MICOLÓGIA – Iskolaéretlenség

 2018.07.06. 19:48

mici_iskolaeretlenseg_1.jpg

   Iskolás koromban a tornaórák leggyűlöletesebb része az volt, mikor kidobóshoz kellett sorakozni. Engem senki sem választott önszántából, így a válogató végén a szerencsétlenebbik csapatkapitánynak jutottam mindkét bal kezemmel.

A kutyasuli elején hasonló helyzettel szembesültem. Egészen pontosan szembesültünk, ugyanis a kidobós-átok átszállt a mellettem értetlenül álló Micire. Ismét az a rémálomszerű szortírozás jött, mint az áltisiben. A tapasztalt és kevésbé tapasztalt kutyások szépen felsorakoztak egymás mellett, és a tapasztalt és kevésbé tapasztalt kutyák tanultságukhoz méltó egyhelyben ülést produkáltak. Az oktató végignézett a soron, egyesével szemügyre vette a kutyákat és azok testhelyzetét, majd rutinosan darálta az osztályba sorolást: iskola, iskola, óvoda, iskola, óvoda, iskola, iskola, iskola… Ránk került a sor. Ösztönösen kihúztam magam, mintha az én minősítésemre várnánk, és megpróbáltam úgy tenni, mintha a mellettem fészkelődő tacskókeveréket most látnám életemben először. Akkorra azonban már mindenki a mellettem fészkelődő tacskókeveréket nézte, aki a szép szabályos kutyasort érdeklődő nyaknyújtogatással, farok csóválással, és a nézd már, mennyi kutya izgatott tekintettel bomlasztotta. Az oktató lesajnáló pillantást vetett ránk, és egy határozott óvoda kijelentéssel törte össze álmainkat. Jó, nem gondoltam, hogy az első órán már a diplomát vesszük át, de arra sem számítottam, hogy az oktató a sajátját tervezi majd visszaadni, ha felméri Mici rendbontó magatartásának következményeit.

A kutyaiskolába egy barátommal és annak Samu nevű pumi keverékével érkeztünk. Az utóbbi teljesítményére – nyugodtan kijelenthetjük – Mici hervasztóan hatott. Nem örvendeztünk vala. Bár ha így jobban belegondolok, egy gazdi sem veszi jó néven, ha a javulás útjára lépett kutyája előtt egy renitens eb felvillantja a szabad akarat elveszettnek hitt reménysugarát. Persze ez most úgy hangzik, mintha a kutyám forradalmi tervekkel nézett volna az oktatás elébe, pedig szimplán csak meg volt szeppenve, és egyáltalán nem értette, miért kell neki akkor leülni, még jobb: láb mellett haladni, amikor a gazdi, illetve egy őt irányító vadidegen (a továbbiakban oktató) akarja.

Hogy kutyánk ebbéli gyanakvását elaltassuk virsli karikákkal, esetleg sajt darabkákkal kell operálni. A kutya továbbra sem érti, miért kell a legváratlanabb pillanatokban leülnie, de legalább jól lakik. Amúgy azt csöndben jegyezném meg, hogy az ajánlott adag egy-másfél virsli. Én a biztonság kedvéért négyet vittem. Igen, kitaláltátok, Mici mindet felfalta. Fél óra elteltével azt vettem észre, hogy a virsli falatok – hogy, hogy nem – megevődtek, így az óra hátralévő részében, minden jól elvégzett feladat után a naaaagyon-nagyon ügyes vaaaaaaaaaagy biztató mondat kísérte buksi vakarás lett a jutalom.

Szerencsére vagy sem, ritkán kellett alkalmazni a fenti metódust. Mici ugyanis eleinte vajmi kevés hajlandóságot mutatott a betörésében való részvételre. Ez persze az oktatónak is feltűnt, és megkért, egyelőre ne zavarjam össze kutyámat a fekszik, lábhoz, hozzám parancsszavakkal, szorítkozzam csupán az ülre. Más szóval leültettek minket. És akkor ismét visszaköszönt az iskolai tesióra. Mi csak üljünk! Gyorsan essünk ki a kidobósból, hogy ne zavarjuk a játékot, és csendben üljünk! Csendben üljünk?! Ezek nem ismerik Micit. Mici a leghangosabban nem ülő kutya a kutyaiskolák történetében. Én persze igyekeztem – megőrizve méltóságomat – rendszabályozni. Mit mondtam, kislányom?! – szóltam erélyesen Micire. Az oktató, megszólítva érezve magát, mindjárt reagált: Válaszolt már valaha is? Költői kérdését egy elnéző mosollyal nyugtáztam, mert nem akartam elsütni azt a szakállast, hogy előbb fog a kutya írásban reagálni, mint parancsra leülni.

Azt gondolnánk, hogy a virsli karikák elfogytával és az ültetésre korlátozással Mici motiválatlan lett, de a legnagyobb meglepetésemre, elkezdett ráérezni a dolog ízére, és látva a tehetséges pályatársakat, ő is belehúzott. Persze – továbbra is a tornaórák hagyományát ösztönösen követve – csak akkor csinálta a gyakorlatot, amikor tanára épp odanézett. Szabályoshoz közelítő leülésével ki is vívott egy elismerő mondatot oktatónktól: „Úgy, úgy. Ahogy az ügyes kis tacsika csinálja”. Nem tudom, hogy a tanár ezzel Micit akarta-e biztatni, aki nyilván nem ért emberül, esetleg a többi kutyát mozgósítani, hadd féltékenykedjenek a dicséretre, akik ugye szintén nem beszélik a nyelvet, mindenesetre engem intézett el a többi gazdi előtt. Az ugyanis hazudik, aki azt állítja, nem utálja a stréber kutyákat – feltéve, hogy nem az övé az.

Minden óravégi levezetés egy könnyű játék. A játék szó hallatán (mert, hogy ez az első, amit megértenek) az ebek rögtön elindulnak hobbijuk tárgya felé. Egy labrador kölyök a műcsontjára vetődött, egy fekete német juhász a labdájáért indult, Mici pedig – lévén kotorék eb – elásta magát az első vakondtúrásba. Az oktató nem volt maradéktalanul boldog, még ha látta is, hogy igyekszem kihúzni a csalódott kutyát, és visszaállítani az odút eredeti állapotába.

És ha mindez nem lenne elég játéknak, az utolsó pár percre elengedjük kutyáinkat, akik egy spontán kicsi a rakásba kezdenek. Ez éppen addig vidám, amíg fel nem méred, hogy a te kutyád a legkisebb, és jó esélye van rá, hogy jutalomfalat lesz belőle.

Kimenekítésre végül is nem került sor, mert két nagytestű kutya váratlanul egymásnak esett, és mikor Mici keresésére indultam volna, megláttam, hogy tacskókeverékem a lábam mögött húzódott meg, majd felnézett rám azzal a részemről mehetünk, ha te is úgy gondolod tekintetével. Én is úgy gondoltam.

2015. 08. 28

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr7814098173

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.