Ha azt gondoltad, hogy az a legidegesítőbb dolog, hogy gyerektulajdonosok a jelenlétedben a szülői lét csodájáról beszélnek, akkor elmondanám, hogy az sokkal idegesítőbb, amikor a jelenlétedben feltűnően nem beszélnek róla. Mintegy rád való tekintettel. Merthogy azt érzik, te megbuktál valamiféle vizsgán, amin ők szépen teljesítettek, és az a legkevesebb, hogy ennek tényét nem dörgölik az orrod alá. Nem akarnak semmiféle csoportot kialakítani veled szemben. Inkább tapintatosan hallgatnak. Együtt. Ezzel alakítva ki ugyanazt a csoportot.

   Az a péntek este akár még kellemes is lehetett volna. Csak kicsit nagy volt a tömeg a lakásban. Az elhallgatott gyerekek a képzeletemben afféle asztráltestekként szüleik fölött lebegve népesítették be a nappalit.

Már jó fél órája ücsörögtem a kanapén (próbáltam a fenti abszurd képet kiverni a fejemből – hasztalan), reméltem, hogy senki nem keres bennem beszélgetőpartnert, és szorgalmasan vakargattam a mellettem boldogan nyáladzó kutyám füle tövét. Igen, magammal vittem Micit. Legközelebb majd pontosabban fogalmaznak a meghívásban a +1 főt illetően.

   És bár kutyámat – úgy tűnt – semmi nem tudja kibillenteni gondtalan nézelődéséből, számomra egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a meghívottak szemében ő nem csupán egy kedves bolhafészek, hanem a mellette unatkozó gazdi gyermektelenségének jelképe.

Hogy a büdös francba’ sikerült elérnem, hogy a többiek társadalmi értelemben vett sikeressége annak láthatatlanságától vált nyilvánvalóvá, míg az én vélt kudarcomat egy lihegő kutya jelenléte tette transzparenssé?

   Mindegy. Nézzük pozitívan a jelenséget. Jelkép lettél, Mici! De most, ha lehet, legyél kevésbé feltűnő. Nem látod, hogy gazdi is azon küzd, hogy ne vegyék észre?

A nem csinálok semmit, de azt ügybuzgón jegyében gondoskodón az ölembe vontam kutyámat, és anyaian igazítgatni kezdtem a nyakán a hámot. Máris felütötte fejét a jól ismert érzés: tán csak nem gyereket pótolok ezzel az aggályosnak tűnő gesztussal? Na, nem tartott sokáig a riadalmam. Feltehetően gyereket is azért vállaltam volna, mert mindig vágytam rá, hogy azt mondhassam neki, iparkodj már, kislányom; vagy hogy most nézd meg, mit műveltél! Na, ezt remekül tudom mondani a szerencsétlen Micinek is.

Különben meggyőződésem, hogy ha a kutyák hangképző szerve alkalmassá vált volna fejlődésük során a beszédre, és ki tudnák mondani a sok gazdi számára hőn áhított szót: anya, még annyian sem vállalnának gyereket, mint most. Azt hiszem, ez a hiányosság az evolúció ajándéka az emberi faj számára.

   Sajnos nem burkolózhattam a végtelenségig a kutyájával roppant mód elfoglalt vendég álcájába, mert egyszer csak ott termett mellettem egy kedves barátnő még kedvesebb férje. Rám sem nézve, fél mosollyal a szája szélén annyit mondott: 37, mi? Gyerek meg semmi. És mielőtt még újraindíthattam volna a lefagyott rendszert, hogy levegőt vegyek, folytatta, De legalább te nem híztál el.

   A tekintetével továbbra sem tisztelt meg, tenyerét a hátamra tette, és finoman megpaskolt, mint a lovat. A döbbenettől nem tudtam eldönteni, hogy szóra nyissam a számat, vagy kockacukorért. Arra gondoltam, azért az mégis elismerésre méltó, hogy egy mondatával nem csak engem sértett meg, hanem a szobában lévő összes nőt, akik egyébként mostanra megkönnyebbülve, hogy hallótávolságon kívül vagyok, felhőtlenül mutogatták egymásnak a telefonjuk kijelzőit, amelyek vélhetően büfiző, orrtúró, és gondolom, cukin hisztiző kisgyerekek fotóit rejtették.

   Csak tudnám, hogy te mitől híztál el, ha egy gyerek sem rendezte át a belső szerveidet? – nyögtem ki végül rém büszkén magamra. Még mindig nem nézett rám, a hátamra mért barátságosnak szánt lapogatás pedig egyre határozottabb volt. Vagy csak annak éreztem. Mindenesetre irritált. Azért az szép, fűzte tovább, hogy a humorérzékedet még ebben a helyzetben is megőrizted.

   Halljátok? Nekem helyzetem van. Egy 37 éves gyermektelen nő, az egy helyzet.

Fogalmam sem volt, hogy meddig illik tettetni, parádés a hangulatom, mikor megmentett gyermektelenségem szimbóluma. Mici a legváratlanabb pillanatban felugrott a kedves férj ölébe, és olyan pontosan célzott, hogy – klasszikusra utalva – a legszigorúbb kelet-német bíró sem adott volna kevesebbet fünf komma neun-nál.

A hirtelen mozdulatra többen odakapták a fejüket, és jobbára halk kacajjal nyugtázták az eseményeket. Kivéve a feleséget, akinek bosszús tekintetéből Sherlock elmefuttatásommal mindjárt leszűrtem, hogy a mai gyermekmentes estéjüket még további privát programra is tartogatták, amely egy lelkes blökinek hála, most talán ugrott.

   Mici persze, mint aki jól végezte dolgát, a cirkuszi mutatványt rövidre zárta, és hamar ott termett mellettem, felvéve a korábbi lihegve nézelődő ártatlan pózt. Én bocsánatkérően és nem kevésbé értetlenkedve széttártam a karom, hogy mégis, hogy történhetett ez. Úgy döntöttem, nem kezdek bele magyarázkodásba, miszerint ez a kutya még az ül felszólításra sem a megfelelően reagál, hiszen úgysem hinné el senki, hogy Mici dramaturgiai érzéke fejlettebb a szófogadó készségénél.

   Mindenesetre, ha ezt az estét a Marvel szakemberei animálták volna, Mici a produkció végén még egy pacsit is adott volna.