Ismétlem, mell alatt!

 2012.03.22. 12:29

A minap belebotlottam a tévé csatornákat váltogatva a Büszkeség és balítélet Joe Wright-os verziójába. Most megkímélem magam (és azokat is, akik olvassák e sorokat) attól, hogy elkezdjem szidalmazni a filmet. Legyen elég annyi, hogy szerény véleményem szerint, aki szerette a BBC fapados, 6 részes eredetijét (ami a figyelmünkbe ajánlotta a mostanra már Oscar díjas Colin Firth-t, és nem mellesleg megajándékozott minket a tévé történetének egyik legcukibb „vizespóló” jelenetével), az sikítva kapcsol el a mozifilm huszadik percénél.

 

A kosztümöket azonban juszt sem hagyom szó nélkül. Négyévnyi viselettörténet tanulás után senkinek nem okozhat komolyabb feladatot (így nekem sem), hogy néhány ruhadarab megtekintése után a filmet elhelyezhesse egy idővonalon + – 10-20 éves tévedési limittel.

Ha megnézzük a BBC által gyártott Jane Austen könyvek tévére alkalmazását, akkor viszonylag pontos képet kapunk az 1800-as évek első két-három évtizedére jellemző viseletekről.

A legpontosabb a már korábban említett Büszkeség és balítélet sorozat, ahol még attól sem rettentek meg, hogy annyira korhű legyen a megjelenés, hogy az jócskán előnytelen formában tüntesse fel a színészeket. Egész pontosan a színésznőket, mert az urak ruhái ekkor voltak történetesen a legelőnyösebbek és legizgalmasabbak az elmúlt évszázadok során.

 

Ha annyit írtok a böngészőbe, hogy empire vagy klasszicista viselet, akkor ti is leellenőrizhetitek, hogy a kor divatelképzelése valóban bájos, csak éppen a megvalósításhoz nem rendelkeztek még megfelelő technikával, és valószínűleg ezért a ruhák inkább torzították a női sziluettet, mintsem vonzóvá tették azt. A mell alatt szabott ruha, csak kifejezetten a vékonyak számára viselhető, és még akkor is inkább elvesz, és nem javít a megjelenésen. A földig érő szoknya alatt pedig apró, lapos talpú balerina cipőt hordtak, ami így még jobban összenyomta a viselője termetét.

Az alapvető cél az volt – és ezt jelzi a klasszicista elnevezés is –, hogy a szélsőségesen szexista rokokó után visszatérjenek az ókori görög és római formákhoz, és ezzel lágyítsák a megjelenést. Persze az ember olyan élőlény, aki nem ismer mértéket, és hip-hop annak a bizonyos lónak a túlsó oldalán találja magát.

A rokokó ruhák a barokk kor viseletének tovább gondolását képviselték. Elviselhetetlenül szoros fűző, mély dekoltázs (a mell háromnegyedét láttatták, szerencsés esetben a mellbimbót épp takarták), a szoknyák lószőr párnával kitömött oldalirányú bővítése, teljesen amorf, magas talpú cipők, és valóságos tornyok a fej tetején (természetesen parókából, ami alatt az eredeti haj szépen lelapítva hallgatott).

 

A francia forradalom után a ruhákban is a puritán vonalat akarták érvényesíteni, erre pedig egyetlen megoldásként azt fundálták ki, hogy mindent az ellenkezőjére fordítottak. A fűzőket eldobták, a lószőr párnákat kiszedték, a parókák bekerültek a gardróbba, és többet rá sem néztek a platformtalpú kín-cipőkre. A klasszicista ruhák több réteg vékony anyagból próbáltak légies megjelenést alkotni. A fő gond szerintem az volt, hogy a ködös Albionban a selymek alatt csudára felfáztak volna a hölgyek (akiknek már az is problémás volt, hogy a földutakon húzott ruhájuk alsó szegélye kettő perc alatt sáros lett), ezért a textil rétegekből több lett, és azok is vastagabbakká váltak. A sok anyag pedig épphogy zömökké változtatta annak viselőjét.

 

A legtöbb kárt pedig talán a frizura okozta, amely eredetileg valóban az ókori mintát követte. Összetűzött, csigákba rendezett tincsek. A haj leggyakrabban középen elválasztott, hátul kontyba fogott volt, és most jön a végső döfés: a halántéknál szabadon hagyott 5-6 tincs begöndörítve lógott a fej tetejéről a fül alá, jájjjj. Nem volt élő ember, akinek ez jól állt volna. Még a legcsinosabb pofit és otrombává tette.

(Itt egy pillanatra kitérnék a férfiak szerencséjére: a hosszú barkós, homlokba fésült haj, csak még férfiasabbá tette a megjelenésüket.)

És akkor nézzük a filmes sikereket és csalásokat.

A BBC-s Büszkeség és balítéletben az utolsó szögig ragaszkodtak az autentikus megjelenéshez, és bár nekem öröm volt nézni, hogy ilyen szépen rekonstruálták a kor divatját, másoknak valószínűleg fájdalmas volt látni, ahogy például Jennifer Ehle-t elcsúfították. DE, a film minőségét jelzi, hogy mindezek ellenére óriási siker lett.

A mozifilm ezzel szemben gyáván vagy épp leleményesen (kinek, hogy tetszik) a néző kedvére tett. A ruhák mell alatti szabása egészen véletlenül lecsúszott majdnem a derékra. Ki érti ezt?!

 

Keira Knightley-t nem akarták sújtani a korra jellemző frizurával, így nemes egyszerűsítéssel úgy tettek, mintha nem lenne épp olyan fontos a korhűsége a hajvasalásnak, mint a szoknyaredőknek.

A fiatal színésznő frufrut hordott (erre nincsenek szavaim), még az is látszott, hogy a tarkóján rövid a haja, és egy fia tincs nem sok, annyi nem tekerődzött az arca körül. Egy csöppet bosszantott a dolog, de tovább nézve a filmet annyi minden bosszantott még, hogy erről meg is feledkeztem.

Mielőtt az egekig magasztalnám a BBC gyártotta tévé filmeket, el kell mondanom, hogy egy viszonylag újabb sorozatuknál ők is csaltak! A Romola Garai főszereplésével készült Emma szintén tetszeni akart. Valószínűleg ők is félelemből választották a dekoratívabb megoldást.

A sorozatot nézve olyan érzésem volt, mintha a korhűségre törekvő kosztümfelelős mellé beosztottak volna egy lelkes, ám a hagyományokat nem tisztelő stylistot. A ruhák az elvártnak megfelelően mell alatti szabással kézültek, de arra nagyon vigyáztak, hogy derékig viszonylag szűk legyen, ami önmagában már hiba, de akkor megérkezett a lelkes munkatárs, és azt mondta: tegyünk ide egy széles szalagot masnival, ami már szinte derékig ér, és lám csak közelebb vagyunk a természetes sziluetthez, mint az autentikus viselethez. CSALÓ!!

Néhány jelentben látszik is, hogy kifejezetten utólag, már csak a tényleges forgatásra alakították át ruhákat előnyösebbé. Erről árulkodtak az el-elcsúszó szalagok, masnik. A frizura megalkotása pedig itt is populista. Sehol a göndör tincsek, a leszorított elválasztás. Tény, hogy Garai arca csinosabb a magasra polcolt séróval, de nála talán megkockáztathatták volna az eredetit, tekintve, hogy a hosszúkás arc formája elbírta volna a göndörítés okozta kerekséget. Kizárólag a mellékszereplőnek engedték meg a hagyományos hajviseletet, hogy ne érje szó a ház elejét.

De magamra vessek, ha ilyen hülyeségeken megütközöm. Miért nem nézem inkább a filmet a történetre fókuszálva?!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr195293788

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.