DSCI0034.JPG

   Amikor nyár elején látok tizennyolc-húsz éves forma fiúkat, lányokat ünneplőben, kicsit mindig összeszorul a szívem, mert világos, hogy épp érettségiznek vagy az egyetemi vizsgaidőszak súlya alatt nyögnek.

Tiszteletükre játszunk valamit!

Csináljunk párkapcsolati egyetemet. Persze nem valami hülye életvezetési tréningre gondolok, ahol azt harsogják, hogy „Ha citromot kaptál az élettől, csinálj limonádét!” (Jó, és cukor meg víz honnan lesz?! Na, mindegy.)

Ezen az egyetemen lenne óra önbecsapásból – természetesen női előadóval. Aztán „Mikor tiplizzünk időben” óra – váltott tanárral. Mindenképpen vizsgát javaslok, a „Hogyan ismerjük fel, hogy az, aki szemétládának látszik, – láss csodát – tényleg egy szemétláda” tantárgyból.

   Kiemelt témakör lenne a „Honnan tudjuk, hogy rosszal kezdtünk?”. Én lennék a témavezető.

Szóval honnan tudjuk? Lövésem sincs. (Ezt persze az első órán nem süthetem el, mert igen csak megcsappanna a hallgatóim száma.) Büszkén fogom elmesélni, hogy én milyen csapdákba szaladtam bele. A téma érdekessége, hogy szinte minden csapda, amibe eddig belefutottam egy azon kapcsolaton belül várt rám. Szóval, ha mást nem is, tippeket adhatok.

Mindemellett nem állítom, hogy az általam igazgatott fantáziaegyetemen nem buknék meg jó néhány tárgyból.

Persze, ha egy csaj vizsgázik, az undok általánosításokat von maga után. Nem mehetünk el szó nélkül az ezer éves KRESZ vizsgás vicc mellet sem. (Na, anyukám, meghúztak? Meg, mindhárman, de megvan a jogsim.) Azt azonban egyből leszögezném, hogy a vádakat elkerülendő én smink nélkül, garbóban mentem a forgalmi vizsgára. Meglett.

Arról nem is szólva, hogy a melleim helyettem nem vizsgáztak még. Vagy mégis. Lehet, hogy hazudok?! Ha nem is a melleim konkrétan (azért kösz lányok), de a belőlem vészhelyzetben ösztönösen kitörő csacska nő típusa már megmentett engem is.

Az egyetemen egyszer korán érkeztem a történelemvizsgára. Még egyetlen csoporttársam sem üldögélt a folyosón a jegyzeteit gyűrögetve. A tanár azonban már fente a fogait a teremben. Mondta, hogy csak bátran jöjjek be, legalább előbb túl vagyok rajta. Megkérdeztem, becsukjam-e magam után az ajtót. Nem tudom, hogy milyen kifejezés ülhetett a képemen, de a tanár felpattanva a helyéről emelt hangon utasított: Eszembe ne jusson! Na, itt én jöttem zavarba. Mégis mit gondolt, milyen módon kívánom letenni a vizsgát?

Szóval a tétel ehhez képest smafu volt, illetve lett volna, ha tisztában vagyok a tanár személyes nézeteivel. Nem voltam. Ahhoz részt kellett volna vennem az óráin. (Amúgy a vizsgán meg kellett állapítanom, hogy a tanár úr amolyan Juhász Jácintosan csinos, és ennek tudatában megfogadtam magamnak, ha sikerül a vizsga, a továbbiakban bejárok. Tipp helyes: így sem jártam be).

Szóval, ha legalább néhány alkalommal részt vettem volna az óráin, akkor tudatában lettem volna annak, hogy az első előadáson felemelt kézzel rontott be a terembe, és azt kiáltotta: Trianon véres sebe országunknak!

’56-ot húztam. Csodás. Tekintve, hogy nem volt – hogy is mondjam – alapos a felkészültségem, kértem, hadd kezdjen ’53-tól. Ő nyugodtan bólintott, tudván nem tolonganak a népek még az ajtóban; akár kezdhettem volna az egyiptomiaknál is. Túl sok ténnyel nem akartam terhelni. Hiszen ő ezeket már annyiszor hallhatta.

Lassan jutottam el ’56-ig, amikor is szerintem: a forra… az ellenf… a forradalom kiváltó oka a… a… a polgárság elégedetlensége volt. Ő előrehajolt, rám mosolygott, olyan Juhász Jácintosan, és halkan, kedvesen megkérdezte: Polgárság? ’56-ban?

Hát ezt mondtam volna? – kérdeztem a legcsivitelőbb hangomat elővéve. Ő csak annyit mondott, kettes, és húzzak ki, de nagyon sürgősen.

Amennyire a szóbeli vizsgákon kirángattam magam a saját hajamnál fogva, annyira szenvedtem az írásbelieken. Utálom a rövid tömör állításokat, amelyek vagy igazak, vagy sem, de nem adnak lehetőséget arra, hogy elmagyarázzam, miért is nem tudom, hogy mi a helyes válasz.

   De térjünk vissza a saját alapítású egyetememre. Ha a képzeletbeli szakképző központomnak én lennék a rektora (márpedig miért ne lehetnék, ha már egyszer én találtam ki), akkor az elismerésnek is más módját alkalmaznám. A szakvizsga után nem oklevelet kapna a hallgató, hanem egy mutatós kitűzőt, amilyen az anonim alkoholistáknak van. Csak egy szám lenne rajta, amely az ennyi napja nem iszom helyett az ennyi napja nem vertek át tényét közölné.

Egy kis szerencsével a jelentkezők ennek tudatában kezdenének velünk. Persze nyilván van egy réteg, amelynek magabiztos tagjai boldogan vallják, hogy szeretik a kihívásokat (majd kinövik), és tuti ránk indulnak, mintegy próbára téve minket és saját csáberejüket. Semmi para, ebből nem lesz azért rendszer. De bizonyos jelentkezőszám felett javaslom a „kalandorok kíméljenek” klasszikust feltűnő helyre varratni.

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr916468751

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

andrisi 2014.07.04. 00:18:18

Az egyetem jó ötlet! Nagy rá a' (lappangó) igény. Indíthatnál különféle szakirányokat is, hogy ki ki alkata, érdeklődése alapján válogathasson. A felvételi során pedig felmérhetnéd, hogy ki-ki hogyan szív vagy szivat, és milyen szinvonalon. A szakvizsga értékelési rendszere viszont még sánta. Az is könnyedén nagy számot kaphat a mellére, aki biztos ami biztos alapon rögtön kalandorokkíméljenekkel indít, vagy eleve csak mélyen szintje alattiakkal próbálkozik, lásd ABCD-d... A végzősöket tehátz mindenképpen a tanultak éles helyzetben való kipróbálására kellene ösztönözni, helyzetbe hozni-ejteni őket, hogy hogy saját kárukra-örömükre szórják szerteszét a világba az egyetemed hírét. Sok sikert neked, és a diákjaidnak! :-)

Timár Ágnes 2014.07.07. 00:14:41

@andrisi: na,alakul a suli. ha más nem, egy OKJ-s tanfolyam összejöhet. :)