Bundabugyi vs. jégeralsó

 2013.01.09. 23:04

A-ból B-be eljutni (amely egyenletben A nincs 10 kilométernél távolabb B-től) a leghosszabb menetidővel a tömegközlekedés szolgál. Nem tudsz olyan rövid utat bonyolítani, amelyhez ne kellene 12-szer átszállnod. Ez a tél közepén pedig szimplán kegyetlenség.

Elképesztő, hogy mire képes a jeges szél és a latyakos járda. Rosszabb, mint a telihold. Az emberek megőrülnek. Ma láttam egy ötvenes urat, aki gyermeki mosollyal az arcán minden második lépést csúsztatva tett meg a moszkván, mintha a jégen rollerozna, és mintha nem látná senki. (Mint azok az autósok, akik üvöltve éneklik a kedvenc dalukat a kocsiban, a piros lámpánál állva, elfeledkezve arról a tényről, hogy korábban maguk tekerték le az ablakot.)

A járdán csúszkálást én is mókásnak tartottam egészen addig, amíg nem kellett szorosabb barátságot kötnöm egy villanyoszloppal egy a jeges aszfaltnak köszönhető közelgő esést elkerülendő. Szép lassan felsegítettem magam (mintha kötelet másznék – na abban mindig tök béna voltam), megigazítottam a sapkámat, és én is úgy tettem, mintha nem látta volna senki.

De visszatérve arra, hogy szélsőséges viselkedést vált ki a téli tömegközlekedés – tegnap ésszerűnek nem mondható, ám annál vakmerőbb módon intettem le a buszt. Már a megállóban állt, berregett, hogy „mingyábecsukomazajtót”. Én meg lelkesen futottam a megállóba. Szemből. Egészen konkrétan az úttestesten, a busszal szembe. Gondoltam: vagy elüt, vagy felvesz, de mindkét opció jobban hangzik, mint várni a hidegben a következő buszra.

Talán kikövetkeztethető: felvett.

Szóval a hideg és a tömegközlekedés. (Olyan vagyok, mint egy vizsgázó, folyton eltérek a kihúzott tételtől.)

Ma, ahogy ácsorogtam a 206-oson, másra sem tudtam gondolni, minthogy nemsokára hazaérek, ahol meleg van, meg kifőzésre váró tea filterek. Egyre jobban nyüszítettek a lábujjaim a hidegtől. Forró vágyat éreztem egy vastagabb zokni iránt. Sőt, egy vastag térdzoknit, vagy pamut combfixet akartam. Vagy nem is, jöhet a harisnyanadrág.

Gondoljátok el, mennyire átfagyhattam, ha felmerült a harisnyanadrág-viselés lehetősége! (És most nem azokra a cuki színes-mintás műanyag harisnyákra gondolok, amilyenben például Pókember mutogatja a formás hátsóját! Hanem az igazi szocreál darabokra, amelyeknek a derekába gumit fűztek, és csak egy lépés választotta el őket a macskanadrágtól, ami aztán mindennek a teteje volt.)

Hogy kimentsem magam ebből a kellemetlen helyzetből (nem a fagyoskodásra gondolok, hanem a harisnya akceptálásából következő szégyenre), elkezdtem a ruhanemű rossz tulajdonságaira összpontosítani. Arra, hogy bordázott. És eltekeredik. És nem is derékig ér, hanem nyakig. És lepödörve kell hordani, és így a derekamon egy harisnyahurkát kell viselnem. És a gumival szemben támasztott követelésünk, – nevezetesen, hogy tartsa rajtunk a harisnyát (azt hiszem elfogadható elvárás) – minden viselésnél megbukott volna, ha nem segítünk rá egy-egy határozott csomózással, mígnem egy idő után a gumi egy szomorú sercegéssel kileheli a lelkét, és kezdődik újra a fűzögetés. Amúgy a harisnya rugalmassága a zéró tartományban mozgott, hiszen egyetlen felvétel után kinyúlt, és büszkén úgy is maradt.

Nos, talán nem árulok el titkot, a gyűlölködő eszmefuttatástól SEM FÁZTAM KEVÉSBÉ!

A másik fagyás elleni agyban történő küzdelem pedig simán az, hogy arra gondolok, legalább mások is tökre fáznak. Kedves megközelítés.

Na, és a fiúk. A fiúk nem is hordhatnak harisnyát. Vagyis igen, csak nekik még jobban kell titkolniuk.

Vagy levágják a lábfejét, és jéger alsónak nevezik.

Bár nem állítom, hogy gerjedelemtől izzó tekintettel vetném magam egy olyan pasi karjaiba, akiről kiderül, hogy nem harisnyanadrágot hord, hanem jéger alsót.

A lényeg azonban, hogy ők is fáznak, és velük mi legyen?! Mert ugye apa hordhat jégert, a kürtős kalács árus is hordhat jégert, meg tulajdonképpen mindenki hordhat jégert 60 felett.

De alatta? 60 alatt mi lehet a nadrág alatt? Engedélyezek a fiúknak egy kedves térdzoknit. Csak hogy jelezzem, milyen szociális vagyok.

Szóval álltam a buszon. Nézegettem az embereket magam körül, és elkezdtem megtippelni, hogy vajon kin milyen alsóruházat lehet.

A néniknek könnyű. Nekik ugye ott van a bundabugyi, a kombiné, az alsószoknya.

A bácsik (ahogy korábban kifejtettem) húzhatnak jégeralsót, csizmabélést, atlétatrikót.

De hol jön el az a pont, amikor megszégyenülve, de engedünk az évszak kihívásainak?!

Szóval álltam ott a buszon a trendi – ám az időjárás tekintetében teljesen inkompetens – kis csizmámban, a zsebembe fagyott kezemmel, és bevillantak azok az idők, amikor anyukám a megfelelőnek vélt ruhadarabok kiválasztásával gondoskodott arról, hogy ne fázzak meg. Vállalva annak kockázatát, hogy soha senki nem szeret belém az oviban. (mégis kinek tetszik egy színes michelin baba?!)

Mindez kezdődött a sí overall-lal (a büdös életben nem síeltem, akkor minek?!),; folytatódott a gyöngyvászon külsejű hótaposóval; az egybekötött sapka-sállal (amiben mindenki úgy nézett ki, mint egy Moncsicsi); és zárult azzal a pár két ujjas kesztyűvel, amelynek egy-egy darabja egy hosszú madzag egyik, illetve másik végére volt varrva, és a kabát akasztóján keresztül volt végig futtatva a két ujjban.

Tulajdonképpen csoda, hogy szövődtek egyáltalán szerelmek az óvodában.

Szóval álltam a buszon (csak hogy ki ne zökkentsem magam), és azon gondolkodtam, mikor lesz már végre TAVASZ?!

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr255293800

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.