A király új ruhája

 2011.02.20. 16:51

Az Oscarra készülődve igyekszem megnézni minél többet a legjobb film díjára ácsingózók közül. Csendben megjegyzem, ilyen rosszul még sosem álltam. A díjátadó a nyakunkon, én meg kábé hármat, ha láttam az érintetrek közül. Bünti! Na, mindegy.

A héten megnéztem A király beszédét. Hogy a cím miért rossz választás, azért már zsörtölődtem, úgyhogy most nem megyek bele. Vagy, tudjátok, mit? Belemegyek. Elvégre is ez az én blogom. :)

A fordítók valószínűleg szerették volna kifejezni a cím kétértelműségét. Egyrészt utalva a híres, a második világháborúba való belépést bejelentő rádió szónoklatra, illetve a király beszédmódjára (értsd: dadogás). Az nem zavar senkit, hogy a második értelem helyesen: a király beszédje (bár ez tényleg elég hülyén hangzik). Nem lett volna egyszerűbb A királyi beszéd megoldás? Na. Jól van. Kit érdekel?!

Ruhák, ruhák!!

A film jelmezei mellett nem mehetünk el szó nélkül, de a következőkben kitérnék Helena Bonham Carter finoman szólva egyéni megjelenéseire is.

A király beszéde szép film. És most elnyomom magamban a filmbuzit, és teret engedek a ruhabuzinak. Nem csak a történet meseszerű, hanem a jelmezek is. A látvány fő erőssége az volt, hogy úgy tudott autentikus lenni, hogy nem esett bele a második világháborús látvány-közhelyekbe. Aki kevesebb figyelmet fordít a filmekben szereplő kosztümökre, az is észreveszi, ha valamit nagyon erőteljesen akarnak lenyomni a torkunkon. A legjobb példa erre talán a Pearl Harbor (ha a világháborús filmeknél maradunk).

 

Az, hogy Kate Beckinsale boldogan mosolyog a vízparton bikinijében, miközben a napozó alkalmatosságot körülbelül 5 évvel később kezdték el viselni, a legkevesebb. (A modern bikinit Louis Reard mérnök mutatta be Párizsban, 1946. július 5-én.) Ebben a filmben a legharsányabbak a rúzsok, körömlakkok, és a legnevetségesebbek a kalapok, amelyek bár tényleg a kor divatkiadványaiban első vonalbeliként szerepeltek, de a hétköznapokban kevesebb szerep jutott nekik. Ha valaki 50 év múlva végig lapozgat egy 2011-es Marie Claire-t, akkor könnyen hiheti, hogy a tollszoknya, és a bokazoknira húzott körömcipő a hétköznapi viselet része volt. Mi azonban tudjuk, hogy a képek csupán a stylistok ábrándjai, amelyeket elsősorban művészi kompozícióként kell értékelni, mintsem példák az utcai viseletre.

A király beszéde minden aprórészletében korhű. A színek, a fazonok, de még az is, ahogy viselik a kalapokat.

 

Öröm nézni, hogy milyen bájosan hétköznapi Jennifer Ehle ruhája, vagy Geoffrey Rush mellénye.

Colin Firth nem csak azért tökéletes ezekben a klasszikus angol szerepekben, mert jófiús arca van, szomorú kiskutya szemekkel, hanem azért is, mert azok közé a férfi idolok közé tartozik, akik egyszerűen jobban néznek ki öltönyben, mint póló-farmerban. Ebben hasonlít például Clive Owenre, aki zavarba ejtően aránytalan, ha nem elegánsan öltözik fel. Tulajdonképpen ők hozták vissza azt a simulékony finom úriember típust, amit Cary Grant vagy James Stewart testesített meg a 40-es években.

 

Őket egyébként Steve McQueen és Marlon Brando taszított le a dobogóról, akiknek már nem csak a frizurájukra, testükre is volt gondjuk.

 

Helena Bonham Cartert mindig öröm olyan filmben látni, ahol valódi személyiségeket kell alakítania, és nem a férjeura furcsa agyszüleményeit. Persze szeretem én Tim Burtont, de szélsőséges karakterei a ripacskodáson túl nem sok esélyt adnak a színészeknek az értékelhető munkára.

 

Carter már csak alkata miatt sem számított soha jó csajnak. (A Harcosok klubjában volt a legjobb formájában. De hogy az amerikai filmipar milyen profin hozza ki a maximumot az emberszabású (!) európai színészekből, arra majd egy más alkalommal térek ki.)

Erre ráerősít jellegzetes arca. Ezzel a kiindulási ponttal már csak azt az utat választhatta, hogy amolyan alternatív díva lesz.

 

Frizurái, ruhái egy kicsit mindig görbe tükröt tartanak a hollywood-i szépségideálnak.

 

Frizurái munkacíme elkészítésükkor nyilván: A szénaboglya. Ráadásul néha mindezt megbolondítja néhány gyermeki masnival vagy virággal.

 

Nem fél térdig érő szoknyához bokacipőt venni, vagy bokát verdeső kardigánt húzni, vállalva annak veszélyét, hogy teste tökéletesen amorfnak tűnik.

 

Becsületére váljon, hogy díjátadókra és a boltba menet is következetesen a sokak számára riasztó öltözékeket választja.

 

A király beszéde igazán kedvezett neki. Mivel alkatilag is emlékeztet az anyakirálynőre, nem kellett olyan göncökbe bújnia, amely a női sziluettet hangsúlyozza (bár ez volt a jellemző a 30-as, 40-es évekre), mivel a királyi fenség is az előnyösebb (más szóval bővebb) darabokat részesítette előnyben.

 

Talán Helena Bonham Carter is besokallt a női vonalakat figyelmen kívül hagyó ruhadarabokkal, így a New York-i premieren önmagát meghazudtolóan csinos volt.

 

Utoljára talán A nő másik arca című filmben volt ennyire „átlagos” kinézetű, a szó leghízelgőbb értelmében.

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr805293784

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.