dsci0001.JPG

   Igen, levágattam a hajam. Rövid. Gondoltam, végre hagyom érvényesülni a többi lányt is. Besétáltam a fodrászomhoz egy rövid hajú Jennifer Lawrence-t ábrázoló fotóval, hogy ilyen fejet szeretnék én is. Nos, ahogy a fenti ábra is tanúsítja az eredményt: mint két tojás.

Persze ezen a sikertelenségen hamar túl lehet lépni, de amikor elkészül a frizurád, és az elismerésben reménykedve bőszen mutogatod boldog-boldogtalannak, hangsúlyozván, hogy ez amolyan trendi pixie frizura, meg milyen menő már egy csomó sztárocskán, valakitől biztos, megkapod rá az öcsi jelzőt. Az meg, hogy rövid vagy hosszú hajú lány vagy, a legkevésbé sem attól függ, hogy hány centis a hajad. Én például – nagyon úgy fest, hogy – rövid hajú lány vagyok. (Azt még nem tudom, hogy ez jó vagy rossz hír.) Erre akkor jöttem rá, mikor észrevettem, hogy egy kollégám hosszasan figyel, majd megkérdezi, hogy mi történt a hajammal, befestettem? Mikor jeleztem, hogy a legkevésbé sem, valójában 30 centivel rövidebb lett, közölte velem, hogy nyilvánvalóan tévedek, hiszen nekem mindig is rövid hajam volt.

És ez volt a szerencsésebb reakció, szemben a bátyáméval, aki tudniillik, úgy véli, a nő haja hosszú, továbbá pörgős szoknyát és kopogós cipőt hord. Előzetes figyelmeztetés nélkül szembesítettem az új frizurámmal, így tisztán látszott, ahogy lenyelte első döbbenetét. Majd kényszeres elismerő bólogatásba kezdett, és hogy még kevésbe legyen hihető szájából a dicsérő szó, többször elismételte, hogy jó lett a hajam, neki tetszik, tényleg jó, igazán jól sikerült, és társai. Átvéve a bólogatását, biztosítottam róla, hogy eleget tett az elvárható, ám tőle szokatlan udvariaskodásnak (ezt különben a sokk számlájára írom). Erre ő - úgy érezvén, hogy tovább kell mentenie a helyzetet - hozzátette, hogy őszintén úgy gondolja, jó döntést hoztam azzal, hogy levágattam, hiszen olyan rossz minőségű hajjal, mint az enyém sok minden mást úgysem lehet kezdeni.

Szóval a hajam rövid, a cipőtalpam lapos, és a kutyámat felháborítóan fiús kékbe öltöztetem, holott lány. Védelmemre, kék kabátot varrtam magamnak, és a maradék anyagból készült Mici pulcsija. Bocs, hogy nem vettem neki külön textilt a téli kollekciójához. Bár, ha jobban belegondolok, most aztán rohadtul megvédtem magam a kék kabátommal – ha mindenáron listázni akarjuk, hogy mely színektől, magasságoktól, fazonoktól és hosszoktól lesz valaki csaj. És hogy tetézzem, idén karácsonykor mellőztem a tematikus romkomok megtekintését. Átmentünk Micivel a szüleimhez, ahol is Stallone napokat tartottam anyával. Büszkén jelenthetem, hogy kivégeztem a teljes Rocky sorozatot, a Creedet, 2 Feláldozhatókat, és a felvételek között várakozik a Rambo széria. Valójában véletlenül alakult így az ünnepi házimozi-listám, de ha jobban megvizsgáljuk, nem arról szól minden karácsonyi film, hogy a jó jutalomban, a rossz büntetésben részesül? Hát ezekben a filmekben ebből nincs hiány. Meg aztán az is lehet, hogy egy ösztönösebb indíték húzódik meg a filmválasztás háttérben. Nem mintha arra vágynék, hogy nem létező világvégi szigeteket lőjenek rommá értem, de mégiscsak megnyugtató nézni, ahogy néhány kiöregedett alfahím megmenti a bajba jutott hölgyet. Még akkor is, ha jómagam sosem tudtam igazán azonosulni a falu szépe karakterekkel (mu-ha-ha), amelyek a klasszikus szőke herceg és/vagy fehér ló típusú filmeknél alap kellékek. És biztosíthatom a nyájas olvasót, nem áltatom magam azzal, hogy ezt a pozíciót pusztán a hajam levágatásával buktam. De tény, hogy ezzel a frizuramódosító döntéssel, még inkább feladtam magamnak a leckét az engem is megmenthetne Stallone tematikájú fantáziálásban.  Szembesítettem magam a helyzettel, és a továbbiakban inkább az akciófilmek agyzsibbasztó pörgésére koncentráltam, ami tökéletesen passzolt a zselés szaloncukor ízű karácsonyi eltompultsághoz.

A műfán világítottak a kis bányászlámpa formájú izzók, az ablakban kitartóan tornázott egy műanyag mikulás (megjegyzem december 6. óta, anyám ugyanis már akkor átvezényelte oda szegény párát a szekrényből), a kandalló párkányt ellepték az ízléses rénszarvasos gyertyatartók, én meg takaróba burkolózva néztem, ahogy a túlmozgásos, fura arcú macsó filmről-filmre öregszik, de menti meg feltartóztathatatlanul életünket és becsületünket. Na, ezt nevezem én karácsonynak. És úgy tűnik, anya is, mert meglepő lelkesedéssel követte Sylvester Stallone világjobbító ünnepi törekvéseit.

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr4612097349

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.