Amikor egy film kapcsán osztom az észt ruhákról, akkor általában úgy kezdem, hogy közlöm, a filmet nem véleményezem – tekintve, hogy nem emiatt gyűltünk ma össze –, kizárólag a jelmezekre összpontosítok. Na, ez most Az éhezők viadala esetében nem is fog nagy nehézséget okozni.
A média mindenre kiterjedő hatalma finoman szólva is lerágott csont. Halál élő adásban? Szerelem egy realityben? Mindezt sajnos már láttuk. (Csak csendben ajánlom mindenki figyelmébe a Hálózat című filmet, ami 1976-ban már megmondta a tutit.)
Az éhezők viadalának egyetlen pozitívuma, hogy harmonikus. Az alapötlet, a megvalósítás és a jelmezek egyaránt gyengék. És ezzel el is érkeztünk a ruhákhoz. Amire már mindannyian oly nagyon vártuk. (Főleg, mert szokás szerint elmondtam, hogy nem a filmet fogom méltatni, és szokás szerint nem álltam a szavam.)
A film elején még lelkes voltam. Ismerve a sztorit nagy vonalakban, első pillantásra kreatív megoldásnak tűnt, hogy a szereplőket 30-as, 40-es évekbeli ruhákba bújtatták. A 12. körzetet, mint csóró bányász falut láthatjuk. Megismerjük a szereplőket, majd fokozatosan eljutunk az aratásnak nevezett részhez, amelyben a játékhoz választják ki a delikvenseket.
A sok kétségbeesett embert úgy terelgetik, mint a Holokauszt áldozatait. Annyira be akar vonni minket a rendező a sztoriba, hogy néhány kézi kamerás jelenetet is elejt (ha jól vettem észre). Na, ettől aztán még egyértelműbb, hogy a II. világháború szörnyűségeihez hasonló jelenséget akarnak ábrázolni.
A film tizedik percére nekem ez már túl direkt volt. De készséggel elismerem, ez valószínűleg csak akkor tűnik fel a nézőnek, ha kifejezetten a jelmezre koncentrál. Én elkövettem azt a hibát, hogy így tettem.
Az alkotók gondosan ügyeltek arra, hogy a nők haja – életkortól függően persze – befonva, vagy becsavarva legyen, a letűnt kort megidézve. A férfi frizura szintén a 30-as éveket koppintotta brillantinos csillogásával.
A kislányok apró csipke gallért és formaruhát kaptak. Egy-két klasszikus fehér térd zokni is felbukkant a filmben. Ez a tudatosság a férfiak öltözékének kiválasztásán is látszott. A II. világháború korára jellemző sálgalléros ingekbe bújtatták őket, és egyszerű szövetnadrágot kaptak. Sőt, Woody Harrelson első jelenetében a szétcsúszott, zilált ruházatának részeként egy legombolódott gallért is üdvözölhetünk.
A készítők szándékát lehet szeretni, lehet utálni, de nem kérdés, hogy párhuzamot akartak vonni a náci rémtettek és a filmben bemutatott, fiktív, a szegényeket sakkban tartó játék között. Ez egyfelől meg is állja a helyét. Látva, hogy tehetetlen emberek tömegét alázzák meg fegyveresek, valószínűleg sokan ugyanarra asszociálunk. Azonban a megvalósítás problémája kettős.
Először is a jelmeztervező nem volt következetes. Leszámítva azt a néhány percet, ami a kiválasztásról szólt, a nehézsorsú főszereplők épp úgy öltöztek, mint napjainkban a körút járókelői. Ez így volt a legelső vadász jelenetben, a verseny alakulásáért izguló tömeget mutató pillanatokban, és konkrétan a viadal idején is.
A másik gond, ami legalább ilyen súlyú, hogy az eltérő anyagi háttérrel rendelkezők közötti különbséget kizárólag azzal próbálják ábrázolni, hogy minden gazdag tag olyan színes, mintha Óz birodalmából szabadult volna. A 30-as, 40-es évek kosztümjei fagyi színekben pompáznak, a smink alatt gyakorlatilag mindenki felismerhetetlenné válik (bár így legalább később letagadhatja Elizabeth Banks, hogy köze volt a filmhez). Az eltúlzott díszítések, az ostobábbnál ostobább, giccsesebbnél giccsesebb szabásvonalak csak tovább rontják a helyzetet. Az arcszőrzet variációit nem is venném sorra, mert arra végképp nincs mentségük.
És még mindig nem lankad a jelmezesek lelkesedése. A versenyzők bevonulásához és edzéséhez egy vállalhatatlanul túlzó sport szettet állítottak össze. Mintha a szuperhősök ruháját keverték volna össze a műkorcsolyázókéval. Rendkívül finom és ízléses darabok születtek.
A személyes kedvencem pedig a rend őreinek toalettje volt. A fehér melegítő ruhához kaptak egy csinos gumicsizmát, valamint egy hegesztő szemüveggel kiegészített munkavédelmi sisakot.
Körülbelül az ilyen látványra mondjuk nemes egyszerűséggel, hogy ciki. Ahogy azon nevettünk, hogy az NDK sci-fiben egy kávéfőző repkedett az űrben, úgy fogunk nevetni 20 év múlva Az éhezők viadala béli kacorkirály bajszokon, és a Palacsintás király című mesejátékba illő kosztümökön.