MICOLÓGIA – Büntető tél

 2019.01.18. 17:58

20180129_212650.jpg

   Lelkes farkcsóválással Mici kilép a liftből. Mint minden nap. Naponta háromszor. Ő egy nap háromszor képes örülni ugyanannak. Most azonban nem tart sokáig az öröme. Épp csak elindul a kapu felé, amikor felfigyel a gyanús jelenségre. Havazik. Áll egy ideig, majd egy „Hülye vagy? Én ki nem megyek ilyen időben” megsemmisítő pillantást küld felém. Azzal visszafordul. Megállítom. „Hogy tervezed kislányom, – nézek rá – visszatartod tavaszig?”

Vesztére erősebb vagyok, így nem törődve méltatlankodásával, a kapu felé irányítom. Befékez. Se baj. Tudom húzni is. Több funkciós. Blokkolt kis lábaival tolja maga előtt a futószőnyeget egészen az ajtóig. Végül muszáj kilépnie. Részéről újabb tanakodás következik. A parkban kutya magasságú hó. A járda feltűnően szennyeződésmentes. Utóbbi csak egyet jelenthet: FEL VAN SÓZVA!

Hogy felsózott aszfalton lépkedni kellemetlen dolog, már tudja. Habár minden télen hasonló mértékben meglepődik rajta. Mici a tavasz-nyár-ősz-tél körforgást hasonlóan értelmezi, mint az akvárium végességét az aranyhal, ami ahogy körbeér, elfelejti a korábban szerzett ismereteket, és mintegy új kalandba fog.

   Már a kapun kívül, és némi sóhajtozás után a havat választja Mici. Közben értetlen-utálkozva vizsgálja kutyatársait, akik vidáman lubickolnak az égi áldásban. Mici számára a hó csupán egy parknyi szilárd tócsa. Merthogy Mici a tócsát is utálja. Persze.

Kelletlen szökdelésbe fog a hóban. Aki nem ismeri, azt mondaná, milyen vidám, milyen játékos, ahogy ugrál. Én ismerem. Ebben a pillanatban se nem vidám, se nem játékos. Azért ugrál, mert különben elsüllyedne. Igen, ő egy tacskó. Vagy valami nagyon hasonló. Neki a húsz centi hó már mély víz.

Egy ideig előttem szerencsétlenkedik, majd mikor nem veszem észre, szépen csendben lemarad. Mikor hátranézek, megértem a taktikát. A lábnyomomban tipeg. Ott van letaposva a hó. Okos. De még mindig dühös. Felnéz rám: „Mennél végre? Soha nem érünk haza.”

Bocsánat.

Haladunk tovább. Mintha szánkót húznék magam után. Megáll. Szagolgatja a havat, keresgél. Mind hiába. Már nem dühös. Már szomorú.

Kutatását végül siker koronázza. Egy hó alól kikandikáló fűszálban mutatja meg magát az anyatermészet, és szabadítja fel a csupán kutyaszimat számára felismerhető aromáit, amelyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy Mici elvégezze azt, amiért sétára adta a fejét.

A hazaút gyorsabb. Ugrálás, hóban gázolás, lábnyomban tipegés. Váltogatja a figurákat, csak minél előbb legyünk a só mentes, hó mentes, meleg lakásban. A lendület a járdasziget szélén fogy el, ahol megtorpan és utasítóan rám néz. Én felemelem, mert értem az utasítást. Tanulékony gazdi vagyok. Továbbra sem hajlandó egy lépést sem tenni a mancskínzóra sózott betonon.

   Beviszem, mint egy kézitáskát. Határozottan simábbak a vonásai, miután behúzom a liftajtót, és elindulunk felfelé. A lakásban aztán féktelen rohangálásba kezd, levezetendő a feles energiát, melyet a sétának kellett volna felemésztenie. Én meg megszólalok anyám hangján: „Ésszel! Feljön az alattunk lakó!”

 

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr5014569158

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.