis egy barátnőm barátnőjével. Illetve egy barátnőm barátnője hallotta, hogy valakivel történt. Igen, így jó.

   Egy kis valami csempésződött a semmibe. Így mondta a lány. Jött valaki, és hozta magával, folytatta. Képzelt érzelmeket, megelőlegezett örömöket csalt az életembe. Nem maradt sokáig. Épp csak azt várta meg, hogy én is akarjam. De hát úgy jött, kérdeztem, hogy nem is gondolta komolyan?

Fáradt mosolyra húzódott a szája, úgy szoktak, mondta. Szívtelenség, jegyeztem meg, és őszinte haragot éreztem mind iránt, aki ezt teszi. Lemondóan rándított egyet a vállán.

Miért engedted be?, kérdeztem. Mert úgy kell, mondta. Nekem azt mondták, nyitottnak kell lenni. Mert csak akkor történnek velünk jó dolgok. És, kérdeztem, veled történt már valaha ilyen jó dolog? Nem, mondta.

És legalább ez a valami jó volt?, kérdeztem. Hát, tűnődött el, . És a semmi, kérdeztem, ami előtte volt, az olyan rossz volt? Nem, mondta, én szerettem. Az a semmi volt a minden. Az volt a béke meg a biztonság. Hogy minden rendben lesz, csak vigyázzunk a mozdulatlanságunkra. És hogy ne engedjünk mást se mozdulni. Úgy érted, faggattam tovább, hogy ne engedjünk be senkit a világunkba? Igen, mondta, mert az csak felforgat mindent. És az baj?, kérdeztem. Igen, vágta rá szinte dühösen, mert összezavarja a dolgokat, mindenféléket ígér, elhiteti, hogy fontos vagy, hogy érsz valamit, hogy kellesz, aztán… Itt elhallgatott. Aztán?, kérdeztem. Aztán továbbáll, mondta. Otthagy újra a semmiben. De az miért baj?, kérdeztem. Hiszen előtte is csak a semmi volt, és azt szeretted. Mert, folytatta szégyenkezve, akkor otthagyja veled a semmiben a vágyakat meg az ígéreteket. Mindent, amit korábban okkal száműztél.

Megköszörültem a torkomat. És ő?, kérdeztem. Ő is épp ezt tette? Bólintott. Mintha szóval nem akarná nyomatékosítani. És ő miért ment el?, faggattam tovább. Hát nem tudod?, kérdezte tettetett csodálkozással. Megráztam a fejem. Én, kezdte határozottan, nem szoktam annyira kelleni. Hogy?, kérdeztem. Ezt nem értem. Hát úgy, folytatta, mintha számított volna a kérdésre. Engem nem szoktak annyira akarni. Engem nem szoktak valaki helyett választani. Fura beletörődéssel vegyes megkérdőjelezhetetlenség volt a hangjában. Ezt nem gondolhatod komolyan, mondtam, és ismeretlen vigasztalóra váltott a hangom. Nem, mondta, ezt nem gondolom. Ezt tapasztalom. Majd legyintett, mintha azt akarná jelezni, hogy nincs értelme az ő vélt vagy valós fontosságának kérdését boncolgatni, ő tudja, amit tud, és nem érdekli a véleményem. Sem az enyém, sem senki másé.

Rá is kérdeztem, senki nem tudna meggyőzni arról, hogy fontos vagy? De, mondta, az az egy valaki, aki mégis engem választ. Az maga lenne a bizonyosság. És ő ilyen volt?, kérdeztem. Ő?, kérdezett vissza. Majd hosszan eltűnődött. Nyilván nem, hiszen végül is nem maradt, vetette oda egy gúnyos mosollyal a szája sarkában. És ha maradt volna, kezdtem, nem azzal tette volna tönkre a világodat? Ezt hogy érted?, kérdezte meglepetten. Hát úgy, hogy azzal bebizonyítja, hogy tévedsz, mondtam. Hogy nem jól látod a dolgokat, mert mégiscsak kellesz.

Először harag villant a szemében, majd talán hűvösségre intette magát, és úgy zárta le ezt a számára kényelmetlen kérdéskört is: Nos, ezt már sosem tudjuk meg. Különben meg, folytatta mielőtt újabb kérdéssel bántom meg, nem is biztos, hogy a valaki a fontos. Hát?, kérdeztem. A valami, vágta rá a jól kigondolt válaszát. Az a valami, amit kínál. Vagyis, ha valaki más kínált volna neked ilyeneket, akkor most ő rá vágynál?, kérdeztem. Ki mondta, hogy vágyom rá?, háborodott fel. Ja, senki, hebegtem, csak valahogy úgy tűnt. Mintha bánnád, hogy épp ő dobott vissza a semmidbe. Meglehet, gondolkodott el, vagy csak azért rá neheztelek, mert ő volt a legutóbbi. Akkor ez el fog múlni?, kérdeztem. Eddig mindig így volt, váltott színtelenre a hangja. És mikor?, érdeklődtem. Ha a semmimben újra csak én leszek, mondta, és eltakarodnak végre ezek a felébresztett vágyak meg remények. A mondat végére, azt hiszem, kicsit elszomorodott.

   Haragszol rá?, kérdeztem. Miért, kérdezett vissza, mert bekéredzkedett vagy mert meggondolta magát? Válassz te, hagytam rá. Haragszom rá, amiért elment, mondta, majd ízlelgetve a szavakat folytatta, és hálás vagyok, amiért kiderülhetett, hogy még képes vagyok ilyen érzésekre. Neki vagy hálás?, kérdeztem megütközve. Nem, szólt határozottan. Magamnak, ennek a kitartó Münchausennek a fejemben.

Te félsz, igaz?, kockáztattam meg a durván intim kérdést. Én, nevetett fel, én mindig félek.

Attól, kérdeztem, hogy egyszer jön valaki, aki maradni akar?

Attól, mondta halkabban, hogy egyszer majd nem fogok titokban sem vágyni rá, hogy jöjjön és felforgasson mindent.

Elkezdett babrálni a hajával. Talán úgy érezte, még hozzá kellene tennie valamit, mondjuk, hogy azért az jó lenne, ha már csak akkor jönne valaki, ha tényleg maradni akar, vagy ilyesmit, de végül csak azt kérdezte, ezt most mind le akarod írni? Igen, feleltem. Minek?, kérdezte zavartan. Mert csak akkor van értelme szólni, mondtam, ha tétje van.

   Úgy nézett rám, mint akinek most esett le, hogy ezt mások olvasni fogják, talán véleményt is alkotnak róla. Abban a pillanatban elbizonytalanodtam, akarom-e, hogy mások olvassák a történetét. Kedves lánynak tűnt, kicsit talán őrültnek. Mintha folytonosan attól tartana, őt készül bántani a világ, miközben még mindig hitt annak a jóságában. De mondom, annyira azért nem ismerem.

Bánod, hogy elmondtad?, kérdeztem. Azt hiszem, nem, felelte, mert így olyan, mintha még maradt volna nekem abból a kis valamiből.

süti beállítások módosítása