dsci0023.JPG

Megtaláltam az igazit! Hívjátok vissza a kutyákat, a keresésnek vége! Tapsvihar elül.

Ja, ha bárki már az esküvői harangok zúgását hallotta volna erre a kijelentésre, az egészen nyugodtan elcsitíthatja lelkesedését, amely annak a vélelemnek a hatására csiklandozta meg a szívét, hogy valaki tán bekötné a fejem: nem hús-vér valójában találtam meg a megfelelő Személyt.

Amúgy – csak teoretikusan – van bárki, akinek bármilyen érzékszervét megcsiklandozná a gondolat, hogy megházasodom? Na, éreztem én.

Szóval a nagy felfedezés egy hosszas telefonbeszélgetés eredménye, amelyben arra próbáltunk rájönni egy barátommal, hogy mire/kire is lenne szükségem. Mindjárt az elején tisztáznám, hogy a kivitelezhetőséggel és a realitásokkal bárminemű összeférhetőséget mutató válasz nincs. Ezt persze én eddig is tudtam, de valami perverz nyugalommal töltött el, hogy egy újabb embert bosszanthattam fel döntésképtelenségem tényével.

Tehát az Igazi így festene: egy Kurt Vonnegut szakértő, woody alleni humorral, aki úgy néz ki, mint Vincent Cassel, és vasárnaponként önkéntes tűzoltóként dolgozik.

A felsoroltak mérlege: 3:1 a magyarázatra nem szoruló szubjektív igények javára egy első hallásra értelmezhetetlennek tűnő és kissé bizarr vággyal szemben.

És akkor most nézzük az osztás-szorzással megszületett kritériumokat tételesen. Rém egyszerű oka van annak, hogy a célszemély Vonnegut szakértő legyen: szeretem Vonnegutot. De hogy lássátok, milyen nagyvonalú vagyok, nem zavarok haza egy irodalmárt sem csak azért, mert a szakterülete Faulkner vagy Boris Vian. És akkor ennyit a sznobkodásról.

Woody Allen humora szintén nem szorul magyarázatra. Mármint akinek el kell magyarázni Allen-t, az nem olyasvalaki, akinek Allen-t akarok magyarázni, illetve ami még nyilvánvalóbb, nem olyasvalaki, aki azt akarná, hogy Allen-t magyarázzak neki. Más szóval, jó eséllyel különben sem ugyanúgy kívánnánk tölteni a szombat esténket.

Az, hogy a kritériumrendszerem külsőségekkel kapcsolatos pontjánál Vincent Casselt jelöltem meg mértékegységként, természetesen több szempontból is aggályos lehet. Mindenki megalkuvás, aki nem Vincent Cassel. És mivel még maga Vincent Cassel sem vincentcassel (ezt ugye értjük), így a mindenki alatt tényleg mindenkit értek. Egy ilyen jelenség pedig komoly gátja lehet az egészséges érzelmi életnek. (Most nyilván dramatizálom a helyzetet. Vagy nem?!)

Na, és akkor jöjjön a negyedik, és legkevésbé nyilvánvaló pont. A tűzoltókkal kapcsolatos fétisemet már több alakalommal, és attól tartok, a kelleténél több fórumon kifejtettem. De hogy tisztázzuk: gyarló, ösztönszintű vágyakról beszélünk. Mert persze óriási dolog, hogy az életüket kockáztatják, embereket mentenek, füstben gázolnak, és még tetoválást sem csináltathatnak feltűnő helyre; és én is tudom, hogy alapvetően nem csak cicákat szednek le magas fákról a cuki egyenruhájukban, azonban az én lánglovagos álmom sokkal profánabb: egy katalógus-tűzoltó félmeztelenül mossa a kis locsoló kocsiját. 

Ha azt gondolnátok, hogy nem teszek az álmaim valóra váltásáért, nagyon tévedtek. Történt ugyanis, hogy a kutyasétáltatásnak új helyszínt keresve, elvetődtünk Micivel a közeli dombos parkig. És mivel mi szeretjük a kihívásokat, és igazi túra-fanok vagyunk (pfff), felmentünk egészen a domb tetejére. Ott pedig csodás látvány tárult elénk. Azt eddig is tudtam, hogy igen közel lakom a helyi tűzoltóállomáshoz, (nyilván tök véletlenül vezet arra az utam mindig, amikor hazafelé megyek, és lassítok le az épület közelében, míg már dudálnak a mögöttem jövők), de a felismerés, hogy a dombtetőről éppen belátni a belső udvarukra, olyan örömmel töltötte el a lelkemet, mint amilyet Maria nővér érezhetett A muzsika hangjában, mikor megpillantotta Svájc határát.

Felfedezésünk óta kutyámmal gyakran választjuk sétánk helyszínéül ezt a vibráló levegőjű, csodálatos parkot. Felteszem, ebből a vibrálásból rajtam kívül más kutyasétáltató nem érez semmit. Sebaj. Ez az én kis vibrálásom. Vagy mi.

Nos, azóta módszeresen leskelődöm. Kár szépíteni. Gondolom, senkit nem lepek meg azzal a ténnyel, hogy még egy tűzoltó sem mosta félmeztelenül a kis locsoló kocsiját. Legalábbis én nem voltam szemtanúja. Ellenben láttam már pocakos, korosodó tűzoltót, aki macinaciban nyalta a saját autóját, vagy kis kosárba gyűjtve szüretelte a telephely konyhakertjében termett paradicsomot. Nem sok kiábrándítóbb dolgot láttam valaha. Mondanám, hogy így esnek el a hősök, de nem adtam fel. Mi Micivel továbbra is véletlenül mindennap elsétálunk arra, és reménykedve kaptatunk fel az emelkedőn, hátha ma…

De visszatérve az Igazira. Logikus lenne azt feltételezni, hogy ha már ilyen pontosan meghatároztam, mit akarok (nem tudom feltűnt-e, hogy a tűzoltós-dologban tulajdonképpen beérem a mosás résszel, nem ragaszkodom a füstmérgezés kockázatához), akkor megfelelvén a fenti elvárásoknak, jöhet is az illető. De sajnos nem ez a helyzet.

Vizualizáltam ugyanis a jelenetet: a férfi, aki Kurt Vonnegut szakértő, woody alleni humorral, úgy néz ki, mint Vincent Cassel, és vasárnaponként önkéntes tűzoltóként dolgozik, egyszer csak bekopogtat az ajtómon. Azt mondja: Én vagyok az! És tényleg ő az.

Mégis mit teszek akkor? Természetesen rávágom az ajtót, mert a megoldás nem lehet ilyen egyszerű!

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr2311652238

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.