MICOLÓGIA – A pőre telepi

 2018.07.06. 20:15

mici_poretelepi.jpg

   A kutyaruhánál jobban csak a kutyaruhán lévő mindenféle funkció nélküli elemet utálom. Úgymint kapucni, strasszos öv, flitteres virágminta. Azt nem mondhatja senki, hogy ne törekednék rá, hogy Micinek egészséges önbizalma legyen, de lássuk be, hogy a fent említett díszítések csak a menőzésről szólnak. És ne szépítsük, Mici már így is elég menő.

DE (igen, csupa nagybetűvel) jön a tél, hideg van, kutyám pedig valamiért – talán egyfajta fura gyorsított evolúció következtében a panellét hatására – idén egyelőre nem kezdte el kialakítani az aljnövényzetet.

Ruha tehát kell. Elkezdhetném sorolni a miértre a válaszokat, amelyek a hőmérséklet és a ruházkodás közötti összefüggést igazolják, de akkor elhallgatnám a tényt, hogy a történetben a hiúság is szerepet játszott. Khm… persze csak részben.

Mikor meghoztam a döntést, hogy kiegészítem Mici bundáját valami csinos felsőruházattal, ellátogattam egy olyan kutyás üzletbe, amelynek mérsékelten titkolt célja a – törvényesség határain belül mindenre képes – gazdik megvágása.

Azzal az egyszerű kijelentéssel fordultam az eladóhoz, hogy kutyaruhát szeretnék venni. Gondoltam, a részletekbe majd belemegyünk abban a ritmusban, ahogy ő kívánja.

Barátságosan rám mosolygott, benyúlt a pult alá, és mielőtt előhúzta a celofáncsomagolt terméket, körbe nézett, mintha legalábbis értékes csempészáruval szeretne elkápráztatni. Ha az érdeklődésem felkeltése volt a célja, akkor ezzel a néhány jelentőségteljes pillantással mindenesetre sikerült neki. Az üdvözült mosoly kitartóan ült az arcán, miközben bontogatta a csomagot, és közben izgalomtól elfúló hangon csak annyit mondott: „Épp ma érkezett”.
A hosszú előjáték után bűvészi ügyességgel hajtotta ki a pultra a ruhát. Egy rénszarvas jelmez volt.

Ezt követően percekig csak szemmel kommunikáltunk. Az ő büszkeségtől és izgalomtól csillogó tekintete találkozott az én döbbenetet tükröző pillantásommal. Mikor felismertük egymás szemében, hogy a két érzés nem kompatibilis, mindketten csalódottan néztük a pulton heverő, kibelezett vadállatra hasonlító anyagdarabot. Megsajnáltam az eladót, és egy pillanatra azt gondoltam, akár meg is vehetném a ruhát, ha már ilyen lelkes szegény, de aztán magamhoz térve gyorsan tisztáztam a helyzetet: „A kutyám fázik, és nem hülye.

A boltból távozva rájöttem, hogy fölösleges túldimenzionálni a problémát. Bementem az első utamba akadó „mindentárusító” boltba, és megvettem a legolcsóbb és legcsúfabb kutyaesőkabátot, amit kapni lehet. Gondoltam, ha már úgyis feláldozom Mici méltóságát a megfázás és megázás elleni küzdelem oltárán, akkor oly mindegy, hogy egészen pontosan milyen kabáttal teszem azt.

Azzal persze nem számoltam, hogy Mici épp annyira fogja utálni a kutyaruhát, mint én. Mert bár nem szereti az esőt, és nem szereti az esőben sétálás utáni törcsizést sem, ezt a felöltöztetés-dolgot, ha lehet, még jobban utálja. Mintha a szabadságában korlátoznám. Az eddig büszkén viselt pőresége a továbbiakban el lesz rejtve a világ elől. Ez ráadásul azért is pofátlanság a gazdi részéről, mert Mici éppen versenysúlyánál van. Miért pont most kell rejtegetni idomait?!

Állt ott egy ideig abban a kabátban. Mozdulatlanul. Értetlenül. Majd halk nyöszörgésbe kezdett, ami végül szomorú ugatásba fordult. Én – bár éreztem, hogy igaza van –, mint egy csapdába esett szülő reagáltam, leszidtam a gyermeket: „Feltűnően nagy a szád, ahhoz képest, hogy rózsaszín esőkabátban vagy!

Mondanám, hogy Mici találkozása az esőkabáttal olyan volt, mint egy romantikus film, hogy először utálja, aztán ebből lesz a nagy szerelem, de akkor hazudnék. Mici most is utálja azt az esőkabátot. Érzésein az sem változtatott, hogy a megvásárlást követő hetekben szinte minden nap esett, így nagy hasznát vettük a vízhatlan csodának. De ezt hogy magyarázod meg egy hiúságában sértett csajnak?

A később száraz hidegre fordult időjárás azonban újra szembesített az eredeti problémával: kabát vagy nem kabát. Mint említettem, végül a hiúság volt a tanácsadó. Míg kisbarátai újabb és újabb ruhakölteményekben jelentek meg a rendes kutyasétáltatásokon, addig Mici továbbra is a naturista vonalat vitte a telepen. Azt mégsem hagyhattam, hogy kinézzék a többiek (hiszen a banda véleménye nagyon fontos), de amikor megláttam Ubult és Lipótit, a két csivava keveréket mikulásjelmezben, azért éreztem, hogy nem ez a mi utunk. Tény azonban, hogy szíven ütött, amit egy talpig síruhás kutya talpig síruhás gazdája mondott (mellékesen határozottan Micihez intézve szavait): „Szegény tacsika, a gazdi bundacsizmában, te meg még egy mellénykét sem kaptál a pihe kis szőrödre.” (És ha tudta volna, hogy még cicanaci is volt a farmerem alatt…)

Ott és akkor azt éreztem, elsüllyedek. Döntöttem: Mici is beáll a ruhás kutyák sorába. (Bár továbbra is szigorúan csak akkor lesz kabátban parádézás, ha az időjárás azt megköveteli!) Az esőköpenynek hála szabásmintám már volt, vettem textilt (olyat, ami megy színben kutyám szőréhez – mert már erre is figyelek) és megvarrtam a belül termo-bélelt kabátkát. És igen, Mici ezt is utálja.

2015. 12. 07. 

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr7314098323

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.