MICOLÓGIA – Lavórstrand

 2018.08.13. 22:48

20180626_012710.jpg

   Az egész anyám remek ötletével kezdődött, ami így szólt: Miért nem vizezed be azt a szegény kiskutyát ebben a hőségben? Persze én vagyok a hülye, hogy az ebet ismerve hallgattam rá.

Mici három dolgot gyűlöl ugyanis. Az autózást, a vizes balhékat, és ha a dolgok nem a kívánalmai szerint történnek. A javaslat hatására háromból kettőt mindjárt ki is pipálhattam.

A kánikula persze mindannyiunk tűrőképességét próbára teszi, de a mindannyiunk alatt tényleg mindannyiunkat értek. Vagyis egy alacsony ingerküszöbű, hangoskodó tacskókeverék is beleesik a szórásba, aki ugyan a meteorológiai tavasz első pillanatától élharcosa a napozásnak, ha a nyár belehúz, ő lesz a legnyűgösebb négyéves a környéken.

Panelkutya lévén Mici lehetőségei a nyár kihasználására korlátozottak. A legfőbb elfoglaltsága hasának barnítása a konyhakövön. Lényegében a bikini szezon beköszöntével reggelente az az első dolga, hogy megkeresi azt a négyzet formájú foltot a padlón, ahol a Nap nyomát hagyja, és ott eldől. Az eredmény meg is látszik: kopasz kis tacskó hasa a nyári hónapokban feketére vált. Én simán barnulásnak neveztem, Pálfy doki hiperpigmentációnak. Nekem végül is mindegy. A lényeg, hogy Mici bőrének kezd Tüskevár hangulata lenni.

Ebben a kutyapróbáló hőségben viszont még napozni sincs kedve. Egyik oldaláról a másikra dől, és nagyokat sóhajtozik. Egészen az esti órákig, amikor is, mint valami biohőmérő, azzal jelzi gazdinak, hogy néhány fokot ereszkedett a hőmérséklet, hogy megjelenik a labdájával, mondván, most már minden rendben, játszhatunk. Addig azonban olyan látványosan nyűglődik, mintha csak neki lenne melege az egész világon.

A jelenség láttán döntöttem úgy, talán mégis adok egy esélyt anya ötletének. Levettem a lavórt a szekrény tetejéről, majd elkezdtem feltölteni kellemesen hűs vízzel. Mici a műanyag felületen csapódó vízsugár hangjára berongyolt a fürdőszobába, és mikor beigazolódott a gyanúja, miszerint a gazdi vízzel tölti fel a lavórt, más szóval itt fürdés lesz, aggódóra horgasztotta a füleit, és elővette a „de hát most nem is csináltam semmi rosszat” arckifejezését. Én persze nyomban dekódoltam a kétségbeesett grimaszt, és mondogattam neki, hogy Jó lesz ez, Mici. Fincsi hideg víz, de egyáltalán nem győztem meg.

Letettem a vízzel teli lavórt a földre, a bátorságtól, vagy érdeklődéstől, vagy értetlenkedéstől mozdulatlanná vált kutya meg ott állt, és várta a folytatást. Lelkesen kikanalaztam némi vizet a markommal és óvatosan Micire locsoltam. Ő még mindig ott állt. Akkorra nyilvánvalóvá vált, hogy lemerevedése a döbbenet eredménye és a legkevésbé sem a bátorságé. Ugye milyen finom?, folytattam lelkes hangon, hátha ezzel át tudom verni a katatón állapotba zuhant kutyát, és jól bedörzsöltem a vizes kezemmel az egyébként szobahőmérséklettől felforrósodott hasát.

Már kezdtem elhinni, hogy ez tetszik Micinek, hiszen nem tiltakozott. Egyre csak locsolgattam a vízzel, mint sörrel a kismalacot, mire egyszer csak felébredt Csipkerózsika álmából, és ahogy világossá vált számára, hogy mi folyik itt (nevezetesen víz) és hogy ő ebben egyáltalán nem akar részt venni, ahogy soha nem is akart semmi olyasmiben, amelynek része, hogy ő bármilyen mértékben is vizes lesz, sarkon fordult, és berohant a nappaliba. Én utána. Kétségbeesetten törölgette magát a szőnyegbe, majd felugrott a kanapéra (hurrá!), és utálkozó pillantásokat lövellt felém. A ventilátor, amely addig csak a nappali meleg levegőjét kavargatta, most már az ázott kutya szagát is bevette a buliba, majd az illatanyag hamarosan kiegészült a rémült eb lihegéséből fakadó további bűzzel is.

   Én  mindenesetre meggyőztem magam, hogy ezt semmiképp sem kell kudarcként elkönyvelni. Egyrészt, mert nem is az én ötletem volt, másrészt, mert Mici nem tudja, de valójában ez biztos nagyon jó volt neki, harmadrészt, mert úgyis fel akartam már mosni a fürdőszobát.

 20180712_230512.jpg

   Egy barátom szerint normális vagyok. Hogy pontosan idézzem, én egy teljesen átlagos, normális nő vagyok. Rég nem mondtak nekem ilyen szépet. Hogy ez most vicces vagy szomorú, mindenki döntse el maga. Én eldöntöttem.

Valójában soha nem vágytam másra, csupán átlagosságra. Átlagos testmagasságra, átlagos orrméretre, átlagos hangerőre, átlagos elvárásokra. Az átlagos az egyik legszebb szó. Amolyan kétségektől mentes, vasárnap délutáni, málnaszörp ízű nyugalommal tölti el az embert.

Ebből következhet, hogy minden, ami eltér az átlagostól, idegesíti, bosszantja a népeket. Egy nem átlagos orr például a gazdáját. Míg az átlagon felüli elvárások a környezetet. Ebben az esetben egy konkrét nagyorrúról és annak a környezetét próbára tevő, specifikus (az említett környezet szerint magasra helyezett) elvárásairól van szó.

A minap adta a tévé a Pretty Womant. Én meg – szépíthetném, de – ott ragadtam. Újra. És most, ezredszerre nézve jöttem rá valamire. Mindig azt hittem, hogy azért nem tudok azonosulni a történettel, mert végül is egy Hollywoodban élő, hiányosan iskolázott prosti kevéssé átélhető Hamupipőke története, vagy mert Richard Gere a férfi főszereplő, aki sosem volt az ideálom. (Az én verziómban amúgy Mads Mikkelsen vagy Vincent Cassel szerepelne… tudom, ez perverz.) Valójában egy kardigán a teljes átélés kizáró oka. Pontosabban egy kardigán hiánya. Megvan az a jelenet, amikor hősünk operába viszi kedvenc utcalányunkat? Julia Roberts egy elképesztően szép és nem kevésbé drága végzet-vörös ruhát kap, egy hasonlóan borsos árú ékszerrel kiegészítve. És pássz. Látjuk őket kilépni a hotelből, kiszállni a kocsiból, beszállni a repülőbe, besétálni az Operába, és míg Gere öltönyben melegszik, partnernőjének be kell érnie egy lenge stólával. Nyilván nem teheti tönkre az összhatást egy pufi dzsekivel, de csak azért kockáztatni egy tüdőgyulladást – és ezt nevezd részemről nyugodtan nyugdíjas tempónak –, hogy jól mutassunk az öltönyös mellett… hát nem is tudom.

Mert – légy őszinte – az öltönyös miatt nem vehetsz fel melegebb ruhát. Ha Vivian egyedül megy, vagy a barátnőjével, még nagyobb táskát is vihet, amibe betesz egy plusz harisnyanadrágot. Jó, jó, tudom, Richard Gere karaktere nélkül el sem jut a cselekmény oda, hogy ez a lány átutazzon magánrepülővel egy másik államba, hogy megnézze a Traviatát. Nem ez a lényeg.

A lényeg, hogy akár fázott szegény, akár nem, nem tehette szóvá. Mondhatnánk persze, hogy: mégis csak annyit költöttek rád, anyukám, hogy az a legkevesebb, hogy lemondasz a kardigánról. De miért kell lemondani a kardigánról? Ez a normális? Csak, hogy tudjam. Ha valaki ilyen gáláns estét rittyent nekem, mint a filmbéli, akkor nem opció a tarcsi-kardigán?

Megválaszolnám a saját kérdésemet: nem. Nem opció. Ez van. Ha azt akarod, hogy Traviatás estét szánjon rád, akkor minimum légy problémamentes. Mr. Lewis persze egy úriember, de vajon egy hétnél többre is befizet Viviannél, ha az nehezményezi, hogy nem maga választhatja meg, mit vacsorázik az étteremben, vagy hogy történetesen kardigánnal egészíti ki az operába szánt ruhakölteményt? Hadd válaszoljam meg ezt is: Nem.

És persze, mondhatják a fiúk, hogy rosszul látom a dolgot, túl magasak az elvárásaim, más szóval én egy finnyogi vagyok (sosem tagadtam, csak kérem, majd tisztázzuk, meddig jogosak az igények, és honnantól finnyogi valaki, köszönöm), meg hogy az a fő problémám, hogy rosszul viselem, ha kimozdítanak a komfortzónámból. Így van. De egyrészről, azért hívják komfortzónának, mert Nekem. Ott. Jó. (Hosszú és precíz munka volt kialakítani.) Másrészt, ne higgye magát senki óriás tehetségnek, amiért ki tud billenteni belőle, tekintve, hogy az én komfortzónám nagyjából akkora, mint egy kávéscsésze alja.

   Szóval, ha kapcsolatosdit akarsz játszani, bizonyos szabályokat be kell tartanod. És – bár tényleg nem akarok én lenni a párkapcsolatok Grincse – van egy rossz hírem: nem te hozod a szabályokat. Ha a kocsija-órája-csaja szentháromság része akarsz lenni csaj minőségben, akkor javasolnám, hogy lehetőség szerint annyira legyen feltűnő a személyiséged, mint az említett hármasság másik két résztvevőjének.

Légy problémamentes! Légy egyszerű! Légy együttműködő!

Azt akarja, hogy főzőcskézz vele. Azt akarja, hogy kirándulj vele. Azt akarja, hogy légy normális. Emlékeztetnék mindenkit beszámolóm elejére: egyes vélekedések szerint normális vagyok. Nos, úgy tűnik, ez tévedés.

Nem akarok vele főzőcskézni! És nem akarok kirándulni! És szóvá teszem, ha fázom. És elmondom, miért nem tetszett a film, akár érdekli, akár nem. Egyáltalán, elmondom, mit akarok. Nem kell sok, de az nagyon pontosan. Nem kell gondolatot olvasni és nem kell meglepni. Mert képtelen leszek értékelni. Ha úgy tetszik, úgysem vagyok rá érdemes.

És te, kedves férfi olvasó, aki a blogomra keveredtél (még ha csak véletlenül is), és azt hazudod magadnak, hogy egyetértesz azzal, amit a csaj a fentiekben írt, tedd fel magadnak a kérdést: vacsorát akarsz vagy egy hosszas vitát egy arra talán érdemtelen filmről? Na, csak bátran, mindketten tudjuk a választ. Nincs harag.

Tudom, mire gondolsz. Erről tényleg egy ilyen csaj osztja az észt? Néz ez egyáltalán tükörbe? Nézek. Tisztában van vele, mennyi nála értékesebb ember van, aki szívesen főzőcskézik és kirándul a pasijával? Igen. Akkor? Akkor miért gondolja, hogy neki elnézi bárki is, ha nem vesz részt a játékban? Nem gondolom.

De az, hogy megfeleljek a saját magammal szemben támasztott elvárásaimnak, túl sok energiámat emészti fel ahhoz, hogy mások további elvárásainak is eleget tudjak tenni, valamint, hogy ugyanezen emberekkel betartassam, amit elvileg tőlük elvárnék.

Azt gondolod, ez haszontalan perfekcionizmus? Nem. Ez csak önvédelem. A haszontalan perfekcionizmus az, amikor a boltból kijövet a blokkon észreveszem, hogy nem az akciós árat számította a pénztáros az üdítőmért, és ezt szóvá teszem. Igen, sajnos így történt. Vállalom. Huszonöt forintról beszélünk különben. Áltathatom magam azzal, hogy elvek meg minden. De abban a pillanatban pusztán csak egy barom voltam. Amilyen sosem akartam lenni. Az az újságból kupont kivágós, pontgyűjtögetős, vásárlás előtt listát írogatós, termékkatalógusban karikázgatós fajta barom. Utáltam magam. És pontosan tudtam, hogy más is utálna. Jogosan.

   Valahol egyszer azt olvastam, hogy Guy Ritchie akkor ábrándult ki Madonnából, amikor az a nagybevásárlás után tételesen ellenőrizte a számlát. Ennyi. Most komolyan, ha még Madonna is parkoló pályára kerülhet egy ilyen húzás miatt, akkor nekünk milyen esélyeink vannak, ha a hétköznapiságunkat becipelnénk egy kapcsolatba? Még törekedni sem érdemes a megfelelésre.

mici_amit.jpg

   meg amit nem is igazán akarsz…

   A tekintettel kezdi. Kifejező. Esdeklő. Szánalmat keltő. (Ne dőlj be!) Majd jön a fülek helyzetének módosítása: a csinos, kajla vitorlák lassan félárbocra ereszkednek, végül egészen oldalra csúsznak, míg el nem érik a Dobi, a házi manó állapotot. Ha még mindig erős maradtál, akkor a manipulatív kis disznó hanghatásokkal próbálkozik: jön a halk nyöszörgés, amit egyre hangosodó morgolódássá fokoz. Ezen a ponton már szinte mindig az övé a győzelem. Kivéve, ha már egy korábbi lépésnél megtörtél.

A tesóm szerint ennek evolúciós oka van. Ezek a jószágok a körülményekhez alkalmazkodva kifejlesztették magukban a legcukibb nézés képességét, így váltva ki az emberből a „ne üsd agyon, olyan ari” reakciót. Ez logikus persze, de ha tényleg így van, akkor szegény fóka bébik valamit nagyon elszúrtak.

Meggyőződésem, hogy mikor nem vagyok otthon, Mici tükör előtt gyakorolja a fent leírt módszert, és hazaérve engem használ kontrollcsoportnak.

A menhelyi kiskutya tekintet életvitelszerű alkalmazása tehát ösztönös. Nem taníthatom neki. De mondjuk miért is akarnám?!

Ellenben, ha azt mondom neki: Le a kanapéról!, akkor úgy néz rám – továbbra is a kanapén terpeszkedve – mintha urduul beszélnék. És felteszem, ha ez eddig nem változott, akkor már nem is fog.

És persze vannak dolgok, amiket szeretnék megtanítani neki, de be kell látnom, hogy ezzel a vágyammal egyedül vagyok. Ilyen az apportírozás. Odáig már eljutottunk, hogy ha azt mondom, hozd ide, elrohan. Néha még hoz is valamit a szájában – a legritkább esetben azt, amit eldobtam. De az már semmiképpen sem működik, hogy oda is adja. Számára az a játék, hogy mikor lehajolnál, hogy elvedd, ő újra elszalad vele. Amíg még megvolt bennem az elszántság, hogy megtanítsam neki ezt az akkor még egyszerűnek tűnő játékot, nevelő célzattal, magam mutattam meg, hogyan kell visszahozni. Ő kétségkívül jól szórakozott, én meg már kurva jól tudtam apportírozni, amikor rájöttem, nem ez a mi utunk. A mi utunk az, hogy Mici nem hozza vissza. Ennyi.

Volt egy pont, amikor úgy döntöttem, nem kell neki annyi mindent tudnia, kihoztuk belőle a maximumot, de az élet mindig produkál új kihívásokat, melyeknek a saját érdekében (vagy az enyémben, ez nézőpont kérdése) meg kell felelnie. A szüleim házában – egyébként épp Mici miatt – felszerelt kisállat ajtó jelentette legutóbb a megugrandó, pontosabban átugrandó akadályt. Azt elkerülendő, hogy folyton nyitogatni kelljen neki az ajtót, vágattak anyámék egy mágnessel záródó apró csapóajtót, amin ki-be rohangálhat kedvére. Ez elméletben jól hangzik, azonban a köztudottan bátor Mici az új ajtónak csak a hangjától és a váratlan mozgásától ijedt meg. Így a felszerelést követő napok azzal teltek, hogy próbáltuk megmutatni neki, hogyan kell használni. Ha kiférnék rajta, át is másztam volna, hogy lássa. De mivel nem, az a lehetőség maradt, hogy amikor a kutya ki akart menni, valamelyikünk odament, kicsit meglökte a lengőajtót, ezzel illusztrálva annak működési elvét, majd végül – látva, hogy Mici éppoly tanácstalanul áll a lengést nézve, mint annak előtte – felemeltük a kisajtót, hogy nyugodtan kiléphessen rajta. Lényegében tehát annyi változott, hogy nem az egész ajtót nyitottuk ki, amikor Mici kerti látogatást kívánt tenni, hanem csak a kicsit. Egészen más érzés volt ezért felpattanni ültünkből. Az okítást persze nem adtuk fel ilyen hamar. Legalábbis apám nagyon kitartónak bizonyult, aki Cesar Millannak is megmagyarázná, mit csinál rosszul, és majd ő megmutatja, hogyan kell a kutyát motiválni. Mert ugye én csak odáig jutottam, hogy Micit akarata ellenére kétszer-háromszor átpasszíroztam az ajtón, mint krumplit a nyomón. Persze egyáltalán nem tetszett neki a módszer, hogy a fejével kell kilöknie a műanyagot, így ahogy közelítettem vele az kijárat felé, elfordult azzal, hogy jaj, én oda sem bírok nézni, és végül valami természetellenes testhelyzetet felvéve, farfekvéssel érkezett meg a teraszra.

Apám elképzelése, miszerint tegyünk le néhány falat almát az ajtó elé, és akkor majd bejön Mici, szintén nem hozott eredményt, hiszen, bár a kutyának tényleg jók az ösztönei, és valami rejtélyes okból rajong az almáért, röntgen szeme azért nincs, és a tejüvegen keresztül egyáltalán nem látja, ha bármit is leteszünk neki a padlóra. Pusztán annyit érzékel, hogy az egész család ott áll az ajtó túloldalán, és egymás szavába vágva hozzá beszél. Ő még mindig lelkes, mi kevésbé.

Ahogy teltek a napok egyre reményvesztettebben próbáltuk rávenni Őfelsége I. Mici királynőt, hogy a téli hónapok alatt ízlésesen megzsírosodott kis testét végre átvonszolja azon a nyomorult csapóajtón.

Végül ki tudja, hogyan, a láthatatlan almának, az erőszaknak, vagy a türelemvesztésnek (mármint a kutya részéről) köszönhetően, de Mici váratlanul, teljesen magától és a legnagyobb természetességgel kiment a számára fenntartott ajtón, amikor úgy hozta szüksége. Mikor ezt észrevettük, alig vártuk, hogy visszajöjjön, hogy tapsviharral, és okos kutya! felkiáltásokkal őt ünnepeljük. Visszatértekor döbbenten tapasztalta a nappaliban eluralkodott extázist, de látva lelkesedésünket, bizonytalanul csóvált. Csak azért nem rántotta meg a vállát, mondván nem tudom, mi bajuk, ezeknek a hülyéknek, mert fizikailag képtelen rá, de abban a farok csóválásban minden benne volt.

2017. 04. 06. 

MICOLÓGIA – Cukorból van

 2018.07.06. 21:19

mici_cukor.jpg

   A fenti kijelentéssel kivételesen nem az elfogult gazdi igyekszik nyomatékosítani kutyájának édességi mértékét. Meg aztán tudjuk, hogy Mici esetében ilyen jellegű bizonygatásokra nincs szükség. Igen, ez volt az elfogult gazdi hangja.

A cukorból vagy megállapítás kutyámnak az esőhöz fűződő nehezen definiálható viszonyára utal. Mondhatnám, hogy Mici nem kedveli, nem szíveli, fél tőle, utálja ezt a természeti jelenséget, de valójában érzései talán az undorhoz vannak a legközelebb. Elég csak néhány az ereszről tájékoztatás nélkül aláhulló esőcsepp, ami a fején landol, máris hisztérikus rítustáncba kezd, hogy lerázza magáról. Ha utunkba akad egy nyilván szörnyű veszélyeket rejtő pocsolya, megtorpan előtte és hosszasan azon lamentál, hogyan tudná úgy kikerülni, hogy biztosan ne érje nedvesség a többre érdemes tappancsokat. A nyirkos fű pedig egészen átalakítja a mozgáskultúráját: nem sétál rajta, nem fut, hanem szökdécsel, hogy a növényzet a lehető legkisebb felületen és a legrövidebb ideig érintkezzen a hasával.

Persze én sem gúnyolódtam kis finnyogásán ilyen nagy pofával, amikor az eső – ha egy rövid, ám ijesztő időre is, de – közénk állt.

Korábban már hosszasan fejtegettem a kutyaruhákkal kapcsolatos nézeteimet, miszerint, ha muszáj, hát muszáj. Márpedig esőben muszáj. De be kell vallanom, csak a szám járt. Mici ugyanis annyira ellenzi az esős sétálás előtti felöltözést (szerencsére csak a sajátját), hogy az utóbbi időben elsunnyogtam (mármint az övét).

És nem, nem szándékosan kínzom a kutyámat. Tényleg azt gondoltam, majd séta után, otthon megszárítkozunk. És védelmemre szóljon, ez az esetek túl nyomó többségében mindenféle különösebb konfliktus nélkül így is történt. Persze volt némi szájhúzás részéről, meg durcáskodás, de tudom, hogy ha esőkabátban kellett volna megtennie az utat, még nyűgösebb lett volna.

Azzal azonban nem számoltam, hogy az eső mértéke felülírja döntésem helyességét. Komoly viharban ugyanis nem állja meg a helyét az elméletem. Erre a legutóbbi eset a bizonyíték.

Esti sétánk időpontja történetesen egybeesett egy oltári nagy zuhéval. Én persze birtokában voltam az információnak, hogy várhatóan milyen körülmények fogadnak minket, ha leérünk. Nem úgy Mici. Ő lelkesen csóvált, mikor meglátta szép kék pórázát a kezemben, meg hogy átveszem a kutyasétáltató nadrágomat (újra leszögezném, én nem ellenzem a séta előtti felöltözést). Még a ravaszul a zsebembe rejtett összecsukható ernyő sem volt gyanús számára.

Peckesen szállt ki a liftből, ahogy leértünk a földszintre, és ugyanazzal a lendülettel indult az ajtó felé, ahol aztán szembesült az eső tényével, és egy „normális vagy??” grimasszal a pofáján megfordult, majd újra a lift felé vette az irányt.

Mici, muszáj lesz pisilned! – mondtam neki félhangosan, és csak reméltem, hogy nem jön szembe ismerős. Nagy nehezen kirángattam a satuféket szimuláló kutyát. Át a vizes (!) járdán, ki a vizes (!) fűre. Ahogy mondani szokás, ez nekem jobban fájt, mint neki. A tacskókeverék ekkor már sokkos állapotban volt, én meg magamban gyötrődtem, hogy talán hagyni kellett volna ezt az egész esti séta dolgot a fenébe, végül is szívesen takarítom fel reggel az összepiszkított konyhát.

A kétségbeesett Mici egy ideig mozdulatlanul állt a füvön a szakadó esőben, majd számba véve a lehetőségeket, egy gyors döntést követően bekotort a bokrok alá. Próbáltam világítani a telefonommal, hogy lássam, volt-e már eredménye a tortúrának, és felmehetünk-e végre, de csupán egy reszkető és értetlen kutyát találtam. Ekkor azt gondoltam, itt az ideje, hogy befejezzük ezt a kellemes kiruccanást. Rángattam, és épp mikor elszavaltam volna a Kislányom, nem vagy cukorból örökzöldet, hirtelen nagyon könnyű lett a póráz. Az automata zsinór visszacsúszott a tokjába, és üresen lógott a hám a végén. Én rémült kiabálásba kezdtem: Mici, Mici! Válasz nyilván nem érkezett, a bokor sem zizzent, este tizenegy, közvilágítás nulla, és akkorra már én is ronggyá áztam.

Hosszú percekig szólongattam, próbáltam bebújni az ugyancsak tök vizes bokrok alá, de sehol nem volt a kutya. Az idegösszeomlás szélén végül úgy döntöttem, kicsit kitágítom a keresési horizontot, megkerültem a háztömböt, hátha. És ott megláttam a kapuban Micit. A csontig átázott kutya feltehetően abban a pillanatban a bejárat felé vette az irányt, hogy lecsúszott a hám a vizes kis testéről, csak éppen a sötétben és a nagy ijedtség közepette ez nekem fel sem tűnt. Így tehát nyilván percek óta ázott az ajtóban, és arra gondolt, ez a hülye majd csak abba hagyja az óbégatást, és az első kapuhoz fog jönni, ahol rendesen be szoktuk fejezni a sétánkat.

A lakásban persze már boldogan csóvált, miközben a lelkiismeret furdalástól elgyötört gazdi szárogatta egy törölközővel. Mikor Mici túl volt a poszt traumás stresszen is, valószínűleg összerakta, hogy erről az egészről én tehetek, és magára öltötte a ne is szólj hozzám pózt. Gyakorlatilag egész este a sértettség édesvizű tavában fürdőzött, és a büntetés alól csak a másnap reggeli verőfényes – bár aggodalommal várt – séta hatására oldozott fel.

2016. 06. 16.

mici_akacsa.jpg

   Mici identitászavarával kapcsolatos gyanúim szertefoszlóban vannak. Mielőtt bárki félreértené, nem a nemi önazonosságáról van szó. Nem mintha meg tudnám állapítani, hogy kutyám nősténynek vagy hímnek tekinti-e magát. Azon is rendre meglepődöm, hogy mások nem tudják, nősténynek vagy hímnek tekintsék-e.

Ugyanis mikor az eb neme szóba kerül, mindenki elkerekedő szemmel kérdez vissza: Mici lány?Nem értem. A Mici nevet senki nem találja gyanúsnak?! Mindegy.

Feltehetően erőteljes testfelépítése adhat okot a félreértésekre. Igen, most mindenki kuncogja ki magát: erős testfelépítésű tacskó. De tény, hogy – és ebből is látszik, hogy a tacskóság csak az alap, és a készüléskor szerepet kapott valami bulldog típus, esetleg egy elcsatangolt Jack Russel Terrier – széles mellkasával gyakran ölt magára indiánkönyvbe illő büszke hősi pózokat.

No persze, gazdi is csak összezavarja azt a szerencsétlen kutyát a kelleténél maszkulinabb színű kék nyakörvvel és fekete pórázzal. Ügyes gazdi. Ül!

De visszatérve Mici önismereti problémáira. Esetében tehát nem az a kérdés, hogy a valós személyisége fiú-e vagy lány, hanem, hogy kutya-e vagy ember. Tudom, tudom, minden gazdi meg van róla győződve, hogy kutyája egy egyéniség, és közel sem írható le „pusztán kutyaként”. Sőt, könnyen elragadtatjuk magunkat olyan kijelentésekkel, mint a „jaj, éppen csak beszélni nem tud”, vagy a „hát nézzétek azt az okos kis fejét”.

Az etológusok szerint a kutya egy két-három éves gyerek szintjén van. Így nem véletlen, hogy bőven felfedezünk emberi vonásokat a viselkedésében. Túl az olyan közismert dolgokon, mint az egyes szavak jelentésének megértése, valamint az ebből következő szófogadás (ez persze kutyánként eltérő, én nem vagyok nagyigényű, Mici esetében egy Le a kanapéról! felszólításra adott helyes reakcióval is beérném néha), olyan meglepetésekkel is tudnak szolgálni, mint az összetett cselekvés (egy szék arrébb tolása az áhított polc eléréséhez), vagy a gazdi ismeretlen okból történő megbüntetése egy a konyhakövön elhelyezett meglepi pisi tócsával. Én azonban sokkal kevésbé meghatározható, ellenőrizhető, és persze tudományosnak tekinthető példák nyomán kezdtem gyanakodni arra, hogy Micike elsősorban kislány és másodsorban kutya.

Gyakorlatilag nem kutyamódon alszik. Mondhatni, ő a Legcukibban fetrengés hazai csúcstartója. A párnát – mert, hogy azzal alszik el a kanapén – behúzza a feje alá, a hátsólábait pedig következetesen keresztbe rakja, mintha ez lenne a legtermészetesebb pozitúra egy alvó kutyának.

A másik árulkodó jelet a tévénézési szokásaiban véltem felfedezni. Arról már korábban szót ejtettem, hogy Mici szerelmes Matthew McConaugheybe. Ha meglátja a tévében, akkor azon a csatornán kell maradni, hogy tovább bámulhassa a jóképű színészt. Bármennyire kedvesnek is találtam, nem értettem a döntését. Annak persze örültem, hogy rajongása tárgya nem Johnny Depp, mert abból nevelő jellegű jutalomfalat megvonás lett volna, de azt nem tudtam felfogni, hogy miért érdekli Micit jobban egy humanoid, mint egy szép fa vagy egy színes gőzmozdony. A kutyákról nem is beszélve.

Ráadásul azt gondoltam, hogy felszínes módon csak azt nézi meg, amiben kedvenc sztárja van, és komolyan rettegtem attól, hogyan fogom vele megszerettetni Woody Allen alkotásait.

Azonban Mici újabb és újabb meglepetéseket okoz, ha tévénézésről van szó. Gyanítom, nem ő a célközönség, de komoly érdeklődéssel figyeli a képregény filmeket – még ha olyan zsigeri vágyak vezérlik is a kis tudatát, mint a látványos külsejű szuperhősök, és kevésbé a cselekménybeli fordulatok. Azért itt is válogatós. A Vasember sztorikat szereti, míg a Thor második részét végig aludta. Alapvetően a nagy robbanásokra és hangeffektekre kapja fel a fejét, de Hulk történeténél például még ez sem volt elég. Mikor Edward Norton nagy robajjal végre átalakult a hatalmas zöld szörnnyé, Mici két rágcsálás között felnézett a képernyőre, majd egy lesajnáló, ja, ez csak Hulk tekintetet követően visszafordult a műcsonthoz, és folytatta a kérődzést.

Nos, jelentem, a helyzet mostanra komolyan megváltozott. Mármint nem Hulk megítélése. A változás lényege, hogy mára a tévés celebek Mici számára az állatok lettek. Legutóbb véletlenül az Alkonyat sorozat Napfogyatkozás részét kaptam el valamelyik csatornán, és Mici egyszerűen kikövetelte, hogy ott maradjunk. Ő lelkesen nézte a komputer animált műfarkasokat, én meg értetlenkedéssel vegyes szörnyülködéssel követtem a sztorit. (Nagyon remélem, hogy valóban a harcoló farkasok hozták lázba kutyámat, és nem titokban Robert Pattinsont leste, vagy ami még rosszabb Taylor Lautnert.)

Feltételezésem, miszerint a tévébeli emberek mostanra Mici figyelmének határozottan a hátterébe szorultak, azért tűnik jogosnak, mert még egy rajzfilmen belül is az állatfigurákra fókuszál. Felismerésüket pedig heves ugatással, pufogással, nyöszörgéssel és farok csóválással kiegészített két lábon ácsorgással jelzi.

A rajzolt lényeknél természetesen még izgalmasabbnak találja a tévében az igaziakat. Ha például éppen nem bír magával, könnyen leszerelhető azzal, hogy átkapcsolok az Animal Planetre. Ha szerencsém van, akkor éppen nem elefántokat mutatnak. Azok ugyanis Mici számára a legkevésbé érdekes állatok közé tartoznak. Igen, mára kedvenceket is választott. Határozottan vezetnek a kutyák és a lovak (úgy általában előkelő helyen szerepelnek a mindenféle patások) és váratlan fordulattal felkerültek a dobogóra a szárnyasok, köztük a korábban rettegett vérkacsa is.

2016. 04. 29.

mici_akarrola.jpg

   Ön is került már kellemetlen helyzetbe azzal, hogy rajtakapták, beszélget a kutyájával? Találta magát elítélő pillantások kereszttüzében a buszon, villamoson, mert magáról megfeledkezve hangosan gügyögött az ebnek? Tudunk egy megoldást: NE tegye!

Persze, tudom, hogy mindenki azt gondolja, az ő kutyája a világon a legcukibb (természetesen tévednek, mert az enyém az), de sajnos szembe kell nézni a ténnyel, hogy ez csak az érintett gazdinak nyilvánvaló. Sőt, tudok vadabbat is mondani: kutyánk táplálkozása, ürítési szokásai, körme hossza is mind-mind olyan téma, amely a büszke gazdin kívül az égvilágon senkit sem érdekel.

Így tehát, ha erről megfeledkezve hosszas élménybeszámolóba kezdenénk a fent említett tárgykörökben, ne adj Isten, mások előtt a kutyánkhoz egyes szám harmadik személyben beszélünk magunkról, gazdi, vagy még rosszabb: anya megnevezéssel (példamondat: Jól van, kicsikém, mindjárt hazaérünk, és anya megmelegíti neked a husit.), gondoljunk egy szép, nagy villogó táblára, amin a NE! tiltószó pulzál lehetőleg vörösen. Az említett oktalanság elkövetésétől való tartózkodás több okból is ajánlott. Egyrészt rövid időn belül rohadt idegesítőek leszünk, másrészt hülyét csinálunk magunkból nagy nyilvánosság előtt. Ez utóbbi eshetőség persze alapvetően nekünk kellemetlen, nézőközönségünknek akár vidám perceket is szerezhetünk.

Ami szintén fontos, hogy ne parádéztassuk kutyánkat, csak mert éppen hajlandóságot mutat az együttműködésre, és kisebb társaság gyűlt össze ennek megcsodálásra, mert biztosak lehetünk benne, hogy amint megérzi a cirkusz szagot, még azt is szándékolt mozdulatlansággal reagálja le, ha egy szimpla ül vezényszóval próbálkozunk.

Persze egy jól nevelt kutyát nem zökkentheti ki a nyilvánosság és az abból származó esetleges lámpaláz. De én nem tudok másból kiindulni, csak Mici példájából, és most mit szépítsem: ő egy szabad lélek (ez nyersfordításban annyit tesz, akkor ül le, amikor ő akar).

Ráadásul egy olyan eb, amely a gazdi egyre határozottabb kérésére sem fogad szót, valamiért mindig nagy érdeklődésre tart számot. Ilyenkor jellemzően valami mondvacsinált indokot színlelve lelassítanak, vagy éppen a kíváncsiságuk elfedésére való legkisebb törekvés nélkül meg is állnak a járókelők és ráérősen megvárják a kutya füle botjának mozdulását.

Apa szerint mondjuk a megoldás rém egyszerű: a nézősereg számától teljesen függetlenül rövid, egyértelmű utasításokat kell adni a kutyának, hogy megtanulja a hangsúlyból, hangerőből, hogy mit is akarunk. De tisztázzuk, először is Micit szerintem egyáltalán nem érdekli, hogy mit is akarok, másodszor is a gyakorlat azt mutatja, hogy Micinek beszélni kell a fejével. Hosszan, érthetően elmagyarázom, hogy miért nem jófejség, ha megeszi a lábtörlőt, a cipő nem játék, és a keksz nekem volt félre téve. Természetesen nem érti, hogy a gazdi mit magyaráz percek óta, de tény, hogy megunja, és odébbáll. Vagyis: abbahagyta korábbi aggályos viselkedését. Én nyertem.

Azonban a nyilvánosság akaratlan bevonásának problémaköre alól sokszor én sem tudom kivonni magam. Nevezetesen: nem hoz feltétlenül zavarba, ha a kutyát emberekkel teli utcán kell rendszabályoznom. Legutóbb is, hogy Micit az úttesten való átkelés előtti rövid megállásra ösztönözzem, részletesen kellett vele ismertetnem a szituációt: „Most kicsit itt várunk, amíg elmegy a nagy piros furgon, a kis zöld pickup és a jóképű favágó-szexuális fiatalember a biciklin.”Igen, ő is hallotta.

2016. 03. 03. 

MICOLÓGIA – Hapci Kapitány

 2018.07.06. 20:26

mici_hapcikapitany.jpg

   Ha a tacskó és a házi őrizet szavakat egy mondatban használom, könnyen következtethettek arra, hogy szegény ártatlan Mici egész nap otthon van egyes-egyedül, társa csak a magány és a csendes pusztítás. A valóság azonban az, hogy ez a kistestű eb szigorú felügyelet alatt tart tízemeletnyi panellakót.

Ez persze nem azért van, mert Mici amolyan diktátor típus. Épp ellenkezőleg. Őt az aggodalom és a gondoskodó szándék vezérli. Puszta figyelmesség részéről, hogy még azt is lereagálja, ha a tizediken leejtenek egy kanalat. Mikor rászólok, hogy nem kell ennek feltétlenül hangot adni, akkor visszafordul, rám néz, és még bosszúsan pufog párat, azzal a méltatlankodó hanglejtéssel, hogy „Tényleg csak engem érdekel, hogy mi történik ebben a házban?!

Mellesleg nem azért veti neki magát belülről az ajtónak harsogva, mert meg akarja mutatni, hogy ki az úr a házban, hanem azért, hogy jelezze: mindenki nyugovóra térhet, van úr a házban! Leszámítva persze azokat, akik már nyugovóra tértek, és épp Mici gondoskodása mozdította ki őket ebből az állapotból.

Többféle megoldás létezik egyébként arra, hogyan előzzük meg, hogy kutyánk panelfal rengető ugatásba kezdjen pusztán attól, hogy hall egy másik ebet a folyosóról. Ismétlem: többféle. De azt leszögezném, hogy egyik sem működik. Ennek ellenére nem adtam még fel. Mostanában azzal próbálkozom, hogy mikor meghalljuk Totó és Füge, a két foxi szomszéd téblábolását a folyosón, ahogy sétához készülődnek, a kollektivitás látszatát keltve mindjárt közlöm a fülét hegyező Micivel, hogy „Igen, kutyák. De minket ez nem érdekel.” Nos. Van, hogy érdekel minket, van, hogy nem. Végül is nem vagyok jós.

Az ajtó belülről való kutya általi marcangolása – felteszem – más gazdik számára is ismert jelenség. Főleg azon változata, melyben az ajtó kinyitásával a harag egyenes arányban szűnik meg, és amint kidugja ebünk az orrát a folyosóra, máris barátkozna a falon keresztül korábban „ellenség” státuszban lévő szomszéd kutyával. Hasonló elbírálásban részesül természetesen a meggondolatlanul becsengető közös képviselő és a liftet bejelentés nélkül használó szomszéd.

A kapucsengő azonban külön kategóriába tartozik. Ugyanis azt jellemzően azok használják, akiknek örülünk. Akiket várt a gazdi, így be fogja őket engedni. Ettől pedig akkora a boldogság, hogy máris összepisilheti magát a lelkes kutya. Nevezetesen Mici. Igen, ebből még nem sikerült kinőni.

Sebaj, szeretek felmosni. Főleg akkor, ha ezt a lakás falain kívül tehetem. Az az igazi, mikor sétálni indulunk reggel, és épp az ajtó előtt futunk össze – kutyám által becsurrantásig imádott – szomszéd bácsinkkal. Nyilván boldogan fordulok vissza a felmosó vödörért, hogy összetakarítsam a folyosóról Mici – szó szerint – kitörő lelkesedésének nyomait.

Ha ezen a viszonylag gyakori kis közjátékon túlesve megérkezünk a parkba, Mici módosít szolgálati kötelességein, és a házőrzésből parkőri teendőkre vált. Mert az persze elképzelhetetlen, hogy valaki úgy közlekedjen a környéken, hogy nem egyeztetett a figyelmes kis tacskóval. Miközben Mici szagmintát gyűjt, hogy elvégezze az elvégeznivalót, lankadatlanul szemmel tartja a terepet. Hátán tisztán kivehető az izgatott állapotról tanúskodó klasszikus „tacskócsík” (amolyan dühös mini punk lesz belőle), és kétség ne férjen hozzá, szót emel a neki nem tetsző jelenségek ellen. Legyen az egy ártalmatlan, rollerező gyermek, vagy egy néni, aki galád módon gurulós kocsit húz maga után. Nyugodtan mondhatom, a park látogatóközönsége egy emberként várja sétánk végét.

Mégis – bizonyos jelekből arra következtethetnék, hogy – személyes biztonságom foglalkoztatja Micit a leginkább. Tüsszentésemre a lakás legtávolabbi pontjáról is hozzám rohan, hogy aztán aggodalmasan pislogva győződjön meg hogylétemről. Az egész olyan, mint egy képregény jelenet egy amnéziás szuperhősről, mert bár lenyűgöző gyorsasággal érkezik meg a vélt katasztrófa helyszínére, ott már tanácstalanul ácsorog, és azon mélázik, mi is volt az a különleges képesség, melynek birtokában az a kötelessége, hogy prüszkölő humanoidokon segítsen. Ilyenkor marad a pislogás. Eleinte ez megható gondosságnak tűnt. Persze hamar kiderültek az önös érdekek. Mici gyengéje ugyanis a papír zsebkendő. Mondhatni szenvedélyévé vált a zsepik felkutatása és módszeres széttépése. Hogy hobbijának hódoljon, egyre professzionálisabb eljárásokat dolgozott ki. Az már nem lep meg, ha egy felügyelet nélkül, feltűnő helyen hagyott zsebkendőt atomjaira szaggatva látok viszont. Szintén nem számít különösebb teljesítménynek, ha Mici elvonja a figyelmemet, hogy egy óvatlan pillanatban a zsebemből lopja ki a kendőt. Mostanra azonban már azt is tudja, hogy hol tartom a zsepit attól függően, hogy éppen melyik ruhadarabomat viselem. Ha például zseb nélküli nadrág van rajtam, akkor Miciből előtör a kotorékösztön, és addig ásna derék magasságban, míg meg nem találja az övpántba rejtett zsebkendőt, hogy aztán diadalmasan távozzon vele.

2016. 01. 12.

MICOLÓGIA – A pőre telepi

 2018.07.06. 20:15

mici_poretelepi.jpg

   A kutyaruhánál jobban csak a kutyaruhán lévő mindenféle funkció nélküli elemet utálom. Úgymint kapucni, strasszos öv, flitteres virágminta. Azt nem mondhatja senki, hogy ne törekednék rá, hogy Micinek egészséges önbizalma legyen, de lássuk be, hogy a fent említett díszítések csak a menőzésről szólnak. És ne szépítsük, Mici már így is elég menő.

DE (igen, csupa nagybetűvel) jön a tél, hideg van, kutyám pedig valamiért – talán egyfajta fura gyorsított evolúció következtében a panellét hatására – idén egyelőre nem kezdte el kialakítani az aljnövényzetet.

Ruha tehát kell. Elkezdhetném sorolni a miértre a válaszokat, amelyek a hőmérséklet és a ruházkodás közötti összefüggést igazolják, de akkor elhallgatnám a tényt, hogy a történetben a hiúság is szerepet játszott. Khm… persze csak részben.

Mikor meghoztam a döntést, hogy kiegészítem Mici bundáját valami csinos felsőruházattal, ellátogattam egy olyan kutyás üzletbe, amelynek mérsékelten titkolt célja a – törvényesség határain belül mindenre képes – gazdik megvágása.

Azzal az egyszerű kijelentéssel fordultam az eladóhoz, hogy kutyaruhát szeretnék venni. Gondoltam, a részletekbe majd belemegyünk abban a ritmusban, ahogy ő kívánja.

Barátságosan rám mosolygott, benyúlt a pult alá, és mielőtt előhúzta a celofáncsomagolt terméket, körbe nézett, mintha legalábbis értékes csempészáruval szeretne elkápráztatni. Ha az érdeklődésem felkeltése volt a célja, akkor ezzel a néhány jelentőségteljes pillantással mindenesetre sikerült neki. Az üdvözült mosoly kitartóan ült az arcán, miközben bontogatta a csomagot, és közben izgalomtól elfúló hangon csak annyit mondott: „Épp ma érkezett”.
A hosszú előjáték után bűvészi ügyességgel hajtotta ki a pultra a ruhát. Egy rénszarvas jelmez volt.

Ezt követően percekig csak szemmel kommunikáltunk. Az ő büszkeségtől és izgalomtól csillogó tekintete találkozott az én döbbenetet tükröző pillantásommal. Mikor felismertük egymás szemében, hogy a két érzés nem kompatibilis, mindketten csalódottan néztük a pulton heverő, kibelezett vadállatra hasonlító anyagdarabot. Megsajnáltam az eladót, és egy pillanatra azt gondoltam, akár meg is vehetném a ruhát, ha már ilyen lelkes szegény, de aztán magamhoz térve gyorsan tisztáztam a helyzetet: „A kutyám fázik, és nem hülye.

A boltból távozva rájöttem, hogy fölösleges túldimenzionálni a problémát. Bementem az első utamba akadó „mindentárusító” boltba, és megvettem a legolcsóbb és legcsúfabb kutyaesőkabátot, amit kapni lehet. Gondoltam, ha már úgyis feláldozom Mici méltóságát a megfázás és megázás elleni küzdelem oltárán, akkor oly mindegy, hogy egészen pontosan milyen kabáttal teszem azt.

Azzal persze nem számoltam, hogy Mici épp annyira fogja utálni a kutyaruhát, mint én. Mert bár nem szereti az esőt, és nem szereti az esőben sétálás utáni törcsizést sem, ezt a felöltöztetés-dolgot, ha lehet, még jobban utálja. Mintha a szabadságában korlátoznám. Az eddig büszkén viselt pőresége a továbbiakban el lesz rejtve a világ elől. Ez ráadásul azért is pofátlanság a gazdi részéről, mert Mici éppen versenysúlyánál van. Miért pont most kell rejtegetni idomait?!

Állt ott egy ideig abban a kabátban. Mozdulatlanul. Értetlenül. Majd halk nyöszörgésbe kezdett, ami végül szomorú ugatásba fordult. Én – bár éreztem, hogy igaza van –, mint egy csapdába esett szülő reagáltam, leszidtam a gyermeket: „Feltűnően nagy a szád, ahhoz képest, hogy rózsaszín esőkabátban vagy!

Mondanám, hogy Mici találkozása az esőkabáttal olyan volt, mint egy romantikus film, hogy először utálja, aztán ebből lesz a nagy szerelem, de akkor hazudnék. Mici most is utálja azt az esőkabátot. Érzésein az sem változtatott, hogy a megvásárlást követő hetekben szinte minden nap esett, így nagy hasznát vettük a vízhatlan csodának. De ezt hogy magyarázod meg egy hiúságában sértett csajnak?

A később száraz hidegre fordult időjárás azonban újra szembesített az eredeti problémával: kabát vagy nem kabát. Mint említettem, végül a hiúság volt a tanácsadó. Míg kisbarátai újabb és újabb ruhakölteményekben jelentek meg a rendes kutyasétáltatásokon, addig Mici továbbra is a naturista vonalat vitte a telepen. Azt mégsem hagyhattam, hogy kinézzék a többiek (hiszen a banda véleménye nagyon fontos), de amikor megláttam Ubult és Lipótit, a két csivava keveréket mikulásjelmezben, azért éreztem, hogy nem ez a mi utunk. Tény azonban, hogy szíven ütött, amit egy talpig síruhás kutya talpig síruhás gazdája mondott (mellékesen határozottan Micihez intézve szavait): „Szegény tacsika, a gazdi bundacsizmában, te meg még egy mellénykét sem kaptál a pihe kis szőrödre.” (És ha tudta volna, hogy még cicanaci is volt a farmerem alatt…)

Ott és akkor azt éreztem, elsüllyedek. Döntöttem: Mici is beáll a ruhás kutyák sorába. (Bár továbbra is szigorúan csak akkor lesz kabátban parádézás, ha az időjárás azt megköveteli!) Az esőköpenynek hála szabásmintám már volt, vettem textilt (olyat, ami megy színben kutyám szőréhez – mert már erre is figyelek) és megvarrtam a belül termo-bélelt kabátkát. És igen, Mici ezt is utálja.

2015. 12. 07. 

mici_nyelv.jpg

   Először is szeretném tisztázni a kutyámat a súlygyarapodással kapcsolatos vádak alól. Egy: ez valójában izom. Kettő: most növeszti a téli bundáját. Három: nőtt és nem hízott. Négy: na jó, egy pici többlet felcsúszott, de az már a hideg évszakra való felkészülés. Öt: jó, hízott. Most örültök?!

Igazán nem estem kétségbe, mikor a kollégák, barátok finoman céloztak rá, hogy a kutya jó húsban van. Senki sem vádolhat azzal, hogy éheztetném. Amikor egy sétáltatós ismerős, aki szintén büszke tacskótulajdonos (mert, hogy Mici esetében is tacsi a törzsanyag) figyelmeztetett, hogy vigyázzak a nassoltatással, mert ez a típus hízásra hajlamos, főleg, ha ivartalanított, még mindig elfogultan legyintettem. De mikor a Pálfidoki kereken kimondta, a kutya elkezdett – idézem – elzsírosodni, megrendültem. Először is a tárgyilagos kifejezés sokkolt, majd rögtön átfutott az agyamon, talán Mici hallotta ezt… Már pedig melyik nő szeret ilyet hallani?!

Mindenki megnyugtatására közlöm, hogy Mici vagy nem hallotta, vagy nem érdekelte a tény, mert az orvostól hazaérve az első útja a táljához vezetett, ahonnan küldte felém a már megszokott utasító pillantásokat.

A táplálkozás problematikája azonban nem csak lakáson belül jelentkezik. Mici – már említett – romantikus érzületének hála, szereti a szabadban elkölteni az elemózsiáját. Ez persze nem azt jelenti, hogy piknik kosárral vágnánk neki az útnak, inkább amolyan ahol megéhezel, egyél! magatartásra kell gondolni. Értsd: mindenhol.

Mici különben is két részre osztja a világot: ami mozog, arra van, hogy őt imádja és szórakoztassa, minden más ehető. A halmazok között gyakran átfedés tapasztalható. Abbéli véleményén pedig, miszerint minden útjába kerülő, lenyelhető méretű tárgyat le is kell nyelni, továbbra sem hajlandó változtatni. Még a száraz kenyérmorzsákat is felszedegeti – mintha otthon nem kapná meg a legmagasabb fehérje/hús tartalmú tápokat (hatott a vigyorgó kutyás reklám a befolyásolható gazdira) – hiába próbálom olyan érvekkel eltántorítani, mint a „Ha megeszed a morzsákat, Jancsi és Juliska majd jól nem talál haza”, vagy a „Számolod a kalóriákat, kislányom? Még két falat, és Matthew McConaugheynek nem fog tetszeni a hájas kis tested!

Mindez azért is felfoghatatlan, mert miközben a parkban a cigi csikktől kezdve a bagolyköpetig mindent úgy kell kihalászni a szájából, mielőtt elfogyasztaná, addig otthon, a táljában elhelyezett száraz tápból hamupipőkei gondossággal válogatja ki a prémium falatkákat a magát leleményesnek gondoló gazdi által hozzá kevert olcsóbb, és nyilván kevésbé íncsiklandó darabok közül.

Amúgy a kutyakaja-fejlesztők észjárását nem tudom követni. Értem én, hogy nem a kedvencek járnak vásárolni, hanem a szeretet nevében mindenre rávehető gazdik, de azt ők sem gondolhatják komolyan, hogy akár a legelfogultabb kutyatulajdonos is elhiszi, hogy a kutyák gyógynövényes-oregánós kínai csirke ízt imitáló konzervre vágynak. A gyakorlott gazdi ugyanis pontosan tudja, hogy a félkeményre száradt döglött földigilisztának, esetleg a rothadó avar zamatának örülnek kedvenceink a legjobban.

De visszatérve a kutyám kikerekedésére. A jelenség egyelőre csak nekem és az egész világnak tűnt fel. Mici jól alszik. Illetve, ha van is bármilyen önképe – mint sok más nő –, ő is nagyobb darabnak képzeli magát a valóságosnál. Ám amíg ez az érzés ember-nőtársait általában szomorúsággal tölti el, addig ő vélt hatalmától megrészegülve üldözi el a parkból a boldogan por-fürdőző verebeket. Némi testtudat azért szorult belé, mert ha varjat látunk, akkor ő észrevétlenül átoldalog a tér másik felére.

Egy vidéki sétánk alkalmával egyszer egy tyúk bizonyult méretesebbnek. De ez egy másik történet. Amúgy – gazdi szempontból – a rigók a legrosszabbak, azok ugyanis nem elrepülnek, hanem meglepő gyorsasággal odébb ugrálnak, így őket a végtelenségig lehet üldözni. Remek.

A súlyprobléma felismerésében végül is a hiúság jelentette a fordulópontot. Micivel hivatalosak voltunk egy szépségversenyre. Alapvetően nem vagyok híve az effajta rangsorolásnak, de a rendezvény többszörösen karitatív volt, így gondoltam, riszálhat kettőt Mici is a nemes cél érdekében. A versenyre való felkészülés részeként a dátumhoz közeledve próbáltam hosszabbra nyújtani a sétákat, és néhány falattal csökkenteni a bevitt táplálékot a kívánt testtömeg index elérése érdekében. Egész hatékonynak gondoltam magam, amíg rá nem jöttem, hogy anyám zugporcogókkal ássa alá tökéletes edzéstervünket. Hát csodálkoztok, hogy Mici még a dobogó alsó fokára sem vonszolta fel kigömbölyödött hátsóját?!

2015. 10. 29. 

MICOLÓGIA – Kószaklub

 2018.07.06. 19:57

mici_koszaklub.jpg

   Mindig megpróbálom igazságosan kialakítani a sétaútvonalat. Elmegyünk a veréb lakta füves dombig, hogy Mici örüljön, és aztán kétszer-háromszor elvonulunk a tűzoltóság előtt, hátha kocsit mosnak hiányos öltözetben a tűzoltók, hogy gazdi is örüljön.

A tűzoltóság azonban nincs annyira közel, mint amennyire egy egyedülálló nő megérdemelné (bár ha ez szempont lenne a tűzoltóságok kialakításánál, akkor Budapest párkapcsolati térképe alapján minden utcasarokra kellene néhány piros overallos életmentő hosszú slaggal). Az efféle hosszabb túrát csak verőfényben tesszük meg, Mici ugyanis – oly sok kutyától eltérően – nem szereti sem a havat, sem a vizet. Így mikor nyirkos az időjárás, vagy ami már minden tűréshatáron túl van: esik, a kis testét titkos ügynököt meghazudtoló pontossággal passzírozva a falhoz közlekedik. Majd a fűben – ahol máskor az időmet nem kímélve bóklászik – barisnyikovi kecsességgel szökell a pitypangok és katángkórók között, hogy szőrrel gyéren borított hasa a legrövidebb ideig érintkezzen az undok nedves fűszálakkal.

Azonban ha az idő száraz, a probléma ellentettjével kell megküzdenünk. Mici minden szükségletét a legvégsőkig visszatartja, csak azért, hogy minél tovább tartson a kószálás. Felteszem, nem én vagyok az egyetlen kutyatulajdonos, aki felismerte a jelenséget: márpedig rapidséta nem létezik. Minél inkább sietned kéne, kutyád annál biztosabb benne, hogy most meglepi túrával készültél. Ezért aztán ellenjavallott közvetlenül munkába indulás előtt levinni az ebet, és ami még fontosabb: ne sétáltass reklám alatt! Bár a kereskedelmi csatornák rendelkeznek azzal a remek tulajdonsággal, hogy negyedóránként hirdetéssel szakítanak meg minden filmet, arra ügyelnek, hogy a reklámblokkok ne haladják meg átlagosan a nyolc percet. Ez természetesen nem elegendő egy panel-kutyának ahhoz, hogy a szabadság oltárán áldozzon. Arról nem is beszélve, hogy mindig a legjobb résznél szakítják félbe a filmet. Így soha ne annál a reklámszignálnál rohanj le kutyát sétáltatni, amit akkor vágnak be, mikor Ryan Gosling leveszi a pólóját, mert tuti, mire visszaérsz, már újra rajta lesz. Hidd el, tapasztalatból beszélek.

És a „ha eddig nem végezte el a dolgát, már nem is fogja” elméletből kiindulva hamarabb befejezni a sétát – mind tudjuk – nagyon rossz döntés, hiszen az elmélet helyesen úgy hangzik, hogy „ha lent nem végezte el a dolgát, akkor fent fogja”. Aminek corpus delictije reggel egy konyhapadlón hagyott kis meglepetés lesz.

Mici különben is elkezdte a parkban sétálást valami fura viktoriánus társadalmi megmozdulásként kezelni. Meggyőződése, hogy alapvetően azért gyűlünk össze, hogy ismerkedjünk, információt cseréljünk és főleg, hogy megmutassuk egymásnak új ruháinkat. Nincs szívem elvenni az örömét azzal, hogy felvilágosítom, az egész azért történik, hogy a fűből szedhessem össze azt, amit különben a már említett konyhapadlóról takaríthatnék fel. Tényleg, sokkal jobb.

A kapcsolattartásnak e sétálós formáját kutyám annyira komolyan veszi, hogy érdeklődését, nem csak eb társaira terjeszti ki, hanem az őket kísérő gazdikra is. Sőt, ha őszinte akarok lenni, elsősorban a gazdikra utazik. Már a kapun úgy lépünk ki, hogy Mici felméri a terepet, hol találhatók hízelegtetésre alkalmas emberek.

Először a padon ücsörgő néniket szúrja ki, majd jönnek a munkából hazaigyekvő, öltönyös férfiak, akik aktatáskát elhajítva önként hódolnak be neki, majd a végső döfés: a hűvösség látszatát egész nap gyakorló és magukra erőltető tini lányok. Nos, ők is megtörnek. Mici felugrálással, tekergőzéssel indít, majd jön a lábszárnyalogatás, és ha a közelben találna egy labdát, akkor azzal is elkezdene dekázni cukiskodásból. A cél talán nem is pusztán némi fültő vakargatás kiprovokálása, sokkal inkább a győzelem íze: bizonyítani, hogy néhány jól irányzott ártatlan kiskutya-pislogással és barátságos lihegéssel hegyeket mozgathat meg, de legalábbis újabb és újabb gyanútlan járókelőt vehet meg kilóra.

Ahogy a gyerekek is mindig vendégségben falnak úgy, mintha különben éheztetnék őket, úgy Mici is akképp hízeleg másoknak, mintha én otthon kábé a radiátorhoz láncolva tartanám. Nekem meg leég a képemről a bőr. De legalább arról leszokott már, hogy örömében nyomban összepisilje magát. Persze ez sem egyik napról a másikra tűnt el. Volt olyan időszak például, amikor – meglátván egy potenciális áldozatot – menet közben kezdett el pisilni, így húzva maga után egy illetlen csíkot. Gondolom, ezzel időt akart nyerni az értékes sétapercekből. De az is lehet, hogy szerette volna leírni a nevét a betonra. Ezt már sosem tudjuk meg, de a lényeg, hogy ezzel is leállt, és ma már sokkal taktikusabban manipulálja a népeket.

A kutyákkal már más a helyzet, Mici kilométerekről kiszúrja őket, és felveszi a megadom magam, és tégy velem, amit akarsz pózt. Ez valahogy úgy néz ki, mintha elkezdene kommandózni egészen a földhöz lapulva, a porban csóválja a farkát és szemérmesen oldalra fordítja a fejét, mintha az egészet nem direkt csinálná. Mint a kakas kergette tyúk a klasszikus viccben, aki nem áll meg, nehogy könnyűvérűnek nézzék, nem fut tovább, nehogy frigidnek tűnjön, ezért inkább „véletlenül” megbotlik.

Szóval Mici izgatottan várja a közeledő kuncsaftot, ami nem is gond, ha a súlycsoportjának megfelelő, szexuálisan inaktív ebről lenne szó. Ez persze általában nem így van. Sőt jellemzően többen érkeznek egyszerre. Egy ideig persze bájos, ahogy kerülgetik, meg szaglásszák egymást, de legutóbb is nem sokkal azelőtt sikerült csak közbelépnem, hogy egy konkrét swinger party kezdett volna kialakulni.

Nem mintha Micit még érintené a gyermekvállalás csodája, de mégis csak ügyelnünk kell a látszatra. Így tehát, ha már elég kutya és kutyatulajdonos jött össze a parkban egy spontán lakógyűléshez, és persze ahhoz, hogy a nagyobb testűek (mármint a kutyák) érvényesítve akaratukat veszélyeztessék a kisebbet – nevezetesen Micit, akkor úgy intézem, hogy szép csendben odébbálljunk. Persze igyekszem úgy távozni, hogy az a legkevésbé se legyen ciki a négylábúmnak, mert hát kinek kell az, hogy miután elmentünk, jól kibeszélje gyávaságát a többi eb.

2015. 10. 01.