1419281231203.jpg

   Tudom, karácsony, meg minden, de most hagyjuk a mézeskalács házikókat, fenyőfákat, gyertyákat, halászlevet és a „jaaaj, pont ilyet akartam” vélt vagy valós örömöt jelző felkiáltásokkal kísért ajándékbontogatást. Most fókuszáljunk arra a sokszor áldatlan pillanatra, amikor a családi vagy baráti sokaságból valaki felkiált: Csííííííííz! Az emberben beindul a fotóösztön, és ha tele is a szája egy fél pulykával, vagy próbál kulturáltan megszabadulni a ponty szálkáitól, vág egy mosolynak aligha nevezhető grimaszt. Valójában a legszórakoztatóbb ezekben az ünnepekben, amikor visszanézed a képeket. Kárörvendően röhögsz rajta, milyen hülyén nézett ki a melletted ülő, ugyanakkor felteszed magadnak a kérdést, hogy: Tényleg olyan nagy meló lett volna valami vakolatfélét sminkelni magadra, hogy ne nézz ki úgy, mint egy konyhalány, ha már úgyis elfelejtetted kihúzni a szalvétát a blúzod gallérjából a fényképezőgép-kattanás előtti percben?!

Végig pörgetve korábbi ünnepek képeit azon tűnődtem, hogy mikor kellett először kiöltöznöm egy fotózásra, és rájöttem, hogy általános elsőben.

Emlékszem, mindig sóvárogva néztem a – nálam öt évvel idősebb – bátyám osztályképeit, és alig vártam, hogy én is ott ücsöröghessek a tornateremből kirángatott padokon, és mosolyogjak a kamerába azzal a téves, ám boldog tudattal, hogy szép vagyok, és milyen jó már, hogy ezt mások számára is megörökítjük. (Nem tudom, nem volt otthon tükör, vagy mi?!)

El is jött a napja. Gyerekek, írjátok be az üzenő füzetbe, hogy holnap osztályfényképezés! Kötelező viselet fehér felső (lányoknak lehetőleg blúz), sötét alsó (lányoknak lehetőleg rakott szoknya) és persze ünneplős cipő. Na, ez volt az a mondatrész, ami vélhetően meghatározta későbbi cipőkhöz való nevetségesen hangsúlyos vonzódásomat.

Addig nem volt ünneplős cipőm. (Nem mellesleg akkor találkoztam először, a „nincs egy rongyom, amit felvegyek” jelenséggel is.)

Életem első célirányos cipőkereső akciója volt ez. Meghatározó élmény egy nő életében. Aki a nyolcvanas évek elején született, talán emlékszik rá, hogy gyerekkorunkban bevásárlóközpontok híján nem tartott sokáig egy cipő megvétele, tekintve, hogy volt egyfajta, és a döntés abban merült ki, hogy megveszed vagy sem. A fényképezésnek hála az előbbit választottuk.

Szinte sorsszerű volt, ahogy megláttam a vágyott cipőt az üzletben. Fekete lakk, lapos talppal (akkor még nem volt számomra stressz forrása a cipő sarkának mérete), amelyen körben, a habszivacs réteget kettészelve futott egy színátmenős csík. A pirostól a zöldig minden árnyalatnak jutott két centi. Igen, valóban gyönyörű volt. És igen, jó volt a méret. És igen, megvettük. Alig tudtam aludni. Holnap felveszem, mindenki megcsodálja, mekkora király leszek már!

Anyukám berakta a táskámba a cipő formájában materializálódott csodát, mondván, hogy a suliban vegyem csak fel, nehogy addig valami baja legyen.

Tornasorba álltunk, hogy magasság szerint tudjanak majd elrendezni minket a képen. (Egy ideig én is érdeklődve vártam a beállítást, mintha nem lett volna egyértelmű, hogy ki a legalacsonyabb az osztályban.) Kicsik az első sorba! Legkisebbek középre! Hát ez egyre jobban tetszett. Belőlem fog a legtöbb látszani!

Izgatottan fészkelődtem, többedszerre is elrendeztem a szoknyámat, lesimítottam a blúzomat, újra és újra átgumiztam a hajam, hogy minden tincs úgy álljon, ahogy kell neki. Lehajoltam, ráleheltem a lakkcipőm orrára és a blúzom mandzsettájával olyan fényesre törölgettem, hogy csak úgy szikrázott.

Mindeközben a magasak még lökdösődve, az osztályfőnöki rendreutasítások közepette próbálták megtalálni a számukra legmegfelelőbb helyet. A kiskamaszok elviselésébe belefásult fényképész pedig unottan felírta a méterszer méteres táblára, hogy 1. C osztály, hogy aztán elhelyezze azt a készülő fotó központi részén. Igen, az első sorban ülők előtt. Igen, középen. Igen, ahol én fészkelődtem izgatottan. Pontosan elém, és vadiúj, a gyönyörűnél is gyönyörűbb cipőm elé. Ott ültem megsemmisülten. Én, és a láthatatlanná tett cipőm. Egy perc alatt vált értelmetlenné az előző napi lázas cipővásárlás, az izgalomtól való éjszakai álmatlanság, és tulajdonképpen az egész élet.

És ezek után még volt pofája azt kérni a fotósnak, hogy vágjunk vidám képet. Egy szorult helyzet azonban kicsalogathat némi kreativitást az emberből. Egy hirtelen ötlettől vezérelve észrevétlenül kicsúsztattam a jobb lábam a tábla mögül. Így a képen végülis nem csak az akkorra már őszinte mosolyom volt szembetűnő, hanem egy fekete lakk cipőorr, ami érthetetlen módon kikandikált a tábla mellett, hogy a felületes szemlélődő elsőre meg se tudja állapítani, tulajdonképpen kinek a lábához is tartozik.

Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a másodikos fotózásig elfelejtettem ezt a fiaskót, ismét kaptam egy új cipőt, és tekintve, hogy magasság terén nem sok változással tudtam büszkélkedni, megint elém rakták a táblát. Az én cipőm meg nem már megint kipofátlankodott mögüle?!

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr417005523

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.