Elértem azt a kort, amikortól az ember 28-nak mondja magát. Maximum 29-nek. Ez a kor mindenkinél máskor jön el. De eljön. Csak várj. És elkezdesz apró önbecsapásokhoz folyamodni, hogy ne csak a külvilág számára hangsúlyozd ifjúságod tényét, hanem magad is folyton szem előtt tartsd. Én például Selena Gomez dalokat dúdolok a zuhany alatt. Amúgy semmi haszna, és a dalok is tök rosszak. Azt hiszem, ezt abba fogom hagyni.
Az idei születésnapom másnapján úgy ébredtem, hogy szörnyen be volt állva a vállam. Ez volt a jel. Tudtam, hogy nem halogathatom tovább az életkorommal kapcsolatos manipulációt. És persze, hogy elmenjek a patikába izomlazítóért, hogy kiderüljön, tényleg öregszem vagy pszichoszomatikus eredetű a fájdalom, melynek okozója nem az öregedés, hanem az attól való félelem. Ambivalens érzéseket keltett bennem, hogy végül is a krém hatékonynak bizonyult.
A születésnap – főleg ebben a korban – leginkább arra alkalmas, hogy a megint egy évvel öregebb lettél dallamára elkezdjük átértékelni az életünket, és feltenni olyan fontos kérdéseket, mint, hogy felvehetek-e ennyi idősen is olyan felsőt, amelyen egy rajzolt cica mosolyog. (Ezt a kérdést különben jó öt éve, újra és újra felteszem magamnak, nem engedve teret azoknak a valóban lényeges kérdéseknek, amelyek a mit értem el eddig és mivel lógok még magamnak tengelyen mozognak.)
Vajon mikor jön el az a pont, amikor egy kifejlett emberi lény ruházatán virító stilizált kisállat többé nem ultra cuki, hanem kínos? És egyáltalán ki teszi majd meg nekünk azt a szívességet, hogy erről időben tájékoztat?
J. azt mondta, hogy ne aggódjak, mert nem nézek ki annyinak, amennyi vagyok. Bár az amennyit fura hangsúllyal ejtette ki. Amennyi. Magyarán az az amennyi sok, csak még elmegy egy pohár vízzel. Meg egy cicás pólóval.
Különben meg J. annyi idős nagyjából, mint én, közel azonos párkapcsolati státusszal, és hasonló problémákkal. Meséltem neki egyszer, hogy bepróbálkozott nálam egy lábfetisiszta, erre közölte, hogy az őt is megtalálta. Nem tudtam, hogy megkönnyebbüljek, hogy nem csak engem érnek ilyen inzultusok, vagy legyek csalódott, amiért még egy lábfetisiszta felett sem élvezek kizárólagosságot.
Megegyeztünk J.-vel abban, hogy szégyen, nem szégyen, a 45 és 50 közötti pasikat néha bácsinak érezzük magunkhoz. Viszont a mi korosztályunk épp le van stoppolva: már nős, de még nem vált el. Szóval maradnak a húszasok. J.-nek nem igazán tetszett a gondolat. Legalábbis magára nézvést. Számomra viszont alkalmasnak ítélte ezt a megoldást. Amúgy nem találtam ördögtől valónak a dolgot. (Gondold csak el, a pasinak van mentsége arra, miért él albérletben a spanokkal, miért az anyjával mosatja a szennyest, vagy miért neked kell hazavinned a randi után. Felszabadító érzés.)
Amikor felismertem a tényt, hogy a nálam 8-9 évvel fiatalabb srácok így versenybe kerülhetnek, komolyan meglepődtem magamon. Én még kamasz koromban is az akkor már 40 feletti Mel Gibsonba voltam szerelmes. (Mel Gibson csak a későbbiekben tett azért rendesen, hogy kiábránduljunk belőle.) Egyetlen Backstreet Boy, vagy a Take That egy árva tagja sem tetszett soha. Erre most megnézem ezeket a srácokat?! De mondtam J.-nek, hogy ez csak megelőlegezett vonzalom, mert ezek legtöbbje kiskutya. Némelyiken persze látszik, hogy ha majd felnő, bizonyára jó pasi válik belőle, csak az a baj, hogy mi akkor már idős asszonyok leszünk, akik nem rúgnak labdába. Erre azt mondta J., hogy ezért kell rájuk most lecsapni. Én újra felhoztam a kiskutyaságukkal kapcsolatos aggályaimat. Erre ő azzal érvelt, hogy inkább örülhetnék, mert még formálhatóak, olyanra nevelem őket, amilyenre akarom. Volt valami izgalmasan mocskos, amolyan diszkréten cukros nénis ebben a gondolatmenetben. De közben el is szomorított.
J. észrevette, hogy épp odalett a hirtelen szított lelkesedésem. Azt mondta, gondoljak rá úgy, hogy ez egyfajta felkészülés. Mire? Kérdeztem. Hát a gyerekre. Mondta vigasztalóan. Hogy a gyerek- vagy pusztán a felelősségvállalás gondolatától kezdett el csorogni a hátamon a veríték, nem tudom. Mindenesetre tettem egy utolsó kísérletet a vitára, és a kapcsolatokban betöltött szerepek azonos súlyának fontosságát hoztam fel érvként. J. persze rögtön megfogalmazta, amitől féltem: tudunk-e egyetlen kapcsolatot is, ahol a felek azonos jogkörrel bírnak? Végezetül vetett rám egy nőj fel! ízű szánakozó pillantást.
Úgy döntöttem, hogy nem kínzom magam tovább ezzel a kérdéssel. És arra jutottam, hogy végül is nálunk fiatalabb személlyel kezdeni olyasmi, mintha a kézzel nevelt trópusi madarat választanánk a vadon befogott helyett. Kezdtem afféle misszióként értékelni személyes boldogulásunkat. Megnyugtatott, hogy ez így már önfenntartó és környezetbarát megoldás. Sőt, még társadalomjobbító is lehet, ha nemes céllal használjuk tudásunkat és esetleges befolyásunkat. Túlgondolt utópiánk azon az önáltatáson alapszik, hogy hatással lehetünk a férfiak következő generációjára.
Új világot építünk! Girl Power! Meg minden!
