T, mint hülye

 2013.09.25. 19:28

04_n.jpg

   Imádom a szarul sikerült randikat. Tényleg. Nem vagyok perverz vagy ilyesmi, egyszerűen remek alanyokkal találkozom, akiknek köszönhetően az elmebetegebbnél elmebetegebb fiktív karaktereket megalkothatom. (Sok fantáziára nincs is szükség a kiegészítéshez.)

Jobbára szociopatákkal ajándékoz meg a sors. Vagy túlkoros nagyképűek, vagy kiskorú két bodzás sörtől lerészegedést színlelő kiskutyák kerülnek az utamba. (Mielőtt bárki mártíromsággal vádolna, biztos vagyok benne, hogy valakinek a szemében én vagyok túlkoros, vagy éppen kiskutya – nézőpont kérdése. És sokszor szédült lelkesedésemben én is küldök olyan jeleket, amit még az űrszonda is fog a Marson, csak az nem, akinek szánom.) Mindez nagyon nyomasztó, amikor éppen nem tudok nevetni rajta. Fura, mert utólag visszagondolva, már röhejesnek tűnik az egész.

   Hadd meséljem el egy korábbi esetemet. Téli randi volt. Valami kis lekoszlott kávézóban. Ez persze nem baj, szeretem a lekoszlott kávézókat. Mire befutottam, a találkozó másik résztvevője már a ringben volt. Okosan leült ahhoz az asztalhoz, ami a legközelebb volt az ajtóhoz, hogy amikor bejön vagy kimegy valaki, hozzánk érjen el először a kintről besüvítő szél. Sebaj. Hát nem egy rendezvényszervező.

Belépek. Meglát. „Szia” integet az asztaltól. Nem kel föl, hogy köszöntsön, csak úgy int. Szóval tulajdonképpen elé járulok valami minőségellenőrzésre, vagy mi. Leülök. Mozog a székem lába. Felpattanok. Közlöm a problémát. Ő együttérzően bólogat, majd csendben végig nézi, ahogy a székemet – minden erőmet bevetve – áthurcolom egy másik asztalhoz, hogy aztán onnan egy újabbat elvigyek. Mielőtt elhozom, próbaképpen ráülök, nehogy valami rozogát cipeljek megint ide-oda. Kicsit feszengek (nem tudom, hogy miért én) a pakolászástól, de szerencsére nem zavarom meg őt, aki tekintetével figyelmesen végigkíséri a procedúrát, miközben vígan nyalogatja az ujjára folyt mézet, amelyet eredetileg a teájába szánt. Egyetemben azzal a kétadagnyi rummal, amellyel szintén tartalmasabbá tette forró italát.

Na, a kínos közjátékon túl vagyok. Leülök újonnan szerzett székemre, és abban a pillanatban valaki kinyitja mögöttem az ajtót beengedve a korábban már rettegett huzatot. Még mindig mosolyogva mondom neki (aki szemben ül velem, így nem éri a hideg): „Kicsit hideg van, magamon hagyom a kabátomat”. Ő erre azt mondja: „Jó, semmi baj”. Mi van?! Hát nem az áldását kértem! Csak próbáltam jelezni, hogy kurvára fázom. Nem kell, hogy átadja a helyét, de basszus keressünk már egy szélvédettebb asztalt! Nem így történik. Így egy ideig próbálok figyelni a tanulmányairól szóló kiselőadására, illetve a politikáról alkotott – szerinte egyedülálló – elképzeléseit összegző monológra. Majd addigi szolgalelkem fellázad. Határozottan azt mondom: Hideg van, hazamegyek.

De szép is lett volna, ha így teszek. De gyáva kukac vagyok, és megkockáztatva a meghűlést ott maradtam. Kussban. Mert persze, hogy én hol, mikor és mit csináltam nem szerepelt a csevegés témái között.

Higgyétek el, nem a női mivoltomra nézve szerettem volna, ha felajánl egy másik asztalt, vagy esetleg az erőfölényére hivatkozva ő cipeli át a székemet. Csupán némi szociális érzékenységre vágytam.

Az a baj (és tudom, ezzel nem mondok semmi újat), hogy a női egyenjogúság egyelőre odáig jutott, hogy én is mindazt megtehetem, amit egy férfi, miután elvégeztem a nememre kiszabott feladatokat. És ha óriás mázlista vagyok, akkor nem kell ellátnom a – hamisan – nőinek tulajdonított teendőket, és viselkedhetek úgy, mint egy pasi. Akkor már csak azzal kell számolnom, hogy minden, amit teszek, más elbírálás alá kerül.

Ha egy ötven fölötti magas beosztású férfi, valamire azt mondja: "szipiszupi", akkor ő vicces. Ha én mondom, akkor nyilván egy hülye picsa vagyok. Miért olyan elképzelhetetlen, hogy hasonló megfontolásból használtam a művi kifejezést, mint a fent említett úr?!

   Aktuális felháborodásom apropóját persze nem a téli randi szolgáltatta. Ez csak eszembe jutott miközben a boltban két fiú gondolkodás nélkül beállt elém a sorba. Meg is kérdeztem: „Srácok, sorban álltok?” Mire egyértelmű igen volt a válasz, mindezt alátámasztandó határozottan előrébb léptek, és igyekeztek figyelmen kívül hagyni engem és a szánalmas kis kosaramat, amelyben 1, azaz egy darab fél literes üdítő volt. Oké. Kicsit felhúztam magam, de bízom benne, hogy ezek a fiúk hasonlóan udvariasan jártak volna el mással is, akinek pont annyival hosszabb, mint amennyivel nekem rövidebb.

Miközben táskával a vállamon, a „gyorsan és komfortosan megszerzett” italommal a kezemben ballagtam haza, mellettem egy álló autóban ülő három fiú egyike rám köszönt: „Csá!” Én jól nevelt vagyok, visszaköszöntem. Erre a válasz: „Nem is neked köszöntem, ha-ha-ha.”. Ilyen mókát utoljára általános alsó tagozatban csináltak velem. A picsába, nőjetek már fel!!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr355533707

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

DeadlyGr 2013.09.26. 11:20:03

én csak abba kötnék bele, hogy ha az zavart, hogy az ajtó rád nyílik, akkor nem azt kellett volna mondani, hogy „Kicsit hideg van, magamon hagyom a kabátomat”, hanem, hogy ez a baj. sajnos mi nehezen olvasunk a sorok között.
de a többit megértem, vannak hülyék. :)

meg még egy: minek vittél kosarat egy félliteres üdítőhöz? :P