Egy barátom szerint normális vagyok. Hogy pontosan idézzem, én egy teljesen átlagos, normális nő vagyok. Rég nem mondtak nekem ilyen szépet. Hogy ez most vicces vagy szomorú, mindenki döntse el maga. Én eldöntöttem.

Valójában soha nem vágytam másra, csupán átlagosságra. Átlagos testmagasságra, átlagos orrméretre, átlagos hangerőre, átlagos elvárásokra. Az átlagos az egyik legszebb szó. Amolyan kétségektől mentes, vasárnap délutáni, málnaszörp ízű nyugalommal tölti el az embert.

Ebből következhet, hogy minden, ami eltér az átlagostól, idegesíti, bosszantja a népeket. Egy nem átlagos orr például a gazdáját. Míg az átlagon felüli elvárások a környezetet. Ebben az esetben egy konkrét nagyorrúról és annak a környezetét próbára tevő, specifikus (az említett környezet szerint magasra helyezett) elvárásairól van szó.

A minap adta a tévé a Pretty Womant. Én meg – szépíthetném, de – ott ragadtam. Újra. És most, ezredszerre nézve jöttem rá valamire. Mindig azt hittem, hogy azért nem tudok azonosulni a történettel, mert végül is egy Hollywoodban élő, hiányosan iskolázott prosti kevéssé átélhető Hamupipőke története, vagy mert Richard Gere a férfi főszereplő, aki sosem volt az ideálom. (Az én verziómban amúgy Mads Mikkelsen vagy Vincent Cassel szerepelne… tudom, ez perverz.) Valójában egy kardigán a teljes átélés kizáró oka. Pontosabban egy kardigán hiánya. Megvan az a jelenet, amikor hősünk operába viszi kedvenc utcalányunkat? Julia Roberts egy elképesztően szép és nem kevésbé drága végzet-vörös ruhát kap, egy hasonlóan borsos árú ékszerrel kiegészítve. És pássz. Látjuk őket kilépni a hotelből, kiszállni a kocsiból, beszállni a repülőbe, besétálni az Operába, és míg Gere öltönyben melegszik, partnernőjének be kell érnie egy lenge stólával. Nyilván nem teheti tönkre az összhatást egy pufi dzsekivel, de csak azért kockáztatni egy tüdőgyulladást – és ezt nevezd részemről nyugodtan nyugdíjas tempónak –, hogy jól mutassunk az öltönyös mellett… hát nem is tudom.

Mert – légy őszinte – az öltönyös miatt nem vehetsz fel melegebb ruhát. Ha Vivian egyedül megy, vagy a barátnőjével, még nagyobb táskát is vihet, amibe betesz egy plusz harisnyanadrágot. Jó, jó, tudom, Richard Gere karaktere nélkül el sem jut a cselekmény oda, hogy ez a lány átutazzon magánrepülővel egy másik államba, hogy megnézze a Traviatát. Nem ez a lényeg.

A lényeg, hogy akár fázott szegény, akár nem, nem tehette szóvá. Mondhatnánk persze, hogy: mégis csak annyit költöttek rád, anyukám, hogy az a legkevesebb, hogy lemondasz a kardigánról. De miért kell lemondani a kardigánról? Ez a normális? Csak, hogy tudjam. Ha valaki ilyen gáláns estét rittyent nekem, mint a filmbéli, akkor nem opció a tarcsi-kardigán?

Megválaszolnám a saját kérdésemet: nem. Nem opció. Ez van. Ha azt akarod, hogy Traviatás estét szánjon rád, akkor minimum légy problémamentes. Mr. Lewis persze egy úriember, de vajon egy hétnél többre is befizet Viviannél, ha az nehezményezi, hogy nem maga választhatja meg, mit vacsorázik az étteremben, vagy hogy történetesen kardigánnal egészíti ki az operába szánt ruhakölteményt? Hadd válaszoljam meg ezt is: Nem.

És persze, mondhatják a fiúk, hogy rosszul látom a dolgot, túl magasak az elvárásaim, más szóval én egy finnyogi vagyok (sosem tagadtam, csak kérem, majd tisztázzuk, meddig jogosak az igények, és honnantól finnyogi valaki, köszönöm), meg hogy az a fő problémám, hogy rosszul viselem, ha kimozdítanak a komfortzónámból. Így van. De egyrészről, azért hívják komfortzónának, mert Nekem. Ott. Jó. (Hosszú és precíz munka volt kialakítani.) Másrészt, ne higgye magát senki óriás tehetségnek, amiért ki tud billenteni belőle, tekintve, hogy az én komfortzónám nagyjából akkora, mint egy kávéscsésze alja.

   Szóval, ha kapcsolatosdit akarsz játszani, bizonyos szabályokat be kell tartanod. És – bár tényleg nem akarok én lenni a párkapcsolatok Grincse – van egy rossz hírem: nem te hozod a szabályokat. Ha a kocsija-órája-csaja szentháromság része akarsz lenni csaj minőségben, akkor javasolnám, hogy lehetőség szerint annyira legyen feltűnő a személyiséged, mint az említett hármasság másik két résztvevőjének.

Légy problémamentes! Légy egyszerű! Légy együttműködő!

Azt akarja, hogy főzőcskézz vele. Azt akarja, hogy kirándulj vele. Azt akarja, hogy légy normális. Emlékeztetnék mindenkit beszámolóm elejére: egyes vélekedések szerint normális vagyok. Nos, úgy tűnik, ez tévedés.

Nem akarok vele főzőcskézni! És nem akarok kirándulni! És szóvá teszem, ha fázom. És elmondom, miért nem tetszett a film, akár érdekli, akár nem. Egyáltalán, elmondom, mit akarok. Nem kell sok, de az nagyon pontosan. Nem kell gondolatot olvasni és nem kell meglepni. Mert képtelen leszek értékelni. Ha úgy tetszik, úgysem vagyok rá érdemes.

És te, kedves férfi olvasó, aki a blogomra keveredtél (még ha csak véletlenül is), és azt hazudod magadnak, hogy egyetértesz azzal, amit a csaj a fentiekben írt, tedd fel magadnak a kérdést: vacsorát akarsz vagy egy hosszas vitát egy arra talán érdemtelen filmről? Na, csak bátran, mindketten tudjuk a választ. Nincs harag.

Tudom, mire gondolsz. Erről tényleg egy ilyen csaj osztja az észt? Néz ez egyáltalán tükörbe? Nézek. Tisztában van vele, mennyi nála értékesebb ember van, aki szívesen főzőcskézik és kirándul a pasijával? Igen. Akkor? Akkor miért gondolja, hogy neki elnézi bárki is, ha nem vesz részt a játékban? Nem gondolom.

De az, hogy megfeleljek a saját magammal szemben támasztott elvárásaimnak, túl sok energiámat emészti fel ahhoz, hogy mások további elvárásainak is eleget tudjak tenni, valamint, hogy ugyanezen emberekkel betartassam, amit elvileg tőlük elvárnék.

Azt gondolod, ez haszontalan perfekcionizmus? Nem. Ez csak önvédelem. A haszontalan perfekcionizmus az, amikor a boltból kijövet a blokkon észreveszem, hogy nem az akciós árat számította a pénztáros az üdítőmért, és ezt szóvá teszem. Igen, sajnos így történt. Vállalom. Huszonöt forintról beszélünk különben. Áltathatom magam azzal, hogy elvek meg minden. De abban a pillanatban pusztán csak egy barom voltam. Amilyen sosem akartam lenni. Az az újságból kupont kivágós, pontgyűjtögetős, vásárlás előtt listát írogatós, termékkatalógusban karikázgatós fajta barom. Utáltam magam. És pontosan tudtam, hogy más is utálna. Jogosan.

   Valahol egyszer azt olvastam, hogy Guy Ritchie akkor ábrándult ki Madonnából, amikor az a nagybevásárlás után tételesen ellenőrizte a számlát. Ennyi. Most komolyan, ha még Madonna is parkoló pályára kerülhet egy ilyen húzás miatt, akkor nekünk milyen esélyeink vannak, ha a hétköznapiságunkat becipelnénk egy kapcsolatba? Még törekedni sem érdemes a megfelelésre.