Nem szeretem, amikor egy filmben nem kap elég figyelmet a látvány, de az sem bosszant kevésbé, ha túl díszítenek egy jelenetet. Korábban ejtettem pár szót arról, hogy kosztümös filmben patikamérleggel kell kiszámítani a jelmez összetevőit. Egy más korban játszódó film hangulatáról nagyban a jelmezek és a díszlet gondoskodik (persze az sem hátrány, ha jó a sztori).

Milliószor átvettük, bár nem árt ismételni, hogy mennyire fontos, hogy tudjon a részletekre koncentrálni a jelmeztervező; hogy figyelembe vegye az adott karakter korát, vagyonát és persze a nemét. J

És amikor már jól figyelembe vett mindent, akkor egészen fellelkesül és jönnek a kreációk, ahogy a csövön kifér. Ez az egyik legbosszantóbb jelenség: A jelmeztervező önmegvalósít.

A Túszharc című film, azontúl, hogy nem szeretem - ennek természetesen több oka van Russel Crowe személyén túl is (hogy csak egy példát mondjak: mi a toszért csókolja meg a férjéért aggódó feleség az azt kereső túsztárgyalót?!) – az első perctől kezdve divatshow. Meg Ryan még jól néz ki, ezt kiaknázandó a ruhákért felelős kolléga, minden elképzelhető kreációval megajándékozza. Gyakorlatilag a jelenetek többségében úgy néz ki, mintha most indulna egy Elle címlapfotózásra. Ez nem is zavarna. A történet szerint gazdag csaj, más dolga sincs, mint ruhákat vásárolni, és személyi stylist-tal konzultálgatni, de amikor elrabolják a férjét, és minden perc drága, akkor szerintem, megelégedhetne a póló farmer kombóval. Ehelyett a legkülönlegesebb szoknyákat húzzák rá, amit feldobnak csini övekkel, és ha ez nem lenne elég, kap egy szőrös kis mellénykét is.

Tiszta sor. Apu éppen túszejtők fogságában senyved, anyu megpróbálja összeszedni a váltságdíjat és megcsípni a legjobb túsztárgyalót, de ez idő alatt sem adja fel a dizájner öltözékek iránti igényét, amelynek nyilván napi több órányi tükör előtt álldogálás a járulékos költsége. Ennél a filmnél legalább csak a női főszereplőt érinti a jelmez kavalkád.

   Van, ahol ez kiélezettebb.

A mexikói című film – ami szintén nem tartozik a kedvenceim közé – ennél is többre vállalkozik. A jelmeztervező nem csak zavaróan trendinek öltözteti Julia Robertset, de még arra is ügyel, hogy a partnerét alakító szintén trendi cuccokban feszítő Brad Pitt maga is kiegészítővé váljon. Ruhái mindig bosszantó összhangban vannak a női főszereplőével, de sok esetben a kiegészítőkhöz és a díszlethez is passzolnak.

A stylist mindenre ügyel. Julia Roberts kardigánja tökéletesen illik a kanapén heverő párnához, sőt a csomagtartóban fekve, haja, felsője és az autó lámpafénye is gyönyörűen egymáshoz idomul.

Ugyanez igaz Brad Pitt pólójának, és a rá fegyvert fogó bandita ruhájának összhangjára is. Azt már meg sem merem pendíteni, hogy egy hosszú ujjúra húzott rövid ujjú póló egy kicsit több az elvárhatónál Mexikó klímáját tekintve. Bár tény mindenhol szépen feszül. J

  Szintén komoly figyelmet szenteltek a készítők a Határok nélkül című film látványának (már le sem írom, hogy ezt a filmet is utálom, bár így van).

Az, hogy jószolgálati aktivisták (akik valószínűleg nem sokat gondolkodnak reggel azon, hogy mit vegyenek fel) olyan ruhákat kapnak, ami megy a tájhoz, az minősíthetetlen.

   A Csak szex és más semmi a jelmez szempontjából éppen a határon billeg. A legtöbb ruha megfelelő: mutatós, de a mindennapi viseletben előforduló. Azonban az esküvői jelenet mellett nem mehetünk el szó nélkül. Nem mondom, jól mutatnak az egymáshoz passzoló színek, de az, hogy mindenki a bézs és a rózsaszín árnyalatában bulizik, az egy kicsit erős. Ugyanez a gond a plakáttal is.

   Apró hibák, figyelmetlenségek persze minden filmben előfordulnak. Egy egyszerű példát mondok. Az angol beteg – kvázi – zárójelenetében Ralph Fiennes a karjaiban viszi szerelmét a barlangba.

Mivel egy repülőgép baleseten vannak túl, még el is hiszem, hogy van ott egy ejtőernyő, amibe becsavarja a nőt, de az már sok, hogy felfelé menetben a szél szembefúj, és a gyönyörű, fehér selyem csak úgy lengedezik, miközben a főhős hangtalanul sír, és a kamera távolodásával együtt hangosodik a katartikusnak szánt zene. Blöööö…

   A legneccesebbet hagytam a végére. Félek, ha tovább olvassátok, kiakadtok, és azt gondoljátok majd, kapjam be, és rohadjak meg ebben a sorrendben, DE:

Én utáltam a Drive-ot! Bocsánat. Tényleg szégyellem magam.

A közhelyes sztorin még ki sem akadtam volna, no meg én is szeretem nézni két órán keresztül Ryan Goslingot, de egy sunyi kis csíny áldozatává akar tenni a film.

Jó ideje tombol a nyolcvanas évek láz. Dalokban, videó klipekben, filmeken. Ezt az életérzést lovagolja meg okosan – és számomra ellenszenvesen – az alkotó.

Ha pár évvel korábban látunk valakit skorpiómintás kínai műselyem, passzentos kabátban, akkor fogjuk a fejünket, hogy de gáz. Most viszont Gosling viseli egy retró hangulatú filmben, így máris kúúúl.

Carey Mulligant már több jó filmben, több jó karakter bőrébe bújva láthattuk. Itt is egy szimpatikus jelenség, de sajnos a jelmeztervező őt sem kímélte. Az, hogy semleges ruhákat kapott, ami lehet mai, de még évtizedekkel korábbi is, hihető, ügyes megoldás.

De aztán helyrerakják a nézőt a lány nem létező frizurájába tett igazi gyerekkorunkat idéző pattanós csattal. Ehhez jött az arany karika fülbevaló. Szinte vártam, hogy rágja a körmét, mert – azt hiszem – ebben a filmben láthattuk a legigénytelenebbnek a színésznőt. A történetet tekintve ez persze lehetett koncepció, és akkor helyén van. De a hajcsatra nincs mentség. 

Szegény Christina Hendricks is rosszul jött ki a sztoriból. Az a kis „plusz”, amivel kifejezetten vonzó jelenség a Mad Men című sorozatban, most csak közönségessé teszi, főleg, hogy erre ráerősítenek a klasszik nyolcvanas évekbe illő ízléstelen körömlakkal, és harsányan vörös hajával.

   Azt el kell ismerni, hogy a film zenéje jól sikerült. Naná, jó kis nyolcvanas években ébredő szinti-popot hallhatunk. Mindamellett el kell ismerni, hogy az a bizonyos dal bemászik az ember bőre alá.

Alapvetően nem haragudnék a Drive-ra, ha pusztán rossz film lenne. De így, hogy meg akar venni ezzel az olcsó hangulatkeltéssel, így az érdektelenségem inkább dühbe fordul. :(

   És az üdítő kivétel:

Ritkán találkozni azzal, hogy a jelmeztervező kevésből állít elő sokat. Talán, mert sokszor szegény ember vízzel főz, de a példa, amit felhozok, nem egy kis költségvetésű film. A Francia csókban Meg Ryan viseletét gyönyörködtetően egyszerűen és okosan oldották meg. Amint repülőre száll a főhősnő, látunk rajta szinte minden egyes ruhadarabot, amelyet később viselni fog. Mivel a történet elején ellopják a ruháit – ám rajzfilmfigurának hatna, ha napokon keresztül ugyanabban a szerelésben látnánk – a jelmeztervező variálja az állandót.

Nos, nézzük csak: fehér trikó pántos felső, rajta fehér ing, azon mintás mellény és egy sötét kabáttal zárul a sor. A következő jelenetekben hol az egyiket hagyja fent, hol a másikat. Egyszerű, nagyszerű.

Ha utána számolok, a mai válogatásban több filmet utálok, mint szeretek. Haj, de negatív vagyok. :)

A következő bejegyzésben igyekszem a szívemnek kedves filmeket előnyben részesíteni.