1417028008009.jpg

Megfogadtam, hogy csupán az olcsó siker reményében nem fogok kölyökállatokról, kisbabákról, vagy nagymellű csajokról írni, de amióta kutyáját egyedül nevelő nő lettem, jelentősen megváltoztak a mindennapjaim. Hogy egy egyszerű példát említsek, sosem gondoltam volna, hogy a kutyapiszok-eltakarításnak ennyi kreatív formája van. Továbbá járulékos sikerként könyvelhetem el, hogy a kézfertőtlenítésnek egy egészen bonyolult, ám logikus, és még talán egészséges mértékű alkalmazási rendszerét sikerült kialakítanom. Tudniillik a felmosás, kézmosás; padlósúrolás, kézmosás; kutyacsutakolás, kézmosás; kajaporciózás, kézmosás sorminta egy félórán belül tízszer végigjátszva csupán egy dolgot eredményez: rövid időn belül lemállik az ember tenyeréről a bőr.

Más szóval: csoportosítok. Az egyszerre elvégezhető kézszennyezést okozó tevékenységeket blokkokba rendezem, és csak utána jön legjobb barátom, a szappan színrelépése.

Így tehát – az eddig mások által már amúgy is túlzásnak vélt – kézmosási szertartásaim megsokszorozódtak. Nem beszélve az anyagi kiadásaimról, amelyek nagy részét a különböző típusú, állagú, fertőtlenítőképességű mosószerek és papírtörlők, higikendők és -gélek teszik ki.

Nos, ahogy kezdtem: nem vagyok hajlandó elcukiskodni, hogy lett egy kutyám. Nem fogok mesélni arról, hogy üveghangon tud nyüszíteni, és mesterien cincálja a lábtörlőt az idegeimmel egyetemben. Nem tervezem, hogy részletekbe menően ecseteljem, hogy jöttem rá, hogy Mici nem egy Canis familiaris, hanem maga a Sátán földi helytartója. Hogy olyan tárgyakat szed darabjaira, amiről azt sem tudtam korábban, hogy megtalálhatók a lakásomban.

Amúgy fajtáját tekintve (bár, ugye nem szeretem a címkézést) tacskó csivava jegyekkel megbolondítva (szó szerint). De most már egyre valószínűbbnek tartom, hogy a fogantatás pillanatában szurikáta is járt a közelben, ugyanis folyamatosan a magasba vágyik. Az ő célja azonban nem a nagyobb terület belátása, pusztán a bútorok olyan részének megrágcsálása, amelyről kistestű kutya álmodni sem mer.

Az ő viselkedése természetesen nagyban befolyásolja az enyémet is. Ez tulajdonképpen a Pavlovi reflex fonákja. Egyik ámokfutása után azt vettem észre, hogy hosszú percek óta állok a nappali közepén, kezemben egy Nagy László összessel, jelezvén, hogy ha nem higgad le, hamarosan nyögni fog a kultúra súlya alatt. Ő persze egészen más szögből látta az eseményeket. Sütött a tekintetéből az izgatott boldogság, hogy most bizonyára egy új játék következik, amelynek kellékei egy vastag könyv és egy neveletlen kutya. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy most sem szerzem vissza a tekintélyemet, amelynek gyakorlatilag a menhelyről hazafelé tartva már a kocsiban búcsút intettem, mikor csupa bizalommal és reménnyel gügyögtem az akkor még védtelennek tűnő kutyának.

(Egyébként az a magatartás, amelyet csak kisgyerekes szülőkön és friss gazdikon tapasztalhatunk – nevezetesen, hogy többes szám első személyben fogalmaznak – elkezdte felütni fejét a kommunikációmban. Példamondat: Már majdnem szobatiszták vagyunk és séta közben minden utunkba kerülő kutyának megszaglásztuk a hátsóját. Remek.)

Tartom magam ahhoz, hogy nem nyerek meg kutyafanokat azzal, hogy a saját kutyámnak köszönhetően szerzett tapasztalataimat leírom, így arról sem teszek említést, hogyan nem alkalmazható a séta arra, amire való. Nem írom le, hogy hamar nyilvánvalóvá vált, a napi rapidkószálások nem elegendőek energiájának levezetésére. Továbbá, hogy az sem jelenthet megoldást, hogy minden egyes kitörni készülő hisztijének jelét felismerve bundacipőt húzok, őt mobilból vezetékessé konvertálom egy póráz segítségével, és – adott esetben télvíz idején – lerohanok vele a parkba.

Sirámaimat hallgatva Anya azt javasolta, vigyem messzebbre méretéhez képest aránytalanul nagy mozgásigényű ebemet. Nem tudom, hogy arra gondolt, így jobban lefárad majd, vagy ha ott engedem el, talán nem talál haza. Minden megoldás érdekel.

És egy újabb meglepő tapasztalat: eddig azt hittem, az írás elsősorban a szellemet dolgoztatja meg. Mici azonban világossá tette, hogy komoly fizikai erőnlétet is igényel. Most is, míg írok, lesben áll mellettem, hogy mikor ugorjon fel ellökni a kezem.

Fffffffffffgtt,,.őőüőnm-----------ji…. MICI!

Persze törölhetném a fenti sort, de legyen ez mementója annak, hogy miért is érzek néha vágyat leszedálni a jószágot. Egy pillanatra azért eljátszom a gondolattal: csak egy kis pirula és a kutya rövid, ám értékes ideig nyugodtan fekszik, elméjében szivárványszínű nyulak kergetik egymást a farostlemez hangú délutánban, én meg végtelen boldogságomban szabok, varrok, írok, vagy hasonló, figyelmet és kreativitást igénylő feladatot végzek az asszisztenciája nélkül. Azért érdekes ez. Mármint, hogy a kutya kapná a nyugtatót, de én lazulnék el tőle. Megfontolandó…

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr876936209

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.