dsci0003.JPG

Üdv!

 

Mindenekelőtt szeretném kijelenteni: tudom, átléptem a határt. Nos, azt is tudom, hogy legutóbb könnyen azt a benyomást kelthettem, ez már rég megtörtént. És higgyétek el, azóta is ostorozom magam, hogy tehettem ezt vele. Hogy mióta megérkeztem a Földre, és beköltöztem a gondolataiba, csak fájdalmat okozok neki. De ez most más. Még ha meggyőződésem is, hogy csak akkor segíthetek neki, ha fenekestül felforgatom a világát – legalábbis azt, amelyik a fejében létezik – el kell ismernem, hogy ügyetlenségemmel most talán még nagyobb bajt okoztam.

Az egész egy hazug reggellel és néhány cukros brióssal kezdődött, amit az átkozott emlékei között találtam.

Igen. Kerestem. Találtam. Rendre megszegem azokat a szabályokat, amelyeket azért hoztam, hogy védjem őt és persze magamat. És amelyek elfogadása nélkül – tudom – el sem engedtetek volna a Szaturnuszról.

De visszatérve a briósokra meg arra a reggelre. Nem volt egyedül. Valaki feküdt mellette az ágy jobb oldalán. Ő a baloldalon. Mint most is, amikor nem alszik mellette senki. Azt hiszem, ezt sosem fogom megérteni. Hogy amikor egyedül van – vagyis mindig – akkor miért ragaszkodik a megszokott oldalához. De higgyétek el, ez csak egy a Földlakóm furcsa szokásai közül.

Szóval feküdt az ágyon, és az ablakon halványan sütött csak be a nap. Számomra ismeretlen nyugalom uralta az arcát. Nyugalom uralta… azért így írom, mert tetszik ez a szókapcsolat. Nem rég tanultam. A furcsasága miatt tetszik. Hogy az uralta, olyan erőszakosan hangzik, míg a nyugalom épp az ellenkezője. És mégis pontosan írja le az arckifejezését. Mert valahogy olyan, mintha valaki más döntene arról, milyen érzelem legyen az arcán. És persze a fejében. És mintha még az is látszana, hogy ezt egyáltalán nem bánja. Azt hiszem, még sosem láttam ilyennek. Nem tudom, hogy mikori ez az emlék, de valószínűleg régi, mert sokáig kellett kotorásznom, mire megtaláltam.

Céges bulik és unalmas születésnapok maradványai alatt bukkantam rá erre a – nem is tudom, talán boldogságot árasztó, igen, azt hiszem, ez a jó szó – boldogságot árasztó reggelre. Az a valaki, aki mellette feküdt, a magas, fekete hajú srác volt. Akiről már írtam nektek. Akit úgy gyűlöl. És akit ma már én is.

Persze ekkor még gyűlöletnek nyoma sem volt. Az egész szoba csillámlott. Tudom, hogy ez most túlzásnak hangzik, de ez egy emlék. És – még mindig csak tanulgatom ezeket a dolgokat, de – rájöttem, hogy egy emléken kedve szerint alakítgat. Sőt, néha maga sem veszi észre az átalakulást. Valami egy kicsit színesebb, vagy hangosabb lesz, egy másik emlékből meg eltűnnek darabkák.

Nos, a fura szikrázás ezeken a képeken azt jelenti, hogy míg ez „csak” egy boldog reggel volt, addig az emlékeiben boldog-boldog-boldog reggel volt. Szinte ijesztően könnyed. Mint valami nyugalmasító moraj, ami közben csiklandozó izgalom.

Kérdezhetnétek – teljes joggal –, hogy honnan tudom, hogy ez egy emlék, és nem csak a képzelete játszott vele. (És velem.) Már erre is tudom a választ. Túl azon az egyszerű tényen, hogy az agyának más-más zugaiban őrzi az emlékeket és a vágyakat, vannak árulkodó részletek, amelyekből nyomban tudható, hogy melyikkel van dolgunk. Nem biztos, hogy pontosan el tudom majd nektek magyarázni, de megpróbálom. Ha emlékek közé osonok, akkor mindig érzek egy szilárd alapot. Meg tudom fogni a bútorokat, megérinthetném a szereplőket, csak éppen minden hangsúlyosabban elkülönül egymástól, mint a valóságban. Harsányabb. Ahogy már írtam.

Az álmodozásai viszont tünékeny, sokszor összefüggéstelen képsorok. Mindig találok bennük valami igazat. Egy emlékfoszlányt, vagy egy érzést, de közben hazugság az egész. A jól megszokott hazudozás önmagának. Olyan szomorú látni, hogy ilyen gondosan építgeti fel ezeket az álmokat. Kitalálja, hogy ki mit mond, mit visel meg ilyenek. Újra meg újra lejátssza ezeket az agyában. Talán abban bízva, hogy így valóra válnak.

A magas, fekete hajú srác hol az emlékeiben, hol a vágyaiban bukkan fel. Az utóbbiban kedvesebb. Persze ki tudja, mennyit torzított az emlékein a csalódásai után…  

Nos, a szikrázó levegőjű reggeli kép – minden túlzásával együtt – határozottan emlék. És a jobb emlékek egyike.

- Te reggelit hoztál nekem? – kérdezte döbbenten a Földlakóm, miközben felült az ágyon.

- Aha.

- De miért?

- Mert tudom, hogy szereted a brióst – mondta a magas, fekete hajú srác. De ahogy a mondat végére ért, és látta a Földlakóm aggodalmas arcát, csökkent a magabiztossága. – Mégsem szereted?

- De. Hát persze. És örülök.

- Ezt a lelkesedést… – összegezte a fiú. Majd arrébb tolta a tányért az ágyon, és a hátára heveredett.

- Tényleg örülök! És nem is a hülye briósnak, hanem, hogy emlékeztél rá. Csak ha ma hozol, akkor azon fogok töprengeni, vajon hozol-e holnap is. És ha holnap hozol, akkor hirtelen még boldogabb leszek, aztán még jobban fogok aggódni.

- Jesszusom. Nem lehetne, hogy egyszerűen csak megegyük? Már így is elkezdett leolvadni róla a cukor. Nézd csak!

- Nem. Mert ez több mint egy reggeli.

- Úgy érted, a kedvességem egy briósban materializálódott, és így már nem lehet megemészteni?

- Úgy értem, hogy a szorongásaim és az aggodalmaim materializálódtak benne. És ezt tényleg nem tudom megemészteni.

És itt véget ért az emlék. Egy takaróval ért véget. Valaki lerúgta magáról, és felpattant az ágyról.

Mondjuk én az egészet nem értem. Fura szavakat használnak – egy csomó kifejezést még mindig nem ismerek – és nem örülnek sütiknek, aminek még gyerekek is szoktak örülni állítólag. De az is lehet, hogy az emlék törölt folytatásában volt olyasmi, ami miatt végül is szomorú a Földlakóm. Talán tényleg megolvadt a cukor a brióson, és lehet, hogy ez itt valami komoly gondnak számít. Nem is tudom. Én kerestem persze a hiányzó képeket, de nem találtam sehol. Bár az is igaz, hogy cukros briósos reggelt is egyre kevesebbet találtam. Aztán már nem is nagyon volt. Még pirítósos se. Rengeteg olyan reggelt találtam, amikor már sem briós, sem pirítós, sem a magas, fekete hajú srác nem voltak az ágyban. És a Földlakóm általában ébren forgolódott. Az ágy bal oldalán.

De most nem értitek, hogy miért kezdtem soraimat bocsánatkéréssel, hiszen azon már rég túl vagyok, hogy amiatt szabadkozzak nektek, hogy belenéztem az életébe. Jobban, mint illett volna.

Az igazság az, hogy történt egy kis keveredés. Annyit pakoltam az emlékeit és a vágyait ide-oda, hogy néhányat… hát… rossz helyre tettem vissza. Most még nem szeretnék belemenni, hogy milyen következményei lettek, mert igazán szégyellem magam. Gyűjtöm a bátorságot, és a következő levelemben leírom, egyszersmind tanácsot is kérek a probléma megoldására.

Amúgy nemrég csillaghullás volt, de nem találtam benne üzenetet tőletek. Már abban sem vagyok biztos, hogy az enyéimet megtaláljátok. Ne hagyjatok egyedül!

Hamarosan jelentkezem. Leveleimet a csillagokba írom, hogy mindenki láthassa, de csak ti olvassátok.

 

Szeretettel gondol rátok

Újdonsült Földlakótok

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr778548552

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.