Az egész azzal kezdődött, hogy felszerelték a mozgásérzékelős lámpát a folyosón, épp az én lakásom ajtaja fölé. Feltűnt, hogy a lámpa csak az én mozgásomat nem érzékeli. Kivéve fényes nappal. Akkor világít orrvérzésig. Ha elmúlt este hat óra, a lámpa is nyugovóra tér, és csak egészen extrém módon tudom felkelteni az érdeklődését. Még szerencse, hogy jógázom, mert legutóbb a lefele néző kutyapózt felvéve értem el, hogy legalább pár percig legyen világítás. Nem vagyok maximalista, de egyszer úgy szeretném kipróbálni, hogy milyen, amikor az ajtómon lévő három zár mindegyikét úgy nyitom ki, hogy látom a kulcslyukat.
Lehet, hogy Balekföldéről jöttem?
Hosszas töprengés után megállapítottam, hogy ha így lenne, azt csak észrevenném. Egy barátom szerint kizárt dolog, mert eddig sem vettem észre. Nyilván a csúsztatást viccesnek szánta, én udvariasan fel is kacagtam, de azért csak eltűnődik ilyenkor az ember.
Elkezdtem sorra venni a fura, és szánalmas eseteket.
A múltkor azt hittem egy ajtóról, hogy az lift. Egy találkozóra mentem, a cím egy belvárosi lakás volt. Egyszerre léptem be a kapun, egy idősebb úrral. Ő előre engedett, én elpirulva a szokatlan élménytől csöndesen köszönömöt rebegtem, majd indultam a postaládák felé, hogy kiderítsem, hányadik emeletre kell mennem. Megtaláltam: negyedik. Egy irányba haladtunk a férfival egészen a magas földszintig, ott ő elkanyarodott balra a lift felé – akkor még azt hittem, hogy a lift felé. De tényleg tök úgy nézett ki! Szép sötétbarna ajtaja volt, a közepén egy kis üvegdíszítéssel. Szóval követtem a férfit, mert a negyedikre már csak nem kutyagolok fel. És akkor megnyomta a lift hívó gombot – akkor még azt hittem, hogy a lift hívó gombot. Így meg is álltam mellette. Furcsán nézett rám. Én mosolyogtam rá, és felelevenítve magamban az „ajtón beengedős” kedvességét, ismét elpirultam. És álltam továbbra is mellette, várva, hogy megérkezzen a lift – mondom, hogy akkor még azt hittem, hogy a lift. Majd egy férfi nyitotta ki az ajtót. Belülről. Na, ezt már nem értettem. Fura egy lift. Benéztem, volt ott egy cipős szekrény, meg esernyőtartó, kicsit beljebb pedig egy csillár. Akkor esett le, hogy az egy lakás, amikor a két férfi egyszerre fordult felém, és várták, hogy kiderüljön, én mégis mit állok ott az ajtóban. Mosoly nélküli pirulás, és fénysebességgel siettem megkeresni a valódi (!) liftet.
A rejtélyes esetek pedig egyre csak előbukkantak az agyam mélyéről. Legutóbb a fogorvos egy beavatkozás során érzéstelenítőt fecskendezet a szájpadlásomba és az ínyembe. Azt vettem észre, hogy nekem mindig fáj, míg mások meg sem érzik. Van egy elméletem: ennek az lehet az oka, hogy a tűt mindenkinek ugyanaddig tolja be a doki, de mivel az én fejem túl kicsi, nálam ez mélyebb szúrást jelent. Ezt a teóriát az is alátámasztja, hogy egy alkalommal olyan hatásos lett az érzéstelenítés, hogy a jobb szememet néhány óráig nem tudtam lecsukni. De mondtam a dokinak, hogy ne aggódjon, eddig úgysem tudtam kacsintani.
Aztán mi van még… Például az utcán szembejövő emberek elől mindig én térek ki. Nem a másik. Én. Nyilván az én testi épségem nagyobb veszélyben van, és bizonyosan szemmagasság alatt vagyok, de akkor is!
Moziban, színházban, koncerten – ahogy kell – mindig elém ül le egy magaska. De nem ám úgy, hogy épp oda szól a jegye. Általában a csajának kellene ott ülni – aki el is foglalja a helyét, én boldogan konstatálom, hogy kivételesen mákom van –, de a lány elkezd nyöszörögni, hogy sajna onnan pont nem lát semmit, így nyomban helyet cserél vele a nagylelkű/fejű úriember.
De ami igazán árulkodó jele annak, hogy mekkora lúzer is vagyok az az, hogy mindezt elmesélem.
