A Fem 3 műsorára tűzte a viszonylag friss Pan Am című amerikai sorozatot. Ez nem reklám. Inkább temetni jöttem, mint dicsérni (de én tényleg). A sztori befogadása végtelenül egyszerű, annál már csak a karakterek megfejtése tűnik kisebb feladatnak. Akkor mi a toszért nézed? Hallom, ahogy olvasva, ezt kérdezitek. Nincs mentségem. Azaz egy van. Bármilyen meglepő, a kosztümök miatt.

Mondhatnám, hogy a csini stewardess-ekért a fiúknak is érdemes belekukkantani, de tényleg megkímélném őket a bárgyú történettől. És ha már itt tartunk, a lányokat is (nehogy már diszkrimináljak). Tehát – ahogy mondani szokták – most, hogy elüldöztük az igényes filmekre vágyókat, végre beszélhetünk a ruhákról.

A mai bejegyzést az 50-es 60-as éveknek szánom. Most persze felhördülhettek, hogy hiszen a két évtized divatja között feltűnő a különbség, de ha a 30-as, illetve a 70-es évek ruháit is hozzá vesszük, akkor a két középső évtized hasonló értékeket képvisel. (Az ötvenes évek egy réteg kultúrája, amit ma már a „Pin up” lányos képek képviselnek, annyira hangsúlyos, hogy egy más alkalommal szánék rá egy bejegyzést.)

A második világháború után fokozatosan a női sziluett kihangsúlyozása vált fontossá. Az akkor divatos kis kosztümök, illetve az egymáshoz passzoló kardigánok és térdszoknyák egyre pontosabban követték az alakot. Egyre több formázó varrással, tökéletesen végig simultak a ruhák pontosan ott ahol kellett. Vegyük hozzá, hogy elasztikus anyagok még nemigen voltak, így ami tökéletesen feszült a csípőn, abban bajos volt leülni. Persze ilyen gyönyörű ruhákban az ember szívesen ácsorogna is. Az újra népszerűvé vált fűző, bár segítette az alakformálást, nem ígért túl sok kellemes percet viselőjének.

A kérdés tehát adott: viselhető vagy szép?

Ha a korabeli amerikai filmeket nézzük, akkor egyértelmű, ők a szépet választották.  (Persze nem tudjuk, hányszor állították le a forgatást ruharepedésre hivatkozva.)

Azonban, ha megnézünk néhány korabeli magyar filmet, vagy előkeresünk néhány fotót a szekrényből, amelyen nagymamáink feszítenek, rögtön kiderül, az egész napi meló után mégis, ki a fene akarná belepréselni magát a csodás kényszerzubbonyokba, hogy még vidáman elugorjon a boltba tejért?!

Ezek a ruhák voltak a legelőnytelenebbek. A korra jellemző szabásvonalak csak abban az esetben karcsúsítanak, ha azok pontosan követik a befűzött test vonalát, azonban ha ragaszkodunk a divatos szabáshoz, de mégis némi bővítéssel áldozunk a viselhetőség oltárán, akkor csak amorf, sálgalléros, elnagyolt ceruza szoknyás kosztümöket kapunk.

Nos, visszatérnék a korábban említett Pan Am sorozathoz. A tévét lenémítva is élvezném a műsort. Már az gyönyörű, amikor négy egyenruha egymás mellett billegve halad a reptéren, és formás tulajdonosaik a könyék hajlatukban hordják a légitársaságot hirdető kék utazótáskáikat. Szerencsére a hölgyek, minden városban legalább egy napot eltöltenek, így újabb és újabb szerelésekben gyönyörködhetünk.

Christina Ricci a felismerhetetlenségig karcsúsította magát, és nagyon jól fest a testhez simuló ruhákban, ahogy egyébként a többiek is. Mindez nem véletlen, hiszen a sorozat elején felhívják a nézők figyelmét arra, hogy abban az időben a légi kísérőket a külsejük alapján választották. Ezenkívül, annak a – szexista – elvárásnak kellett megfelelniük, hogy hajadonok és nem töltötték be 32. életévüket. Nos, ha a külsőt leszámítjuk, az utóbbi két kritériumnak megfelelve lehetnék légi kísérő 1955-ben a Pan Am-nél. Mindig éreztem, hogy valami fontos dologra vagyok hivatva.

Nem feltételezem persze, hogy ebben a két évtizedben mindenki úgy öltözött az Egyesült Államokban, mint az akkor készült filmekben, vagy a most gyártott, a kort megidézni vágyó tévésorozatokban. A Pan Am-ben is vannak túlkapások. Túl sok a szín, túl tökéletes a toalett. De mégis jó nézni. (Azt csak mellékesen teszem hozzá, hogy a sorozat készítői valószínűleg a jelmezekre költötték a legtöbbet, ugyanis néhány, a levegőben haladó repülőgépet mutató vágóképen kívül a sztori egy berendezett gép belsőben és néhány stúdió városban bonyolódik.)

Gyakorlatilag a hatvanas évek közepéig a divatban megmaradnak a klasszikus formák, aztán ismerjük a sztorit: jönnek a hippik és elégetik a melltartókat. De ez egy másik mese.

Ha már sorozatoknál tartunk, a Mad Men viszi továbbra is a pálmát. Nemcsak hogy csodaszépek a jelmezek, de az esztétikumon túl arra is ügyeltek, hogy – bár a kor sajátosságainak megfelelően, de – a különböző karakterek különböző ruhákat kapjanak. Erről már korábban bővebben írtam, így ha nem bánjátok egy nagy lájkon kívül nem szánnék rá több szót.

 

És a filmek. Érdemes végig gondolni azt, hogy a korhűségre törekvő jelmeztervezők néha nem veszik figyelembe, hogy az adott korban – mint napjainkban is – az emberek életkoruktól függően is máshogy öltözködnek. Általában. Ritkán látunk az utcán extra szűk nacit idősebb asszonyokon (bár szerintem mindenki abban járjon, amiben szívesen van), és az ötvenes férfiak is furán festenének egy hatalmas ülepű nadrágban, melyből deréktájban kilóg az alsóneműjük.

Ha egy film meg akarja idézni – teszem azt – a hatvanas éveket, akkor gyakran esik abba a hibába, hogy idősebb embereket is az akkori legutolsó divat szerint öltöztet fel. Márpedig egy idősebb hölgy abban az időben nagy valószínűséggel a negyvenes évek divatjának megfelelő kosztümöket viselte, és frizurája is az évekkel korábbi divatot képviselte.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy átlagosabb és változatosabb ruhatárral készüljön el egy film, és tartózkodjon attól, hogy az utolsó zokniig mindenről üvöltsön, hogy mely korban járunk. Azért írtam, hogy bátorság, mert a néző az „üvöltésre” vágyik, tejes mértékig részt akar venni a történetben, ehhez pedig kellenek a fűzők, a balerina cipők, vagy éppen a melltartó nélküli blúz viselete.

Arról nem is szólva, hogy – ha már annyi pénzt áldoztak a jelmezre – a film készítői is hallani akarják az üvöltést. Csend esetén ugyanis felmerül, hogy nem volt pénz a ruhákra.

 

A Dirty Dancig több szempontból is fontos. Azon túl, hogy a filmtörténet legcikibb mondata ebben hangzik el (Babyt senki sem ültetheti a sarokba!), ezt nézve reményt kapunk, hogy minden esztétikumában hátrányos helyzetű, átlag zsidó lány egyszer kikaphat egy Patrick Swayze-t. (A hőst mindenki, aki magát esztétikumában hátrányos helyzetű, átlag zsidó lánynak tekinti, behelyettesítheti a neki tetszővel. Én azt hiszem most Vincent Casselt választom.)  És ki ne vágyna arra, hogy egyszer jól megpörgessék a Johnny mambójára?!

De visszatérve a ruhákhoz. A film kategóriáját tekintve az a legvalószínűbb, hogy nem volt elég pénzük igazán feltűnő jelmezeket összehozni, inkább csak régi turkálókból összeválogatott nagyi-szoknyákkal, és éppen kapható, hatvanas évek hatású blúzokkal operáltak. Próbáljuk ki! Némítsuk el a készüléket, és körülbelül 5 percig nézzük a filmet. Nem biztos, hogy ennyi idő alatt belőhető az évszám. Ha ez koncepció lenne, akkor üdvözölném. Épp a visszafogottsága miatt. De félek, nem erről van szó. Ezt támasztja alá a filmzene is. Néhány hatvanas évekbeli klasszikus dalt leszámítva, olcsó, a nyolcvanas-kilencvenes évekre jellemző dallamokat hallunk. Erre a legjobb példa a főcímzene, és hogy fokozzuk a fájdalmakat, egy ballada, melyet maga Patrick Swayze énekel. Gyakorlatilag néhány taktussal agyonvágták az egyébként sem túl erős lábakon álló hatvanas évek életérzést.

 

Ellenpéldaként hoznám fel a Pleasantville című filmet, amely – nagyon kreatívan – a látvánnyal kívánt minden gondolatot kifejezni. Itt például súlyos hiba lett volna, ha nem törekednek ilyen precíz korhűségre. Mivel a film bizonyos jelenetei fekete-fehérek, így még hangsúlyosabb kiegészítőkre volt szükség. A főhős rajongásának tárgyát képező ötvenes évekbeli sorozatban minden lányon kutyamintás körszoknya, csúcsos melltartó, egyetemi „betűs” kardigán, cica-szemüveg és bokazoknival viselt bowling cipő van. Ez a film csak ilyen sztereotip látvánnyal működhet. És működik is.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr175293789

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.