Éééés...Tessék!

 2013.06.26. 14:34

DSCI0012.JPG

   Umberto Eco egy helyütt azt írja: „Mivel a fikció kellemesebb környezetnek tetszik, mint az élet, igyekszünk úgy olvasni az életet, mintha fikció volna.”*. Ezt az elméletét később több filmes és irodalmi példával is alátámasztja. Mi most maradjunk a mozgóképnél, próbáljuk azt a legegyszerűbb módon értelmezni, és jól ráhúzni a saját életünkre.

Vannak emberek, helyszínek, akik fontosabbak lesznek az életedben. Aztán van sok epizodista meg közhely. Vissza-visszatekintve szeretnél egy kerek történetet látni. Tudni akarod, hogy mi miért van; hogy bizonyos események miért kaptak hangsúlyt a történetben, mások meg nem. Tudni akarod. Mert az valami célt és realitást ad. Ahogy a nap reggeltől estig tart, és aztán estétől reggelig telnek az órák, és kezdődik az egész elölről, úgy akarod a magad kis történetét bekeretezett egészként látni. Hogy végül minden a helyére kerüljön.

Nem akarod azt érezni, hogy rengeteg dolog a véletlen eredménye – még ha így is van –, mert ez a tudat nem szül mást, csak állandó bizonytalanságot. És persze míg az egyik ember az örökös rettegést sajátítja el, addig a másik az újabb és újabb lehetőségeket veszi észre. Van, aki kapaszkodókat lát, más meg csak buktatót. És a világ végéig sorolhatnám a lerágott okosságokat. De a lényeg, hogy tilos mindenben logikát keresni!

   Ha a filmes példából indulunk ki, akkor szerencsésebb lenne, ha az életedre, mint sorozatra tekintenél. Teljesen következetlenül bukkannak fel ugyanis a figurák, akik kedvükre mászkálnak ki és be az életedből. A tetteiket semmiféle magasabb erő nem irányítja. Nem azért történnek jó és rossz dolgok, hogy papírforma szerinti megoldáshoz vezessenek.

Ha filmként gondolsz az életedre, akkor folyamatosan szerepeket osztasz majd. Mindenkinek, akivel csak összehoz a vakszerencse. Történik veled valami, és máris egy nagyobb eseménysor részeként tekintesz rá. Tudni véled, hogy az adott szituáció bekezdés vagy éppen tetőpont.

Van, hogy azt gondolod, az életed egy romantikus komédia, és a most az utadba került rendkívül ellenszenves fiatalember a sztori végére megmutatja valódi énjét, amely jólelkű és szeretetre méltó szívet takar. És fordítva, ha egy szimpatikus karakterrel kerülsz kapcsolatba a „történet” elején, abból nem lesz soha semmilyen románc, mert annyira egyértelmű, hogy nem verheted át a nézőt egy ilyen olcsó befejezéssel.

De lássuk be, az elsőre visszataszító alak az is marad (A való életben nincsenek Mr. Darcyk!), míg a hozzád leginkább hasonló „szereplő” a legesélyesebb arra, hogy betöltse azt az űrt, amely társadalmi nyomásra keletkezett melletted.

Ha mindezt elfogadtad, és hajlandó vagy az életed eseményeit lazán összekötődő történetek láncolatának látni, akkor könnyebben engedsz el, és még könnyebben tartasz meg dolgokat.

   Persze sorozat és sorozat között is van különbség. Ha mákod van, akkor egy klasszicista korban játszódó BBC szériába születsz; ha meg szívsz, és te magad is mindent megteszel az igénytelenségbe fordulásért, akkor nagy forróság lesz, írástudatlanság és két nevű emberek a te kis szappanoperádban.

Tudom én, hogy nem lehet mindent befolyásolni, bármennyire is igyekszünk. Milyen szép lenne, ha előre láthatnál egyes jeleneteket. (Ha tudnád, hogy a „térdetremegtető”, „mellkasban pillangókat reptető” személy a következő öt percben mit fog neked mondani, és előre felkészülhetnél a frappáns válaszra, ami talán mindent eldönt, akkor az hozhatna némi nyugalmat.) Ha ez nem is adatott meg, azért adott közegből, és adott személyes tulajdonságokból már a legelején is tippelhetsz, hány Golden Globe-ra számíthatsz életed folyamán.

   És ha már a díjaknál tartunk, fontos lenne idetűzni egy elnyűtt gondolatot, miszerint egy élet értéke egészen másnak tűnhet a külvilág és a szóban forgó élet tulajdonosának szemszögéből. Az mindenesetre biztos, hogy személyenként eltérő az ítélet. De talán te is változtathatsz a nézőponton.

Mint amikor beállítod a képernyőarányt a tévén. Legyen 16:9-es, vagy széles nagyítás vagy éppen automata szélesség. Mit szeretnél? Mindent látni? Vagy csak a neked tetszőt? Mert ha azt akarod, hogy minden részletet ismerj, akkor nem lesz olyan szép a látvány. Elnyúlik a kép hosszában vagy keresztben. De benne van minden. Minden ismeret, ami alapján véleményt formálhatsz a látottakról.

Persze azt is lehet, hogy arányosra állítod be a látványt. Mindenki akkorának látszik amekkora, egy hegy csak annyira magas, egy folyó annyira széles, amekkora valójában. De akkor mondj le a teljes képről: a hegy csúcsáról, és a távolban fekvő, folyót átszelő hídról. Szebb lesz az összkép, mert ezt választottad. Nem ismered a részleteket, de úgy állítod be a képet, hogy gyönyörködtessen. Ha pedig automatán hagyod…akkor szót sem érdemelsz.

A beállítások módját lassan tanulod meg. Először a megérzéseidre hagyatkozol, majd a tapasztalatodra, végül kis szerencsével rutinból váltasz. Van, hogy ránézel egy képre, és máris tudod, mit kell vele csinálnod; és van, hogy megcsal a szemed, azt hiszed, hogy nincs szükség változtatásra, miközben naná, hogy van.

   Biztos jártál már úgy, hogy bementél egy ruhaüzletbe, nézegettél egy ruhát, és mikor felpróbáltad, láttad, hogy szörnyen áll. Míg egy másikat – amit észre sem vettél addig – az eladó próbál rád erőltetni, és láss csodát: tökéletes. Na, most három lehetőség van: vagy a ruha téved, vagy az eladó, vagy te. Ha beláttad, hogy te, akkor menj haza, és sürgősen váltsd át a tévé képernyőjét automata szélességről.

 

* Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében

film4.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr185379051

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.