20181221_233354.jpg

   Idén csupán rénszarvas alakú fény formájában engeded be a karácsonyt. Nem is annyira te döntöttél így, mint maga a karácsony. Amely már szükségszerűen így kéredzkedik be. Harsány giccseivel hazudja az ünnepet. Te meg megkönnyebbülve követed bevásárló listáiddal meg könyvespolcra csavart izzósoroddal. És valahogy jó így. A harang és csillag mintás LED-ek néhány fokkal megemelik a hőmérsékletet a nappaliban. Nem tudod, hogy vajon ez a különleges képesség éppen a harangé vagy a csillagé, de hálás vagy érte. Mert már nem jelent semmit. Semmit, ami bántana. Egykor még nem volt hatalma. Ma meg már nincs. Talán. De erőszakosan azzal áltatod magad, hogy ez nem igaz. Az az idő még nem jött el. Most csak épp így alakult. Hogy nem fáj a karácsony.

Vagy csak épp erősebb vagy. Távolabb mindentől. Az egykortól is.

Most izzhat a város díszes fényében, most szólhat a zene, nem baj. Még próbálgatod is az erődet, zenéket keresel. Kétszer-háromszor is újraindítod a White Christmast a Youtube-ról. Felajánl valami fura kelet-európai Ska változatot is belőle. Azt azért nem. Azt most nem akarod. Olyan szépen szól Bing Crosby hangja. Pedig sosem szeretted. De most jó.

A tojáshabos gejl masszába gyúrt hangjegyek keltette érzés éppen eléri a bensődet, de még nem karistolja össze. Ezért is hálás vagy. Már szinte ijesztő.

   Kell a fa is. Meg a díszek. Csak gömböket aggatsz fel. A piros a kedvenced. Sokáig nézed. Tökéletesen szabályos végtelenségében magadat látod. Ahogy nyúlsz felé, hogy a fára tedd, kezeid eltorzulnak a szemnek még befogadható széleknél. Magába zár. Egyedül vagy. És teljesen betöltöd a vörös szín domborformát. Egyre jobban. Minél közelebb hajolsz. Annál jobban. Annál inkább egyedül.

Kitárod a panel ajtót, hogy unottan becsoszoghasson a karácsony, nyomában pórázon vonszolt, orgonán kísért rekedt kórusművek. Megtöltik az egy-plusz-két-felet, még az ablakrésbe, a megereszkedett tapéta alá is bekúsznak a túszként hozott hangjegyek, hogy ott teleljenek át. A tavaszi nagytakarításig néha napján majd megzenésítik a szobát.

Most meg szóljon csak a zene, akármilyen fáradt is. Ne hagyjon helyet semmi másnak. Legyen hangosabb a gondolataidnál. Nyomja el a félelmeidet. Tiporja el minden vágyadat. Győzzön. Csak zengjen cserébe!

Elzsibbaszt. Elhalkul.

   Átaludtad a karácsonyt. Túlestél rajta, mint az influenzán. És most, mint valami nehéz lázból eszmélve ébredsz. Csend van. A kórusművek bevackolták magukat a párkány alá. A színes gömbök egy irányba fordultak a fán. El tőled. Elveszítette melegségét a harang meg a csillag formájú LED. Ezek már más fények. Ezek a fények ráfagytak a nappali falára.

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr7014506500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lehetettlen 2019.01.22. 23:10:32

Bocs, ezt nem olvastam el, csak a kép. Az évek alatt tök jól haladsz a saját szépségedből a lehető legkevesebbet kihozni. Még nagy fémtüskék és valami otromba színű rúzs kéne, vagy ilyesmik kellenének, hogy még több esetleg kiváncsi pasit elijesszenek. Tényleg mindenki szőke izé akar lenni tudatalatt és gyakorlatban is?

Timár Ágnes 2019.01.23. 23:31:47

@lehetettlen: ahogy a vaj csomagolásán is szerepel: a kép csak illusztráció. :)
inkább olvasd el a posztot, ha van kedved. amúgy köszönöm a hozzászólást!

lehetettlen 2019.01.23. 23:38:14

Elolvastam. Tényleg jól írsz. Nem ez fáj. Én korábban mindig karácsony után szedtam össze mindig egy-egy kidobott fát otthonra, mert mit számít? És tényleg. Szóval rólad volt szó, te vagy érdekes kérdés.

Timár Ágnes 2019.01.25. 18:52:35

@lehetettlen: nos, köszi... vagy tudom is én :)