20181012_193753.jpg

   Amikor egy durva nyújtógyakorlatnál az ellazulás érdekében arra buzdít a jógaoktató, hogy valami szépre gondoljunk, igyekszem nem rávágni, hogy gondolok én, csak csaja van.

Szóval gondolok. A hangsúly a tettlegességmentességen van. Ugye világos?

Néhány kósza gondolatot engedélyezek magamnak, mielőtt végleg letiltanám a szolgáltatást. De valahogy engem meg sorra megtalálnak azok a plusz-egy-fős kapcsolatszédelgők, akik képtelenek az ilyesmit szépen, csendben, magukban intézni. Késztetést éreznek, hogy hangot adjanak dilemmájuknak, megnevezzék vonzódásuk tárgyát – nem csalás, nem ámítás, ez esetben én volnék az –, és finoman elinduljanak a betakarítás irányába.

Én meg hárítok. Most persze diskurzus indulhatna arról, hogy miért? Csak éppen feleslegesnek tartom. Nem az erkölcsi határvonalaimról kívánok értekezni. Azok jó ideje kényszeres pontossággal szorosan körülöttem helyezkednek el. Gyávaságból vagy becsületességből – ez még nem dőlt el. Mindenesetre kevés mozgásteret hagynak, és ha valami békeszerződés áthelyezne belőlük néhányat, akkor talán már a levegővétel is gondot okozna, de ez legyen az én bajom.

Azokról szólnék most, akik igyekeznek próbára tenni feszesre kötött morális gúzsom tartósságát. Na, persze nem lelki épülésemre, vagy jellemem megszilárdítására teszik azt.

Az utóbbi időben – nemes egyszerűséggel – mindenki rajtam akarja tesztelni a kapcsolata életképességét. Látom, nem értitek.

Szóval, csak azért környékeznek meg, hogy aztán teljes nyugalommal kifarolhassanak a kezdeményezésből. Jó, tudom, ez még mindig nem tiszta. Higgyétek el, nekem sem volt az sokáig.

   A metódus a következő: hősünk éldegél a csajával/feleségével/akármijével, és akkor egy nap bevillan neki, hogy Jaj, istenem, ez most már mindig így lesz? Vesztemre, én épp akkor sétálok arra, ő meg azt gondolja: Nini, ez a csaj egész kis takaros... Sőt mi több, tán tetszik... Nem-nem, azt hiszem, beleszerettem... Vagyis, hogy egészen pontos legyek, most már biztos, hogy ő a válasz a fel nem tett kérdéseimre, az el nem morzsolt imáimra, a ki nem rakott tarot kártyámra.

Persze mind tudjuk, hogy ez nem igaz. A gyanútlan szemlélődő azonnal, a résztvevők némi spéttel eszmélnek. Hősünket – épp mielőtt termőre fordult volna történetünk – kiveri a víz, hogy Jaj, istenem, ez most megint így lesz? Ezért aztán fűzi is be annak a bizonyos nyúlnak a cipőjét. Én meg nézek a nyúlcipők keltette porfelhő után, mint valami rajzfilmben, és belátom, hogy nekem ezt már az elején tudnom kellett volna.

Ne kérdezzétek, hogy akkor miért hagyom végigfutni a hülyítési fázist, hogy aztán nézhessek a porfelhőbe, amit a cipő nyúltól való elkobzása előtti pillanatban megjósolhattam volna, ha figyelek a belső hangra.

Az a hang annyi mindent mond, hogy néha muszáj nem figyelni rá. Hiszen ő mondta azt is, hogy néhány szép szótól majd kapcsolatok helyére újak állnak, de ha az nem is következik be, minimum kontinensek fognak találkozni és birodalmak születnek meg.

Nem így lett.

A jelenséget magyarázandó kerestem a meghatározást, hogy mi is vagyok. Kérek mindenkit, hogy ne kiabálja be egyszerre. Köszönöm! Szóval arra gondoltam, hogy a fent említettek szemében én vagyok a drogériában a teszter parfüm fiola, ami a bedobozolt üvegcsék között, próbatételre készen, csomagolás nélkül, védtelenül ácsorog.

Aztán rájöttem, hogy sántít a hasonlat.

Én vagyok a papírcsík köteg a sorvégi kis dobozban, amit összefújkálnának, hogy úgy találják meg a nekik tetsző illatot.

De aztán tovább gondolkodtam, és világos lett, hogy ez sem stimmel. És akkor beugrott.

Én vagyok az a halom kávészem a polc szélén egy tálkában, amit két parfümpróba között azért szaglásznának, hogy kitisztítsa az orrjárataikat.

Felemelő gondolat.

Hogy ne érezzem olyan alantasnak a helyzetet, a megítélésemből fakadó áldásos eredményekre fókuszáltam. Mert ez végül is egy karitatív jellegű cselekedet – még ha részemről nincs is benne szándékoltság. Ezek a kedves fiatalemberek az én kávészem minőségemnek köszönhetően jutnak arra a következtetésre, hogy tulajdonképpen milyen jó is nekik az, ami eddig volt, és eszük ágában sincs változtatni rajta. Nekem közben persze rohadt szar, de ennyi bele kell, hogy férjen!

   Nem rég bejelentkezett egy újabb. Az a jó abban, hogy most csapatosan vannak megőrülve, hogy rutinban vagyok, és már az első sziából felismerem, hogy ez most egy olyan szia, és a hülyítési fázist megelőzendő továbbállok, mint Shania Twain abban a réges-régi klipben, ahol párducmintás overálban, egy szál kalapdobozzal a kezében gyalogol a sivatagban, és minden jelentkezőt elzavar. Mert inkább szomjan hal, de ez nem kell neki.

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr5114404616

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.