Ezennel életre hívom a Kalaptűs forradalmat!

Mindenkit megnyugtatok, nem kezdek bele valami hosszú feminista dumába – vagy éppen az ellenkezőjébe. Pusztán a világot jobbítani szándékozom. J

Egy bejegyzéssel oldanám meg a női-férfi egyenjogúság problémáját. Olyan kevés elég hozzá. Például egy kalaptű. Na, jó, az elején kezdem.

Nem oly rég lecseréltem a téli gumit a kocsin, ahogy minden évben. (Tudom, Apa, már hetekkel ezelőtt kellett volna, hogy megelőzzem a havazást; hogy ne legyen tömeg a gumisnál; meg ne fagyjak szét, amíg a szakik nagyban dolgoznak. A lényeg, hogy elintéztem.)

Álltam a garázsban, a felnyitott csomagterű autóm előtt, és fejben próbáltam megoldani azt a logisztikai problémát, hogy vajon hogy fér be 4 kerék egy Alto-ba. Tudom, úgy hogy kiszállnak az elefántok (aki zsiráfokkal ismeri, attól bocs).

Aztán neki láttam. Ahogy fogtam a kezemben a koszos nylonba csomagolt, súlyos gumikat, és betuszkoltam a rakodótérben hátrányos helyzetű kis Suzukimba, megvilágosodtam.

A kezeim kékre fagytak, míg a homlokom gyöngyözött, a nadrágom már tiszta kosz volt, és azt gondoltam: igen, volt értelme a feminizmusnak. Olyannyira egyenlők lettünk, hogy ma már egyedül intézhetem a gumicserét. Hát nem fantasztikus?! Hosszú évtizedek kitartó munkája szárba szökkent. Minden nőnek joga van azt csinálni, amit egy férfinak – feltéve, ha előtte végzett kötelező teendőivel.

Egyszerűen nem értem, hol rontottuk el. Hogy lehettünk ilyen hülyék?! Miközben azon küzdöttünk, hogy a munkánkat, a személyiségünket épp úgy fogadtassuk el a világgal, mint a férfiak, csak annyit értünk el, hogy mostanra magunknak nyithatunk ajtót, és fizethetünk nagyvonalúan egy vacsorát.

Pillanatnyilag ez az állás.

A válasz a következő. Ha visszatekintünk, a férfiak soha nem voltak figyelmesebbek, vagy fordultak nagyobb tisztelettel felénk. Nem. Pusztán a felmerülő problémákat akarták gyorsan kezelni. Ez lenne a kalaptűtörvény.

Nem azért nyitottak ajtót előttünk, mert udvariasak voltak. Mindössze azért, mert (1930-ban például) az egyik kezünkben borítéktáskát tartottunk, a másikkal selyem kesztyűinket húztuk le, majd egy mozdulattal a kalapunkból eltávolítottuk a kalaptűt, hogy szalonképesen léphessünk be az étterembe. Az éhes férfi pedig megtett mindent azért, hogy minél előbb asztalhoz ülhessünk. Például, kinyitotta az ajtót (egy lépéssel közelebb a vacsorához), kihúzta előre a székünket (egy újabb lépés az ételhez jutáshoz), elénk nyújtotta az étlapot (bízván abban, most már tényleg mindjárt enni fogunk).

Oké, most szemét voltam. Nyilván túlzok (remélem).

Más szóval: hordj szoknyát, kesztyűt, kalapot – na, akkor tiszteletadásra alkalmas gesztusokkal fogsz találkozni. Még ha tudatosan nem is annak szánták. Egyszerűen, szavak nélkül követelheted ki a nőiséged előtti tisztelgést.

A világért nem sírom vissza a két háború közötti időszakot (főleg, mert mostanában nyomasztóan jelen van a közéletben), csupán azt szeretném elérni, hogy a nő nő lehessen negatív előjel nélkül. Hogyha azt mondjuk, hogy ember, akkor ne rögtön férfira gondoljunk; ha azt mondjuk író, abból ne következzen egyértelműen, hogy az illető neme férfi!

Miután a feminizmus elmélete még mindig csak elmélet, másik irányból kell támadni. Legyél újra nő! Annak minden jellemző kiegészítőjével - ha ahhoz van kedved. 

Attól, hogy kisebb a fejem, nem vagyok hülyébb. Attól hogy magas a cipőm sarka, nem érek kevesebbet (ha így lenne, Prince nem lenne ilyen zseniális zeneszerző). Sőt. Ahogy Audrey Hepburn mondta az Álom luxuskivitelben végén: „Vannak olyan levelek, amelyeket csak kirúzsozott szájjal lehet elolvasni.”

Amúgy csak jár a szám. Nem ettem meszet, hogy 0 fok alatt körömcipőben és mini szoknyában zavarjam meg a városképet.