Már jó ideje beszélgetünk. A sótartót zavartan pörgetem az ujjaim között. Próbálok arra figyelni, amit mond, és nem vágyakozón lesni a szokatlan szőke szempilláját; nem vizslatni minden mozdulatát, ahogy a villájára szúrja a sült krumplit meg kortyol a teájából.

Egyszer csak észreveszem, hogy a Beteljesülés lehetőségével kecsegtető, ám nyilvánvalóan elvetélésre kárhoztatott románcok istene találkánk ablakába könyököl, kicsit kihajol rajta, mutatóujjával pöccint egy kis hamut a csonkra égett cigijéről, és csak annyit kérdez: Na, ilyenre gondoltál? És akkor én azt felelem: Igen! Pont ilyenre. Erre azt mondja: Akkor figyelj, mert emelem a tétet. Mire én: Nem, nem kell! Így jó. Igazán. És tudva, hogy semmi közöm nem lesz hozzá a jövőben, inkább ne fájdítsd a szívem további vágyakat hozó részletekkel.

De ő ekkor már nem figyel rám. Merengésemből arra ébredek, hogy a szőkeszempillás zsebkendőt keresve minden kacatot kirámol a táskájából. A teljesség igénye nélkül aprópénz, cigis doboz és egy ’74-es kiadású Olcsó könyvtár sorozatban megjelent skandináv szerző jegyezte regény második része kerül elő.

Látva érdeklődésemet a könyv iránt, elmondja, nem tudja, mi ez, csak úgy találta a szüleinél. És hogy mindenféle komolyabb, előzetes megfontolás nélkül olvassa a keze ügyébe kerülő regényeket.

Te szépirodalmat olvasol? – tör ki belőlem a lelkes, másrészről egyértelműen sértő kérdés.

Nem – válaszolja –, az asztalosok szaklapját.

Tus.

Elszégyellem magam. És kerülve tekintetét, addig forgolódom idegesen, míg újra meg nem pillantom a Beteljesülés lehetőségével kecsegtető, ám nyilvánvalóan elvetélésre kárhoztatott románcok istenét. Valami olyasmi hangot ad ki az említett isten, mint a hehh, vagy valami hasonló. Elnyomja a cigijét, és azt a „látod kislány, nem kellek én ehhez, prímán elszúrsz te egyedül is mindent” pillantását veti rám.

És igaza van. Azt hiszem, ez fáj a legjobban. Hogy ő megmondta. Persze nyugtatgathatom magam a kérdéssel, hogy mégis mennyire lehet életképes az a románc-zigóta, amit abortálni lehet egyetlen szerencsétlen megjegyzéssel?!

És nyugtatom is magam. Nem sikerül. Miért kell állandóan nyugtatnom magam? Miért kell azt elemezgetnem, hogy a Beteljesülés lehetőségével kecsegtető, ám nyilvánvalóan elvetélésre kárhoztatott románcok istene most éppen miért lépett színre?

Nem tudna máshol fontoskodni? Nem hagyhatna nekem egy estét, amikor aggodalmak nélkül elveszhetnék egy szőke szempilla keretezte tekintetben? Amikor békésen tűnődhetnék azon, milyen lenne, ha egy szokatlan szempár tulajdonosának nehéz munkától kérges ujjai nem a fát érintenék, hanem az én könyökömet?

Talán, ha máshol találnék feladatot a Beteljesülés lehetőségével kecsegtető, ám nyilvánvalóan elvetélésre kárhoztatott románcok istenének... Ha keresnék egy párt, akikért nem kár… Akiknek biztosan jobb külön… Ha hozzájuk irányítanám ezt az istent, akkor talán kapnék egy szorongástól mentes estét. Egy olyan estét, amikor elhihetem, hogy egy különleges szempár közelében mosolyráncok jelennek meg, ha gazdájuk rám néz. Amikor az érdes ujjak – félbeszakítva a vacsorát – leteszik a villát, és az asztal fölött elindulnak az én ujjaim felé, amik még mindig a sótartót pörgetik.