Mi a teendő, ha valaki akar minket? Ha vágyik ránk? Ha ábrándozik rólunk?

Ja, nem rólam van szó. Nem engem akar valaki. Azt hittétek? De cuki. Nektek, még nálam is élénkebb a fantáziátok.

Nem. Természetesen valaki másról szólok most. Egy barátnőmmel történt. Vagyis egy barátnőm barátnőjével. Illetve egy barátnőm barátnője hallotta, hogy valakivel történt. Igen, így jó.

   Egy kis valami csempésződött a semmibe. Így mondta a lány. Jött valaki, és hozta magával, folytatta. Képzelt érzelmeket, megelőlegezett örömöket csalt az életembe. Nem maradt sokáig. Épp csak azt várta meg, hogy én is akarjam. De hát úgy jött, kérdeztem, hogy nem is gondolta komolyan?

Fáradt mosolyra húzódott a szája, úgy szoktak, mondta. Szívtelenség, jegyeztem meg, és őszinte haragot éreztem mind iránt, aki ezt teszi. Lemondóan rándított egyet a vállán.

Miért engedted be?, kérdeztem. Mert úgy kell, mondta. Nekem azt mondták, nyitottnak kell lenni. Mert csak akkor történnek velünk jó dolgok. És, kérdeztem, veled történt már valaha ilyen jó dolog? Nem, mondta.

És legalább ez a valami jó volt?, kérdeztem. Hát, tűnődött el, jó. És a semmi, kérdeztem, ami előtte volt, az olyan rossz volt? Nem, mondta, én szerettem. Az a semmi volt a minden. Az volt a béke meg a biztonság. Hogy minden rendben lesz, csak vigyázzunk a mozdulatlanságunkra. És hogy ne engedjünk mást se mozdulni. Úgy érted, faggattam tovább, hogy ne engedjünk be senkit a világunkba? Igen, mondta, mert az csak felforgat mindent. És az baj?, kérdeztem. Igen, vágta rá szinte dühösen, mert összezavarja a dolgokat, mindenféléket ígér, elhiteti, hogy fontos vagy, hogy érsz valamit, hogy kellesz, aztán… Itt elhallgatott. Aztán?, kérdeztem. Aztán továbbáll, mondta. Otthagy újra a semmiben. De az miért baj?, kérdeztem. Hiszen előtte is csak a semmi volt, és azt szeretted. Mert, folytatta szégyenkezve, akkor otthagyja veled a semmiben a vágyakat meg az ígéreteket. Mindent, amit korábban okkal száműztél.

Megköszörültem a torkomat. És ő?, kérdeztem. Ő is épp ezt tette? Bólintott. Mintha szóval nem akarná nyomatékosítani. És ő miért ment el?, faggattam tovább. Hát nem tudod?, kérdezte tettetett csodálkozással. Megráztam a fejem. Én, kezdte határozottan, nem szoktam annyira kelleni. Hogy?, kérdeztem. Ezt nem értem. Hát úgy, folytatta, mintha számított volna a kérdésre. Engem nem szoktak annyira akarni. Engem nem szoktak valaki helyett választani. Fura beletörődéssel vegyes megkérdőjelezhetetlenség volt a hangjában. Ezt nem gondolhatod komolyan, mondtam, és ismeretlen vigasztalóra váltott a hangom. Nem, mondta, ezt nem gondolom. Ezt tapasztalom. Majd legyintett, mintha azt akarná jelezni, hogy nincs értelme az ő vélt vagy valós fontosságának kérdését boncolgatni, ő tudja, amit tud, és nem érdekli a véleményem. Sem az enyém, sem senki másé.

Rá is kérdeztem, senki nem tudna meggyőzni arról, hogy fontos vagy? De, mondta, az az egy valaki, aki mégis engem választ. Az maga lenne a bizonyosság. És ő ilyen volt?, kérdeztem. Ő?, kérdezett vissza. Majd hosszan eltűnődött. Nyilván nem, hiszen végül is nem maradt, vetette oda egy gúnyos mosollyal a szája sarkában. És ha maradt volna, kezdtem, nem azzal tette volna tönkre a világodat? Ezt hogy érted?, kérdezte meglepetten. Hát úgy, hogy azzal bebizonyítja, hogy tévedsz, mondtam. Hogy nem jól látod a dolgokat, mert mégiscsak kellesz.

Először harag villant a szemében, majd talán hűvösségre intette magát, és úgy zárta le ezt a számára kényelmetlen kérdéskört is: Nos, ezt már sosem tudjuk meg. Különben meg, folytatta mielőtt újabb kérdéssel bántom meg, nem is biztos, hogy a valaki a fontos. Hát?, kérdeztem. A valami, vágta rá a jól kigondolt válaszát. Az a valami, amit kínál. Vagyis, ha valaki más kínált volna neked ilyeneket, akkor most ő rá vágynál?, kérdeztem. Ki mondta, hogy vágyom rá?, háborodott fel. Ja, senki, hebegtem, csak valahogy úgy tűnt. Mintha bánnád, hogy épp ő dobott vissza a semmidbe. Meglehet, gondolkodott el, vagy csak azért rá neheztelek, mert ő volt a legutóbbi. Akkor ez el fog múlni?, kérdeztem. Eddig mindig így volt, váltott színtelenre a hangja. És mikor?, érdeklődtem. Ha a semmimben újra csak én leszek, mondta, és eltakarodnak végre ezek a felébresztett vágyak meg remények. A mondat végére, azt hiszem, kicsit elszomorodott.

   Haragszol rá?, kérdeztem. Miért, kérdezett vissza, mert bekéredzkedett vagy mert meggondolta magát? Válassz te, hagytam rá. Haragszom rá, amiért elment, mondta, majd ízlelgetve a szavakat folytatta, és hálás vagyok, amiért kiderülhetett, hogy még képes vagyok ilyen érzésekre. Neki vagy hálás?, kérdeztem megütközve. Nem, szólt határozottan. Magamnak, ennek a kitartó Münchausennek a fejemben.

Te félsz, igaz?, kockáztattam meg a durván intim kérdést. Én, nevetett fel, én mindig félek.

Attól, kérdeztem, hogy egyszer jön valaki, aki maradni akar?

Attól, mondta halkabban, hogy egyszer majd nem fogok titokban sem vágyni rá, hogy jöjjön és felforgasson mindent.

Elkezdett babrálni a hajával. Talán úgy érezte, még hozzá kellene tennie valamit, mondjuk, hogy azért az jó lenne, ha már csak akkor jönne valaki, ha tényleg maradni akar, vagy ilyesmit, de végül csak azt kérdezte, ezt most mind le akarod írni? Igen, feleltem. Minek?, kérdezte zavartan. Mert csak akkor van értelme szólni, mondtam, ha tétje van.

   Úgy nézett rám, mint akinek most esett le, hogy ezt mások olvasni fogják, talán véleményt is alkotnak róla. Abban a pillanatban elbizonytalanodtam, akarom-e, hogy mások olvassák a történetét. Kedves lánynak tűnt, kicsit talán őrültnek. Mintha folytonosan attól tartana, őt készül bántani a világ, miközben még mindig hitt annak a jóságában. De mondom, annyira azért nem ismerem.

Bánod, hogy elmondtad?, kérdeztem. Azt hiszem, nem, felelte, mert így olyan, mintha még maradt volna nekem abból a kis valamiből.