Ön is került már kellemetlen helyzetbe azzal, hogy rajtakapták, beszélget a kutyájával? Találta magát elítélő pillantások kereszttüzében a buszon, villamoson, mert magáról megfeledkezve hangosan gügyögött az ebnek? Tudunk egy megoldást: NE tegye!

Persze, tudom, hogy mindenki azt gondolja, az ő kutyája a világon a legcukibb (természetesen tévednek, mert az enyém az), de sajnos szembe kell nézni a ténnyel, hogy ez csak az érintett gazdinak nyilvánvaló. Sőt, tudok vadabbat is mondani: kutyánk táplálkozása, ürítési szokásai, körme hossza is mind-mind olyan téma, amely a büszke gazdin kívül az égvilágon senkit sem érdekel.

Így tehát, ha erről megfeledkezve hosszas élménybeszámolóba kezdenénk a fent említett tárgykörökben, ne adj Isten, mások előtt a kutyánkhoz egyes szám harmadik személyben beszélünk magunkról, gazdi, vagy még rosszabb: anya megnevezéssel (példamondat: Jól van, kicsikém, mindjárt hazaérünk, és anya megmelegíti neked a husit.), gondoljunk egy szép, nagy villogó táblára, amin a NE! tiltószó pulzál lehetőleg vörösen. Az említett oktalanság elkövetésétől való tartózkodás több okból is ajánlott. Egyrészt rövid időn belül rohadt idegesítőek leszünk, másrészt hülyét csinálunk magunkból nagy nyilvánosság előtt. Ez utóbbi eshetőség persze alapvetően nekünk kellemetlen, nézőközönségünknek akár vidám perceket is szerezhetünk.

Ami szintén fontos, hogy ne parádéztassuk kutyánkat, csak mert éppen hajlandóságot mutat az együttműködésre, és kisebb társaság gyűlt össze ennek megcsodálásra, mert biztosak lehetünk benne, hogy amint megérzi a cirkusz szagot, még azt is szándékolt mozdulatlansággal reagálja le, ha egy szimpla ül vezényszóval próbálkozunk.

Persze egy jól nevelt kutyát nem zökkentheti ki a nyilvánosság és az abból származó esetleges lámpaláz. De én nem tudok másból kiindulni, csak Mici példájából, és most mit szépítsem: ő egy szabad lélek (ez nyersfordításban annyit tesz, akkor ül le, amikor ő akar).

Ráadásul egy olyan eb, amely a gazdi egyre határozottabb kérésére sem fogad szót, valamiért mindig nagy érdeklődésre tart számot. Ilyenkor jellemzően valami mondvacsinált indokot színlelve lelassítanak, vagy éppen a kíváncsiságuk elfedésére való legkisebb törekvés nélkül meg is állnak a járókelők és ráérősen megvárják a kutya füle botjának mozdulását.

Apa szerint mondjuk a megoldás rém egyszerű: a nézősereg számától teljesen függetlenül rövid, egyértelmű utasításokat kell adni a kutyának, hogy megtanulja a hangsúlyból, hangerőből, hogy mit is akarunk. De tisztázzuk, először is Micit szerintem egyáltalán nem érdekli, hogy mit is akarok, másodszor is a gyakorlat azt mutatja, hogy Micinek beszélni kell a fejével. Hosszan, érthetően elmagyarázom, hogy miért nem jófejség, ha megeszi a lábtörlőt, a cipő nem játék, és a keksz nekem volt félre téve. Természetesen nem érti, hogy a gazdi mit magyaráz percek óta, de tény, hogy megunja, és odébbáll. Vagyis: abbahagyta korábbi aggályos viselkedését. Én nyertem.

Azonban a nyilvánosság akaratlan bevonásának problémaköre alól sokszor én sem tudom kivonni magam. Nevezetesen: nem hoz feltétlenül zavarba, ha a kutyát emberekkel teli utcán kell rendszabályoznom. Legutóbb is, hogy Micit az úttesten való átkelés előtti rövid megállásra ösztönözzem, részletesen kellett vele ismertetnem a szituációt: „Most kicsit itt várunk, amíg elmegy a nagy piros furgon, a kis zöld pickup és a jóképű favágó-szexuális fiatalember a biciklin.”Igen, ő is hallotta.

2016. 03. 03.