Megpecsételtetésem története

 2012.06.15. 12:18

Az éjszaka közepén arra az álomképre ébredtem, hogy egy színes tetoválás van a bal alkaromon. Pedig ez nem igaz. Fekete, és a jobb csuklómon van. De kezdjük az elején.

A nagypapám egyik kedvenc vicce, amit régen rengeteget mesélt egy rendszerváltás előtti futóversenyről szól. De régen hallottam! Meg is kérem, mesélje el a hétvégén. Hallod Papa? Készülj! :)

Tehát így szól (rémes vicc mesélő vagyok, remélem írásban jobban megy):

A szovjet és az amerikai futó versenyeznek. A vetélkedőt az amerikai nyeri, így le is hozzák az amerikai újságok, hogy nyert a mi emberünk. Ezzel szemben a szovjet lap így fogalmaz: Második helyezést ért el a Szovjetunió, míg Amerika csupán az utolsó előtti lett.

A lényeg tehát, hogy nem minden az, aminek látszik, hanem aminek magyarázzuk. De mi van akkor, ha nincs alkalmunk a magyarázkodásra? Ha egy pillanat adatik az ítéletre és a ítéltetésre? Ha csupán egy mozdulattal, egy tekintettel vagy csak egy elmebeteg táskával tudunk és/vagy akarunk üzenni?

Van, hogy egy-két másodpercnél tovább nézünk valakinek a szemébe (köznyelvien: szemezünk), és azzal megpecsételődik a sorsunk. Van, hogy kettőnél több mappával a kezünkben sétálunk végig a folyosón egyik irodából a másikba, és a főnökünket ennek láttán önti el az a boldog tudat, hogy jó helyre folyik a pénze, amit a fizetésünknek hívunk. És igen, van, hogy a tetoválásunk röviden, lényegre törően mondja el, amit mi nem akarunk hosszasan fejtegetni. És talán – ha a külső szemlélő nem is tudja, mit jelent az a kép, betű vagy szám – már pusztán a meglétével is képvisel valamit. Hogy is van?! Egy kép többet mond ezer szónál…

Mindenkori kiegészítőink alakítják a megjelenésünk összhatását. Egy szoknya ugyanolyan eséllyel lehet divatos, vagy éppenséggel megatron ciki. A lényeg, hogy hogyan viseljük. És tulajdonképpen minden attól nyeri el valódi jelentését, ahogyan viseljük.

Mielőtt a saját kiegészítőmről írnék, egy percre visszatérek Cannes-ba, és egyáltalán a fesztiválokon való megjelenésre. Egy magunkkal hozott anyuka hasonló funkciót lát el, mint egy jól kiválasztott táska. Tudom, tudom… hogy merészelem összehasonlítani?! Ahogy én is, mások is pontosan tudják, hogy a családot holmi kiegészítőkkel egy lapon említeni minimum ízléstelen. Így tehát, nem az én, és nem a te családodról van szó! Sőt, nem is például Charlize Theron-éról. Sokkal inkább arról a termékről, ami egy vörös szőnyeges bevonuláson virít, hívják azt Charlize Theron-nak, vagy éppen Joaquin Phoenix-nek.

Ha PET palackból készült ruhában érkezik egy híresség, tudjuk, hogy Földünk védelmére akar buzdítani, ha az anyukájával érkezik, akkor a családcentrikusságát hangsúlyozza. (Persze, ha egy színész a mamáját mutogatja a díjátadóra érkezve, nem kerülheti el, hogy ezt követően a bulvárlapok esetleges másságáról cikkezzenek.)

A kiskutya egy másik műfaj. Azt táskához, kalaphoz választják. Tehát fontos a színe és a mérete. Mondjuk, azon mindig elgondolkodom, hogy az apró kutyák a legharciasabbak, mégis az estélyeken való részvételt bizonyító fotókon egészen nyugodtan ücsörögnek a gazdi kezében. Lehet, hogy még le is szedálják őket?! Ki tudja.

Hasonló hatást válthat ki egy magunkkal rángatott gyerek. A kiskorú hatalmas szemeket mereszt a roppant kamerákra, nem győzi forgatni a fejét a hírességek láttán, és ettől aztán olyan állati cuki lesz a vele érkező sztár, hogy ihaj.

A cipő már kényesebb téma, mert általában azt is „mutiba” kapják a márkát reklámozó hírességek. Nem véletlen, hogy egy-egy közeli képen még az is látszik, hogy nem pontos a méret, vagy a bokán kidagadó erek azt üvöltik: VEDD MÁR LE! Amit nyilván meg is tesz szegény színésznő, amint elfoglalta a helyét a nézőtéren, vagy az asztalánál.

 

Szóval a tetoválás. Talán ez az a hajszál vékony kis határvonal, ami elválasztja a szánalmas hülyét a trendi őrülttől. (Persze, ezt lehet, hogy csak a hozzám hasonló szánalmas hülyék gondolják.)

Hol van az a pont, amire még azt mondod, hogy nagyon tetszik, és hol következik az, amitől hideglelést kapsz? A határaink feszegetése nem csak arra jó, hogy választ kapjunk arra, hol is vannak ezek a határok, hanem – észrevétlenül – arra is, hogy kiszélesítsük ezeket a határokat.

Mások véleményéből alkotni magunkról egy saját véleményt mindig könnyebb, mint magunkat állítani egy olyan próba elé, amit, ha kiállunk, büszkék lehetünk; ha nem, akkor tudjuk, hogy min kell még dolgozni. Nem állítom, hogy az én tetoválásom bármilyen megfogalmazásban is büszkébbé tesz, de az biztos, hogy felfoghatom egy bátorság próbának. Amolyan mini bátorságpróbának. De a lényeg, hogy kijelenthetem: kiálltam!

És most jön a miért pont ez kérdéskör. Vannak dolgok, amiket szem előtt kell tartanom, különben folyton elfelejtem. Hogy legyek Bizakodó, legyek Bátor, legyek Boldog. És persze, hogy igyekezzek hangsúlyosabban részt venni a saját életemben (Be!)

Tudom, hogy a miért ez kérdést sokszor kell majd megválaszolnom, de lehet, hogy leegyszerűsítem azzal a válasszal, hogy olvasd el a blogomban. Vaaaagy a blog-bejegyzésem linkjét tetováltatom rögtön a másik karomra. Megfontolandó… :)

A lényeg annyi volt, hogy nyomot hagyjak. Hogy lepecsételtessem magam, mint egy darab husit, aminek a szavatosságáról, a megbízhatóságáról, a tisztaságáról biztosít a kerek kis tintafolt.

És igen, ijesztően bizsergető, hogy végleges, de annyi kis nyom van a bőrömön, ami dokumentálja az életem egyes eseményeit, hogy ez csak egy a sok közül. És az egyetlen, aminek a létrejöttéről közvetlenül én döntöttem.

Ránézek a térdemre, meg a könyökömre, ahol 4-6 centis varrat nyomok vannak, azok egy be nem kötött biztonsági övre emlékeztetnek. De leginkább arra, hogy túléltem. Ha a bal kézfejemre nézek, akkor egy amorf kis heget látok, amelyet a bátyám okozott egy koktél kanál segítségével. Más szóval nagyon régen orvososat játszottunk. Ebből is látszik, voltam én gyerek. (Megjegyzem az orvosos volt a leghülyébb játék, amit valaha is játszottunk. Ha én voltam a beteg, akkor annak mindig sírás lett a vége, ha ő, akkor unalmában elaludt a betegágyon, én meg hiába lökdöstem, hogy keljen fel, elrontja a mókát.)

A vádlimon van egy halvány pirosas folt, amit a kamasz koromban unásig hordott bakancs széle okozott, mert rövidebb zoknit húztam, mint a lábbeli szára. Ez is egy olyan jel, ami pusztán a hülyeségemről árulkodik.

Talán a tetoválás is a hülyeségemet bizonyítja, de egy dolog biztos, ezt tényleg én akartam.

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr45293793

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Elroy 2012.06.15. 12:46:49

Nekem tetszik. Tényleg.

Ismeretlen_159617 2012.06.15. 15:11:38

[Elroy](#12407602) te vagy az első kommentelőm!! komolyan meghat! :)