MICOLÓGIA – Hapci Kapitány

 2018.07.06. 20:26

mici_hapcikapitany.jpg

   Ha a tacskó és a házi őrizet szavakat egy mondatban használom, könnyen következtethettek arra, hogy szegény ártatlan Mici egész nap otthon van egyes-egyedül, társa csak a magány és a csendes pusztítás. A valóság azonban az, hogy ez a kistestű eb szigorú felügyelet alatt tart tízemeletnyi panellakót.

Ez persze nem azért van, mert Mici amolyan diktátor típus. Épp ellenkezőleg. Őt az aggodalom és a gondoskodó szándék vezérli. Puszta figyelmesség részéről, hogy még azt is lereagálja, ha a tizediken leejtenek egy kanalat. Mikor rászólok, hogy nem kell ennek feltétlenül hangot adni, akkor visszafordul, rám néz, és még bosszúsan pufog párat, azzal a méltatlankodó hanglejtéssel, hogy „Tényleg csak engem érdekel, hogy mi történik ebben a házban?!

Mellesleg nem azért veti neki magát belülről az ajtónak harsogva, mert meg akarja mutatni, hogy ki az úr a házban, hanem azért, hogy jelezze: mindenki nyugovóra térhet, van úr a házban! Leszámítva persze azokat, akik már nyugovóra tértek, és épp Mici gondoskodása mozdította ki őket ebből az állapotból.

Többféle megoldás létezik egyébként arra, hogyan előzzük meg, hogy kutyánk panelfal rengető ugatásba kezdjen pusztán attól, hogy hall egy másik ebet a folyosóról. Ismétlem: többféle. De azt leszögezném, hogy egyik sem működik. Ennek ellenére nem adtam még fel. Mostanában azzal próbálkozom, hogy mikor meghalljuk Totó és Füge, a két foxi szomszéd téblábolását a folyosón, ahogy sétához készülődnek, a kollektivitás látszatát keltve mindjárt közlöm a fülét hegyező Micivel, hogy „Igen, kutyák. De minket ez nem érdekel.” Nos. Van, hogy érdekel minket, van, hogy nem. Végül is nem vagyok jós.

Az ajtó belülről való kutya általi marcangolása – felteszem – más gazdik számára is ismert jelenség. Főleg azon változata, melyben az ajtó kinyitásával a harag egyenes arányban szűnik meg, és amint kidugja ebünk az orrát a folyosóra, máris barátkozna a falon keresztül korábban „ellenség” státuszban lévő szomszéd kutyával. Hasonló elbírálásban részesül természetesen a meggondolatlanul becsengető közös képviselő és a liftet bejelentés nélkül használó szomszéd.

A kapucsengő azonban külön kategóriába tartozik. Ugyanis azt jellemzően azok használják, akiknek örülünk. Akiket várt a gazdi, így be fogja őket engedni. Ettől pedig akkora a boldogság, hogy máris összepisilheti magát a lelkes kutya. Nevezetesen Mici. Igen, ebből még nem sikerült kinőni.

Sebaj, szeretek felmosni. Főleg akkor, ha ezt a lakás falain kívül tehetem. Az az igazi, mikor sétálni indulunk reggel, és épp az ajtó előtt futunk össze – kutyám által becsurrantásig imádott – szomszéd bácsinkkal. Nyilván boldogan fordulok vissza a felmosó vödörért, hogy összetakarítsam a folyosóról Mici – szó szerint – kitörő lelkesedésének nyomait.

Ha ezen a viszonylag gyakori kis közjátékon túlesve megérkezünk a parkba, Mici módosít szolgálati kötelességein, és a házőrzésből parkőri teendőkre vált. Mert az persze elképzelhetetlen, hogy valaki úgy közlekedjen a környéken, hogy nem egyeztetett a figyelmes kis tacskóval. Miközben Mici szagmintát gyűjt, hogy elvégezze az elvégeznivalót, lankadatlanul szemmel tartja a terepet. Hátán tisztán kivehető az izgatott állapotról tanúskodó klasszikus „tacskócsík” (amolyan dühös mini punk lesz belőle), és kétség ne férjen hozzá, szót emel a neki nem tetsző jelenségek ellen. Legyen az egy ártalmatlan, rollerező gyermek, vagy egy néni, aki galád módon gurulós kocsit húz maga után. Nyugodtan mondhatom, a park látogatóközönsége egy emberként várja sétánk végét.

Mégis – bizonyos jelekből arra következtethetnék, hogy – személyes biztonságom foglalkoztatja Micit a leginkább. Tüsszentésemre a lakás legtávolabbi pontjáról is hozzám rohan, hogy aztán aggodalmasan pislogva győződjön meg hogylétemről. Az egész olyan, mint egy képregény jelenet egy amnéziás szuperhősről, mert bár lenyűgöző gyorsasággal érkezik meg a vélt katasztrófa helyszínére, ott már tanácstalanul ácsorog, és azon mélázik, mi is volt az a különleges képesség, melynek birtokában az a kötelessége, hogy prüszkölő humanoidokon segítsen. Ilyenkor marad a pislogás. Eleinte ez megható gondosságnak tűnt. Persze hamar kiderültek az önös érdekek. Mici gyengéje ugyanis a papír zsebkendő. Mondhatni szenvedélyévé vált a zsepik felkutatása és módszeres széttépése. Hogy hobbijának hódoljon, egyre professzionálisabb eljárásokat dolgozott ki. Az már nem lep meg, ha egy felügyelet nélkül, feltűnő helyen hagyott zsebkendőt atomjaira szaggatva látok viszont. Szintén nem számít különösebb teljesítménynek, ha Mici elvonja a figyelmemet, hogy egy óvatlan pillanatban a zsebemből lopja ki a kendőt. Mostanra azonban már azt is tudja, hogy hol tartom a zsepit attól függően, hogy éppen melyik ruhadarabomat viselem. Ha például zseb nélküli nadrág van rajtam, akkor Miciből előtör a kotorékösztön, és addig ásna derék magasságban, míg meg nem találja az övpántba rejtett zsebkendőt, hogy aztán diadalmasan távozzon vele.

2016. 01. 12.

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr1514098337

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.