Hamis hang vagy? Legyél a leghangosabb és írd át a dallamot!

Gumikacsa vagy? Legyél műanyag, és sípolj, ha megnyomják a hasad!

Felesleges szótag vagy? Csússz át a következő sorba, és rontsd el a rímet!

Alacsony vagy? Járj mezítláb, és egy-ötvenről hangoskodj!

Vörös szempár vagy egy fotón? Ragyogd tönkre a mosolygó arcot!

Gaz vagy egy cserépben? Nőj magasabbra, mint a virág!

Nyomtatási hiba vagy? Akaszd meg az olvasást!

Apu nyúltagya vagy? Told fel a vérnyomását!

   A minap néztem meg a Megtört várost, és újfent megállapítottam, hogy szeretem Barry Pepper arcát. Azt, hogy ijesztően különös az arca. Szinte egy rajzolt karikatúra. Egyszerűen képtelen vagy levenni róla szemed. Annyira bántóan eltérő, hogy nézned kell! Ilyen furán nyíló száj, ilyen táskás szem, ilyen szögletes áll, ilyen kiugró pofacsont, ilyen ráncos homlok nincs is!

Annyira taszító, hogy már csak vonzódni lehet hozzá! Ettől „tökéletes”.

Ezért szeretem Vincent Casselt

és Mads Mikkelsent is.

Egy arcon kell, hogy legyen valami rút, amibe jól bele lehet szeretni.

   Állítólag csak akkor várhatod el másoktól, hogy szeressenek, ha te szereted saját magadat. Baromság. Majd akkor hiszem el, hogy szerethetem magad, ha mások már jelezték, szerethető vagyok. A fenti uraknak szerencséjük van. Őket már szeretik.

Gondoljátok, hogy Adrien Brody szabályosabb orrot,

Edward Norton szélesebb vállat,

Javier Bardem pedig kisebb fejet akarna?

Minek? Ők már rég letudták az önelfogadási problémát – ismervén, hányan csorgatják a nyálukat utánuk. Tisztában vannak vele, hogy tökéletlenségükben rejlik a tökéletességük.

   Azt mondják, semmi nem lehet tökéletes. Én azt mondom, semmi ne legyen tökéletes! A tökéletesség hiba. Bosszantó, ordító, megalázó hiba.

Amikor másoknál minden a helyén van, akkor érzed csak igazán a saját tökéletlenségedet. Amikor minden és mindenki egyfajta szép, nagy, közös harmóniát áraszt, akkor csak te lógsz majd ki a sorból. És őrülten szomjazol a hibára, mert mások hiányosságai fogadtatják el veled a magad hiányosságait. 

   Körbenézel egy emberekkel teli teremben és elkezdesz kutatni. Talán magad sem tudod, hogy keresel valamit, addig, amíg meg nem találod. És akkor megnyugszol. A falon az egyik kép ferdén áll; egy nőnek lecsúszott a melltartó pántja a vállán és nem veszi észre; egy férfi percek óta úgy beszélget, hogy egy darab olvadt sajt lóg a szája széléről.

Ezek apró örömök.

Az igazi boldogságot az okozza, ami eredendően hibás.

Nyugalommal és békével telik meg a bensőd, amikor kusza fogsort látsz egy egyébként unalmasan átlagos arcon, vagy egy szűk ruhából kihurkásodó testet; egy embert, aki dadogva beszél, mert előre sietnek a gondolatai.

Ez nem káröröm! Ez tisztán öröm. Öröm az „emberi” miatt.

Jó tudni, hogy kettővel arrébb a magas fiú lusta volt fogszabályzót betetetni, vagy az a lány a jojó diéta visszahízós fázisában van. Szinte látod, hogy a sokadik mini islert nyomja be a szájába, hogy közben azt mondja magának „na jó, ez most már tényleg az utolsó”, és tudja, hogy nem az.

Hogy a csálé fogú fiút piszkálták a fogsora miatt az iskolában, de a pénzét inkább tanulásra költötte, és a feleségét a legkevésbé sem érdekli, hogy a szemfoga félig ráhajol az egyik metszőfogára.

Hogy a dadogó férfi, amikor a családjával beszélget, nyugodt, és nem bicsaklik meg a nyelve.

   Amikor felismerjük, hogy a szimmetria unalmas, és a harmónia frusztráló, akkor szinte vágyat érzünk, hogy valamin rontsunk egy kicsit.

Ha azt vesszük észre, hogy – talán nem tudatosan, de – még a bugyink színe is megy a fülbevalónkéhoz, akkor sürgősen iktassunk be egy disszonáns elemet.

Legyen az egy boka zokni,

vagy egy vastag műanyag nyaklánc.

   A tökéletes összhang egész egyszerűen ostobaságot üzen. Arról nem is szólva, hogy iszonyat figyelmet igényel. Egész nap vigyáznunk kell arra, hogy csak a ruhánkhoz színben passzoló ételeket fogyasszunk, felkészülve arra az eshetőségre, hogy leesszük magunkat.

Egy kedves kolléganőm mindig nagy figyelemmel válogatja össze a napi ruha-fejadagját, de nem teszi magát kiszolgáltatottá a tökéletességért: mindig csak az egyik fülébe tesz fülbevalót, mert ahogy ő mondja „egyet biztos elveszítene”.

A hiba maga válik erénnyé.

Nem megy a táskád a kabátodhoz? Akkor kapjon még nagyobb figyelmet! Tedd még feltűnőbbé a sorból kilógó darabot, hogy érezzék, te akarod, hogy kilógjon a sorból!

Túl nagy az orrod? Fogd össze jó szorosan a hajad, és simítsd hátra! Tűnjön csak még nagyobbnak! Hadd lássák, tudod, és nem akarod rejteni!

Minden hibád üvöltse: „Soha többé nem tudtok megbántani a tökéletlenségemért, mert én már bántottam magam eleget.”

Mindezt persze csak akkor tedd meg, ha már valóban elfogadtad. De akkor tényleg tedd meg!

Ám végezetül van egy rossz hírem: attól, hogy elfogadtad, rút vagy, még nem leszel szebb.