1428534451761.jpg

Üdv!

 

Hiányoztok! Hiányzik a Szaturnusz. Hiányzik, hogy figyelnek rám, hogy törődnek velem. Hiányzik, hogy ha felteszek egy kérdést, akkor válaszolnak rá. Itt nem válaszol senki. Ha mégis, akkor az bizonyosan hazugság. De legalábbis az igazság elhallgatása.

Itt a Földön valamiért azt gondolják, hogy nem lehetnek őszinték. Hogy elég, ha annyit mondanak, hogy „kösz, jól”, pedig nincsenek jól, meg, hogy „nekem jó egyedül”, pedig magányosak. Hazudnak, akinek csak tudnak.

És hazudik ő is. Igen. Az én Földlakóm is hazudik. És nem csak másoknak, saját magának is. Azt hiszi, ha boldognak tűnő mosollyal kábítja a külvilágot, akkor tényleg boldog lesz. Pedig a kifelé sugárzó mosolya belülre csak hamis fényt szór. Hideget. Hideg fényt, ami mellett szépen megfagy. És megfagyok én is!

Az elmúlt időt mással sem töltöttem, mint hogy egy biztonságos kis vackot kerestem az elméjében. Ahol nincs olyan hideg, ahová nem süvít be a hazugságok jeges szele. Sokáig vándoroltam, amíg megtaláltam. Egészen mélyen, az elrejtett emlékei mellett bukkantam rá a zugra. Olyan régen gyúlt arrafelé fény, hogy a félhomályban tapogatóznom kellett, hogy ne tegyek kárt semmiben. Gyerekkori kacatokban botlottam meg. Agyon rágcsált macik meg kirakós játékok hevertek mindenfelé. De voltak levelek is. Olyasmik voltak bennük, hogy „majd óra után elmesélem a többit, mert a tancsi folyton engem bámul” meg hogy „tornaórán ő volt a párom, nem mosok kezet egy hétig” meg ilyenek. Egy szót sem értettem belőlük, de ahogy olvastam a sorokat, egyre világosabb lett a kis helyiség.

Amikor idejöttem, megfogadtam magamnak, hogy nem kutakodom az emlékeiben. De ami most történt, az felülírta az ígéretemet.

Hazudott! Nem tudok mást tenni, mint ismételgetni: hazudott magának!

Hogy segítsek így neki? Persze talán nem is akarja. Nem akar semmilyen segítséget. Majd ő megoldja. Ezt mondogatja mindenkinek, bármiről is legyen szó. Szinte mindig és mindenre. Hogy neki nem kell segítség. És ahányszor ezt kimondja, az elméjének egy pontja görcsbe rándul, és csak lassan ereszt ki. Tudja, hogy hazudik. Csak azt nem tudja, hogy én most itt vagyok, és minden hazugságára fényt derítek. Elhatároztam, hogy amint egy újabb hazugságon kapom, előkeresem a rejtett zugból az igazságot és kiráncigálom valami tisztásra, ahol nem teheti meg, hogy nem veszi észre.

Nem gondoltam, hogy ez a vállalásom ilyen megterhelő lesz. Szörnyen fáradt vagyok. Azzal, hogy ráleltem az elrejtett emlékek helyére, folyton-folyvást a hazugságaiba botlom. Amikor csak kis füllentéseken kaptam, rohantam a szembesítő bizonyítékokért. Megmutattam neki, hogy Tessék, erről beszélsz? Mert ez nem igaz, ez a valóságban másként volt! És néha (néha!) úgy tűnt, ez segít. Egy-két dolgot újra átgondolt, és olyan hatásos volt a munkám, hogy ő maga tette aztán helyükre az előrángatott kis mementókat. Rohamtempóban bányásztam elő a vétkeit és kényszerítettem önvallomásra és megbánásra. És amíg csak szülők elől eltitkolt tanári figyelmeztetések, meg titokban tartott vázaeltörések kerültek elő, addig nagyon hasznosnak tűnt a munkám. De aztán nagyobb önbecsapásokat találtam. És rájöttem, hogy nem tehetem meg vele, hogy folyton figyelmeztetem a gyengeségeire meg az elkövetett hibáira, mert ez kegyetlenség. Talán néha szüksége van arra, hogy elrejtsen fájó emlékeket, hogy nem kell feltétlenül mindent tisztázni, hogy nem kell újra és újra átrágnia magát olyasmin, amin változtatni már úgysem tud. De hol van a határ? Mit süllyeszthet el a bántó emlékek közé, hogy aztán soha többé ne találja meg?

El is határoztam, hogy abbahagyom a kutatómunkát. De akkor egyszer csak tanúja voltam egy beszélgetésnek, és borzasztó dühös lettem. Dühös a tehetetlenségtől, és a megcsalatástól.

Szombat este egy fura bizsergető mozgást észleltem a tudata egy pontján. Színes fényes helyszínné vált az általában unalmasan szürke kis terület. Minden tekervény keresztbe-kasul mocorgott. Erre már én is felkeltem. Láttam, hogy ruhákat próbálgat. Mintha az élete múlna rajta, hogy ma este csinos legyen.

Egy zsúfolt kocsmába ment, ahol majdnem mindenki ismert mindenkit, mert mosolyok és műmosolyok repkedtek a köszöngetések között.

Egyszer csak odalépett a magas, fekete hajú srác, akiről a korábbi leveleimben már meséltem. Finoman megfogta a könyökét, és csak annyit mondott: „Szebb vagy, mint valaha. Néha nem is értem, miért szakítottunk.”

Úgy ért ez a mondat, mint egy hideg zuhany. Ők egy pár voltak?!

A Földlakóm iránt érzett addigi sajnálatom egy pillanat alatt szertefoszlott. Harag és szánalom vették át a helyét. Vadul elkezdtem kutatni az elrejtett emlékei között. Arrébb rugdostam a gyerekkori játékokat meg emlékkönyveket, a vastag talpú cipőket és a bakancsokat, az elrongyolódott ezer éves mozijegyeket és a kiszárított virágcsokrokat. Kerestem valami nyomot, amin elindulhatok, amiből felfejthetem ezt az egészet. Szörnyű bűntudat gyötört, amiért ezt teszem, de abban a pillanatban a mérgem elhomályosított minden más érzést.

És akkor megtaláltam. Fura rózsaszín felhőbe csomagolta, csillámporos szalaggal kötötte át, és egy koszos papírdobozba rejtette az érzéseit a fiúval kapcsolatban. Ott volt minden. Minden egyes találkájuk emléke, minden ajándék, minden veszekedés. Minden! A haragom egyre csak nőtt gyengesége láttán, hogy újra ugyanabba a csapdába készül belesétálni. Hát tényleg nem emlékszik arra, hogy mi történt? Képes volt így elrejteni maga elől az összes megaláztatást, és sérelmet, amit elszenvedett tőle? Nem emlékszik, hogy bánt vele? És most újra hagyná magát bántani?

Ahogy megtaláltam az ócska papírdobozt, és megismertem a benne lapuló emlékeket, elkezdtem kirángatni a figyelme középpontjába. Ott kicsomagoltam mindent. Leszaggattam a szalagot, szertefújtam a rózsaszín felhőket, és szépen, módszeresen sorba rendeztem az emlékfoszlányokat. Észrevette. És akkor hirtelen nagyon sötét lett bent, egészen apróra szűkült a tér, és kis rengések rázták meg az egész elméjét. Vártam egy kicsit. Aztán hallottam, ahogy azt mondja a fiúnak halkan: „Engedd el a karom!” Majd megfordult, visszavette a kabátját, és kilépett a kocsmából.

Képzelhetitek, micsoda diadalittas pillanat volt ez a számomra! De mindez valóban csak egy pillanatig tartott. Észrevettem, hogy sír. Szaladt az utcán. Át az úttesten, még a lámpát sem figyelte. Aztán behúzódott egy kapualjba, mikor észrevette, hogy sokan nézik. Ott még szipogott egy ideig, aztán összeszedte magát, és elindult.

Nagyon szégyelltem magam. Hogy tehettem ezt? Hogy okozhattam neki ilyen fájdalmat?

Akkor értettem meg, hogy a Földlakók, mint a kabátot télen, úgy borítják magukra védelmezően az önámítást a valóság ellen.

Nem tudom, mit tegyek. Már nem tudom, mivel tudok segíteni neki. Adjatok egy kis időt!

Hamarosan jelentkezem. Leveleimet a csillagokba írom, hogy mindenki láthassa, de csak ti olvassátok.

 

Szeretettel gondol rátok

Újdonsült Földlakótok

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr657716412

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Terzimalukko 2015.09.16. 21:58:30

Tetszik a nő, de családi elfoglaltságom miatt nem tudom bevállalni. Jobb, ha elmondom az állapotot, hátha örömet okoz neki vagy bizsergető? Vagy nem? Szerinted?

lehetettlen 2015.10.20. 19:02:08

Tetszik! Folyt. köv.?

Timár Ágnes 2015.11.09. 19:50:14

@Terzimalukko: örülök, h tetszik a nő, de nem hiszem, h komolyabban örömet okozna neki ez az információ, tekintve családi állapotodat. de azért köszi! :)

Timár Ágnes 2015.11.09. 19:51:24

@lehetettlen: köszönöm! hamarosan, de most a morzsákat is pátyolgatom kicsit. bár tudom, azt a sorozatod nem szereted. :)

Terzimalukko 2016.04.11. 00:02:06

@Timár Ágnes: jajjjj, lemaradtam... A nő még mindig tetszik. Nem tudja. Legalább is tőlem nem. Pontosabban verbálisan nem adtam tudtára. Olvasom tovább. Puszi.

Timár Ágnes 2016.04.20. 01:28:41

@Terzimalukko: segíts a nőnek, kitől tudhatná? amúgy a 4. levélről is lemaradtál ezek szerint :)