mici_amit.jpg

   meg amit nem is igazán akarsz…

   A tekintettel kezdi. Kifejező. Esdeklő. Szánalmat keltő. (Ne dőlj be!) Majd jön a fülek helyzetének módosítása: a csinos, kajla vitorlák lassan félárbocra ereszkednek, végül egészen oldalra csúsznak, míg el nem érik a Dobi, a házi manó állapotot. Ha még mindig erős maradtál, akkor a manipulatív kis disznó hanghatásokkal próbálkozik: jön a halk nyöszörgés, amit egyre hangosodó morgolódássá fokoz. Ezen a ponton már szinte mindig az övé a győzelem. Kivéve, ha már egy korábbi lépésnél megtörtél.

A tesóm szerint ennek evolúciós oka van. Ezek a jószágok a körülményekhez alkalmazkodva kifejlesztették magukban a legcukibb nézés képességét, így váltva ki az emberből a „ne üsd agyon, olyan ari” reakciót. Ez logikus persze, de ha tényleg így van, akkor szegény fóka bébik valamit nagyon elszúrtak.

Meggyőződésem, hogy mikor nem vagyok otthon, Mici tükör előtt gyakorolja a fent leírt módszert, és hazaérve engem használ kontrollcsoportnak.

A menhelyi kiskutya tekintet életvitelszerű alkalmazása tehát ösztönös. Nem taníthatom neki. De mondjuk miért is akarnám?!

Ellenben, ha azt mondom neki: Le a kanapéról!, akkor úgy néz rám – továbbra is a kanapén terpeszkedve – mintha urduul beszélnék. És felteszem, ha ez eddig nem változott, akkor már nem is fog.

És persze vannak dolgok, amiket szeretnék megtanítani neki, de be kell látnom, hogy ezzel a vágyammal egyedül vagyok. Ilyen az apportírozás. Odáig már eljutottunk, hogy ha azt mondom, hozd ide, elrohan. Néha még hoz is valamit a szájában – a legritkább esetben azt, amit eldobtam. De az már semmiképpen sem működik, hogy oda is adja. Számára az a játék, hogy mikor lehajolnál, hogy elvedd, ő újra elszalad vele. Amíg még megvolt bennem az elszántság, hogy megtanítsam neki ezt az akkor még egyszerűnek tűnő játékot, nevelő célzattal, magam mutattam meg, hogyan kell visszahozni. Ő kétségkívül jól szórakozott, én meg már kurva jól tudtam apportírozni, amikor rájöttem, nem ez a mi utunk. A mi utunk az, hogy Mici nem hozza vissza. Ennyi.

Volt egy pont, amikor úgy döntöttem, nem kell neki annyi mindent tudnia, kihoztuk belőle a maximumot, de az élet mindig produkál új kihívásokat, melyeknek a saját érdekében (vagy az enyémben, ez nézőpont kérdése) meg kell felelnie. A szüleim házában – egyébként épp Mici miatt – felszerelt kisállat ajtó jelentette legutóbb a megugrandó, pontosabban átugrandó akadályt. Azt elkerülendő, hogy folyton nyitogatni kelljen neki az ajtót, vágattak anyámék egy mágnessel záródó apró csapóajtót, amin ki-be rohangálhat kedvére. Ez elméletben jól hangzik, azonban a köztudottan bátor Mici az új ajtónak csak a hangjától és a váratlan mozgásától ijedt meg. Így a felszerelést követő napok azzal teltek, hogy próbáltuk megmutatni neki, hogyan kell használni. Ha kiférnék rajta, át is másztam volna, hogy lássa. De mivel nem, az a lehetőség maradt, hogy amikor a kutya ki akart menni, valamelyikünk odament, kicsit meglökte a lengőajtót, ezzel illusztrálva annak működési elvét, majd végül – látva, hogy Mici éppoly tanácstalanul áll a lengést nézve, mint annak előtte – felemeltük a kisajtót, hogy nyugodtan kiléphessen rajta. Lényegében tehát annyi változott, hogy nem az egész ajtót nyitottuk ki, amikor Mici kerti látogatást kívánt tenni, hanem csak a kicsit. Egészen más érzés volt ezért felpattanni ültünkből. Az okítást persze nem adtuk fel ilyen hamar. Legalábbis apám nagyon kitartónak bizonyult, aki Cesar Millannak is megmagyarázná, mit csinál rosszul, és majd ő megmutatja, hogyan kell a kutyát motiválni. Mert ugye én csak odáig jutottam, hogy Micit akarata ellenére kétszer-háromszor átpasszíroztam az ajtón, mint krumplit a nyomón. Persze egyáltalán nem tetszett neki a módszer, hogy a fejével kell kilöknie a műanyagot, így ahogy közelítettem vele az kijárat felé, elfordult azzal, hogy jaj, én oda sem bírok nézni, és végül valami természetellenes testhelyzetet felvéve, farfekvéssel érkezett meg a teraszra.

Apám elképzelése, miszerint tegyünk le néhány falat almát az ajtó elé, és akkor majd bejön Mici, szintén nem hozott eredményt, hiszen, bár a kutyának tényleg jók az ösztönei, és valami rejtélyes okból rajong az almáért, röntgen szeme azért nincs, és a tejüvegen keresztül egyáltalán nem látja, ha bármit is leteszünk neki a padlóra. Pusztán annyit érzékel, hogy az egész család ott áll az ajtó túloldalán, és egymás szavába vágva hozzá beszél. Ő még mindig lelkes, mi kevésbé.

Ahogy teltek a napok egyre reményvesztettebben próbáltuk rávenni Őfelsége I. Mici királynőt, hogy a téli hónapok alatt ízlésesen megzsírosodott kis testét végre átvonszolja azon a nyomorult csapóajtón.

Végül ki tudja, hogyan, a láthatatlan almának, az erőszaknak, vagy a türelemvesztésnek (mármint a kutya részéről) köszönhetően, de Mici váratlanul, teljesen magától és a legnagyobb természetességgel kiment a számára fenntartott ajtón, amikor úgy hozta szüksége. Mikor ezt észrevettük, alig vártuk, hogy visszajöjjön, hogy tapsviharral, és okos kutya! felkiáltásokkal őt ünnepeljük. Visszatértekor döbbenten tapasztalta a nappaliban eluralkodott extázist, de látva lelkesedésünket, bizonytalanul csóvált. Csak azért nem rántotta meg a vállát, mondván nem tudom, mi bajuk, ezeknek a hülyéknek, mert fizikailag képtelen rá, de abban a farok csóválásban minden benne volt.

2017. 04. 06. 

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr1414098391

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.