Üdv!

   Tudom, azt kértétek, hogy figyeljek, és tudjak meg minél többet erről a világról. De a Földön rengeteg világ van. Mindegyik egy Földlakó fejében. Én választottam egy Földlakót, ahogy azt már tudjátok. Beköltöztem az elméjébe, és nem tudok más világot megismerni, csak az övét. Csak az övét tudom megmutatni nektek. Kérlek titeket, fogadjátok el! Ő is ezt kéri itt mindenkitől. Anélkül, hogy bárkinek mondaná.

Furcsa dologra eszméltem legutóbb. Először volt egy hirtelen csípős boldogság, majd egy apró, de mélyről jövő rengés, aztán valami folyékony bánat öblítette át az egész tudatát. És én csak arra emlékszem, hogy kapaszkodom az egyik agytekervényébe. Nagyon erősen, nehogy elvigyen az ár. Úgy, mint a többieket. Nem élek még itt olyan régóta, de néhányukat már ismerem. Az elsőt, akit kiszakított a helyéről és egy ismeretlen, messzi helyre lökött az áradás, azt hiszem, Önbizalomnak hívják. És ha jól láttam, őt követte a Remény. De előbbi egyébként is elég gyengélkedőnek tűnt.

Igazából szörnyű volt az egész. És nem is értettem, miért történik. Azt tudom, hogy közvetlenül azután söpört végig a katasztrófa a lakhelyemen, hogy a Földlakóm meglátta azt a magas, feketehajú fiút belépni az ajtón. Akit akkor nézett, amikor én megismertem őt. Szóval belépett az a fiú. Majd tett még egy lépést, és már láttuk, hogy kézen fogva sétál be egy lánnyal. Nem tudom, hogy ez az egész, miért indított ilyen örvényt, de mikorra már az asztalhoz értek, az én Földlakóm agya egészen kitisztult. Alig maradt néhány gondolat meg érzés. Szinte egyedül voltam. És nem tudtam, mit tegyek. Elkezdtem a romokat eltakarítani. Hangosan kiabáltam azok neveit, akikét tudtam: Remény! Önbizalom! De nem jött válasz. Szörnyű magányos munka volt ez. Tudtam, hogy vissza kell őket szereznem. Egyedül nem tudok segíteni. Visszaültem a jól ismert kis agytekervényemre, amelyik épp annyira volt közel az emlékekhez, hogy előhívhassam valamelyiket szükség esetén, de elég távol ahhoz, hogy hívatlan, múltbéli események foszlányai alkalmatlankodhassanak tetszésük szerint. Nagyon közel hajoltam a kis tekervényhez. Simogatni kezdtem, és azt suttogtam: Hívd vissza őket te! Rám nem hallgatnak. Kérlek, csak próbáld meg!

És akkor azt éreztem, hogy finoman elkezd hullámozni az ágyam, mintha apró jeleket küldene a hiányzó barátokért. De nem történt semmi.

Aztán mégis. Egy elrejtett zugból egyszer csak kikukucskált a Remény. Hihetetlenül boldog lettem. És nem kevésbé büszke. Hiszen sikerült. És együtt csináltuk. A Remény egyre közelebb jött, és egyre gyorsabban. Aztán elsétált mellettem. Tudomást sem vett rólam. Rám sem nézett. Tovább ment, és leült a megszokott helyére, ahonnan mindig mindent lát. Micsoda nagyképűség, gondoltam. Ez a hála?! Aztán észrevettem, hogy valamit feszülten figyel. Hát én is odamentem, hogy lássam. A magas fekete fiút nézte. Az ugyanis akkorra már az asztalnál ült. Nem fogta a lány kezét, akivel érkezett, és határozottan mi felénk pislogott. Azt hiszem, sokszor és hosszan nézték egymást a Földlakómmal.

Hát ezért jött vissza a Remény?! Ennyi kellett?! Azt hittem, én mentettem meg a Földlakómat. Pedig nem. Csupán változott a világ kívül, és ezért megváltozott belül is. Próbálok rájönni, hogy fordítva, miért nem megy. Vizsgálgatom őt, meg a kis világát, de valójában egyre kuszább minden. Ahelyett, hogy válaszokat kapnék a kérdéseimre – amiért végtére is ide jöttem – egyre csak újabb kérdésekkel találom szemben magam. A Földön több a kérdés, mint a válasz.

   Segíteni akarok neki. Ezt már rég eldöntöttem. De lehet, hogy előbb én szorulok az ő segítségére. Legyetek türelmesek hozzám!

Hamarosan jelentkezem. Leveleimet a csillagokba írom, hogy mindenki láthassa, de csak ti olvassátok.

Szeretettel gondol rátok

Újdonsült Földlakótok