Az egyenruháknak, uniformisoknak mindig van egy spéci bája. Régóta gondolkodom azon, hogy miért tetszik azoknak, akik máson látják; és azoknak miért nem, akiknek hordaniuk kell.

Kezdjük a legalapvetőbbel. Iskolai formaruhák. A rendszerváltás előtti műszálas sötétkék köpeny nyilván nem izgatott fel senkit komolyabban.

Aki persze nagyon menő volt, az más árnyalatú, méretű, zsebes vagy éppen zseb nélküli változatban küldte. Nem mintha ezek bármelyikében egyáltalán csinos lehetett volna egy 14 éves lány, vagy szintén köpenyben nyűglődő kortársai.

Én mondjuk valami ismeretlen okból, szétrágtam a gombjait, így azok fluktuációja jóval magasabb volt a hivatalosan ajánlottnál. Bár nem gondolom, hogy izgalmamban rongáltam a köpenyt.

A szintén nem izgi egyenruhák részeként említhetjük meg a szép emlékű úttörő nyakkendőt. Én csak a kisdobosig jutottam el. (De eskű én nem rontottam el semmit! Csak valami politikusok, vagy mik kitalálták, hogy legyen köztársaság...vagy mi. Nekem ebből hét évesen csak annyi esett le, hogy a piros nyakkendő ugrott.)

Ha ide vesszük még a műfaj nyugati változatát, a cserkész nyakkendő sem volt kifejezetten szexisnek mondható.

Mindezek tükrében mi olyan észvesztő a japán iskolás lányokban?

Jó. Persze. Tudom. Minden pasi álma, hogy a csaja egyszer kockás miniszoknyában, térdzokniban és szűk blúzban jelenjen meg nála (felteszem a hátizsák nem kötelező kellék, de hát ahány ház…).

Amúgy meg csak a szájuk jár. Én egyszer kipróbáltam a csábítás ezen formáját. Azonban akinek szántam csak annyit kérdezett: „Nincs meleged abban a térdzokniban?”

Szóval erről ennyit.

De nézzük tovább az egyenruhák kevésbé pedofil gyanús kategóriáit. Az életünket hivatalosan is védő hétköznapi hőseink könnyen felismerhetők jellegzetes sapkáikról, nadrágjaikról.

Több felmérés is bizonyítja, hogy a legszexibb életmentők a tűzoltók. Na, nem feltétlenül a nadrágtartó miatt.

Ennek végtelenül egyszerű a magyarázata. A hősiesség a legmaszkulinabb tulajdonsága egy férfinak. A mentősökkel kapcsolatban azért nem ennyire egyértelmű a  vonzalom, mert ha arra gondolunk, hogy más emberek testrészeibe nyúlkálnak, orrába fújkálnak és vénájába szurkálnak, akkor minden további testnedvvel kapcsolatos vágyunk seperc alatt szertefoszlik. (Csak a bűntudat marad, mert hát, hogy lehetünk ilyen finnyásak, amikor ők életeket mentenek?!)

Azt hiszem a rendőrök iránti minimális érdeklődés sem szorul magyarázatra. Mert hát szép dolog, hogy az elméletben ők kapják el a rosszfiúkat, de mi csak olyan élethelyzetben találkozunk velük személyesen (feltéve, hogy nem vagyunk rossz fiúk), amikor szondát fújatnak, egészségügyi dobozt ellenőriznek, és megbüntetnek, ha világítás nélkül teszed meg azt a 20 métert, ami (nyilván tök véletlenül) a Budapest vége, illetve az újra Budapesten vagy táblák között van.

Ehhez képest a tűzoltók folyamatos életveszélyben töltik napjaikat. Lángoló raktárépületekbe rohangálnak, hogy síró csecsemőket hozzanak ki. (Kedves olvasó, most ne köss bele abba, hogy mi a fenét keres egy síró csecsemő egy raktárépületben – csak megpróbáltam dramatizálni a helyzetet.) Nem törődve robbanással, füstmérgezéssel bajbajutott embereken segítenek.

Ez így mind igaz, de mitől van, hogy az egyenruhás hősök közül mindig csak az őket ábrázoló fotókból készül naptár?

Nos, az ok ismeretlen, de az igazságtartalmában éppannyira felesleges kételkedni, mint a relativitás elméletében.

Ahogy a fiúk várják a tavaszt, hogy végre szoknyában sétálgassanak a csajok, én is pont ilyen lelkesedéssel várom a felmelegedést, hogy végre a tűzoltók az állomás előtt szép piros autóikat hiányos öltözetben mossák.

Ennyit a valódi hősökről. Most jöjjön a többi. Mert nekünk nem elég ám az, ami van, még újakat is ki kell találni. Erre épül az amerikai képregény piac.

Mindenkinek jár egy hős! Legyen az Marvel vagy éppen DC Comics kiadványbéli. Persze vannak, akik ezt kinövik; vannak akik elmerülnek benne, és többé nem is képesek valódi kapcsolatot építeni a külvilággal; és van, akit felnőtt fejjel fertőz meg a szuperhős-kultusz. Ciki vagy sem, én az utóbbi kategóriába tartozom. Gyermeki lelkesedéssel és persze tátott szájjal bámulom a moziban a fantáziahősöket. Mert repkednek, meg eltűnnek, meg mindenfélét csinálnak, amire minden normális ember vágyik.

Tulajdonságaiktól függően pedig egy kedvencet biztos választunk. Az enyém Pókember!

És nem csak azért, mert egy csóró kisfiú. És nem csak azért, mert Tobey Maguire kelti életre a vásznon (és ami még jobb, hogy az új filmekben már Andrew Garfield fogja), hanem azért is, mert nem csak az ő, hanem a ruhája fejlődését is végig követhetjük. Ahogy a ciki piros pulcsi-jéger gatya kombóból, egy ultraszexi arctalan rovar mez lesz.

Ha kell második helyezettet választani – márpedig miért ne kéne; kötelezővé is tehetem, ez az én blogom :) – , akkor az Vasember lenne. És nem csak azért, mert ő nem csinál titkot a kilétéből. És nem csak azért, mert Robert Downey Jr. kelti életre a vásznon. És nem csak azért, mert az ő ruhája a legbiztonságosabb, hanem azért is, mert a filmben néhány gomb megnyomásával el is készül az a ruha. Arról nem is beszélve, hogy a selyemnél a vas valamivel nehezebben varrható. Azt hiszem.

Persze illik akkor már a legcikibbet is kiválasztani. Ez nem lehet más, mint Superman. És nem csak az unásig ismételgetett: kívül hordja az alsóját dolog miatt. És nem csak azért, mert a szeretett nő nem ismeri fel szemüveg nélkül, hanem a klasszikus Superman beállás miatt. Közepes terpeszállás, felszegett fej, csípőre támasztott ököl, és mögötte lobogó köpeny.

Amerika kapitány lasztex ruhája is megér néhány szót. Még ha a gúnya szépen ki is emeli a hős kidolgozott testét, akkor is tök gáz, hogy az Egyesült Államok lobogójából készült.

Nincs még egy ilyen hazafias közszereplő Amerikában. Leszámítva talán Bruce Springsteent, aki szerintem állami támogatást kap megjelenő lemezeire.

Batmant sajna ki kell hagynom az összehasonlításból, mert Christopher Nolan úgy döntött, maffia filmet csinál Bruce Wayne aktuális kalandjaiból, és úgy törli el a Tim Burton által megálmodott ártalmatlan képregény világot, mint Móricz Zsigmond a parasztromantikát.

Azért egy mondat a ruhájáról: én tuti nem bíznék olyasvalakiben, aki macskafület ragaszt a fejére, és közben denevérnek adja ki magát.