ezazezaz.jpg

   Reggel belenézek a tükörbe, egy életerős, vidám pattanás mosolyog rám az orrom hegyéről. Én visszamosolygok rá, hiszen érkezése sorsszerű: ma megyek fényképezkedni az útlevelem megújításához.

A magyar bürokráciát ismerve felkészültem, hogy a napomat bosszankodó nagyik, nyűgös gyerekek és „kurvaanyázó audisok” között fogom tölteni.

   Félfogadás reggel nyolctól! De hogy jó helyünk legyen, mint egy koncerten, mi már hatra odamegyünk, sorban állni a zárt kapu előtt.

Szóval, miután elvárakozom a nekem szánt órácskákat, kinyílik a kapu és benyomakodunk, mintha leárazás lenne a százforintos boltban.

Kezdődik a második felvonás: Harc a sorszámért. Ha erről egy útikönyvben kellene írnom, akkor ajánlanám turista olvasóimnak az arcok megfigyelését, mint helyi látványosságot. A tanácstalan egyetemisták, szüleiket kutató kisgyerekek és a biztonsági őrök speciális „kicsi a rakás” játéka mindenkiből kihozza az állatot.

Sorszám 572. Zsír. Tekintve, hogy most nyitottak a pultok és máris egy ilyen tekintélyes szám tulajdonosa lettem, leülök a lépcsőre és előkapom a könyvemet. A rutinosabb játékosok persze rántott húsos szendviccsel és hűtő ládával érkeznek. Nem kelhetek versenyre mindenkivel!

Megszólal a reményt jelentő hang. Csing! Mindenki egyszerre emeli fel a fejét és fordul a kivetítőhöz, mintha lóversenyen volna. Dermedten, vágyakozva szuggerálja a kis képernyőt, hátha az ő száma világlik ki. Persze – az egy szerencsést leszámítva – ez a várakozás mindenki számára kudarccal végződik. És itt jön a csavar. Rohadtul nem az egyes számmal kezdik! Hanem csak úgy. Hasra ütésre. 722. Vagy a logika került ki az egyenletből, vagy a kisebb számjegyemmel már sorra is kerültem, csak mindez olyan gyorsan történt, hogy észre sem vettem.

   Ez a sorszámokkal való variálás pusztán arra jó, hogy soha senki ne tudja megmondani, ő kábé mikor következik. Ebben persze van valami szinte izgalmi állapotnak mondható érzés, de jobbára csak arra elegendő, hogy ne tudd nyugodtan olvasni a könyved.

Az örömet hozó csilingelő hang újra és újra megszólal, mi meg újra és újra felkapjuk a fejünket. Gyönyörű koreográfiát lehetne belőle csinálni. Például megkérjük a páros számosokat, hogy amikor páros számot mutat a kijelző, akkor egyszerre adjanak ki egy „hőőőő” hangot. Vagy a páratlanokat, ha az őket érintő szám tűnik fel, kezdjenek el hullámozni. Nyilván nem kockáztatom meg egy ilyen játék kezdeményezését, mert a helyiségben az első félóra elteltével szolid lincshangulat alakult ki.

Így aztán marad az olvasás a jóga gyakorlatnak is megfelelő folyamatos fejemelgetéssel. Csigolyák rendben, nyakizmok feszülnek, állkapocs szépen húzódik. Egy valami nem megy: az olvasás. „A negyedik napon Noszlopy meghívta vacsorára.” – Csing! 312. – „A lány egy csöpp habozás után bólintott.” – Csing! 27. – „De nehezebb volt kiválasztani a megfelelő éttermet.” – Csing! 685.

Két bekezdés után már azt sem tudom, hogy regényt olvasok vagy a müzlis doboz hátulját.

    Mire eljutunk az én sorszámomig, teljesen kimerülök a feszült figyelemtől és a bosszantó semmittevéstől. Az asztalnál a hölgy megkér, hogy üljek le a kis dobozban vele szemben, és akkor elkészíti a fotót. Leülök. Kéri szigorúan, hogy mosolyogjak. A kifacsaró délelőttre gondolva, és a morcos néni arcának látványára megszeppenve annyit mondok, hogy így már nem megy. És akkor rám néz azzal a rezignált arckifejezéssel, hogy „Tudnék-e két ablakkal arrébb vicces lenni?!” Nem mondom, hogy ez már mosolygásra ösztönözne, de a megfélemlítésnek hála, összeszedem magam. Ellövi a képet. Megmutatja nagyban a kivetítőn. És ott, akkor újra találkozom reggeli jó barátommal az egyre csak fejlődő pattanással. A nagyméretű színes kép, amelynek tárgya gyakorlatilag a pattanás – az arcom csak valami béna keretet ad hozzá – egyből földhöz vág, és kicsúszik a számon az „asztarohadt” kezdetű bosszús kifejezés. Az ügyintézőben van annyi empátia, hogy ezt „léccci, ne nézzek már így ki az útlevelemen” jelentéstartalommal ruházza fel, és felajánl egy újabb képet. Én boldogan elfogadom, még némi mosollyal is jutalmazom. De ennek a képnek is az a vége, hogy „basszus, hogy nézek ki?!” Ekkor már komolyan dühös, és azt mondja „Jó, még egy, de ez az utolsó!” Ehhez tartja is magát. Épp olyan szar kép sikerül, mint az előző kettő, de már kussolok inkább. Igyekszem arra gondolni, hogy a világtörténelemben még egyetlen igazolványkép sem sikerült jól. Ha mégis, az csak hiba lehetett a mátrixban.

És jön a harmadik felvonás. A kép már elkészült. Süti. És újra kezdődik a várakozás. Még mindig ugyanazt a számot kell lesnem a kivetítőn, hogy egy újabb ablakhoz hívjanak, hogy ott egy újabb ügyintéző vegyen kezelésbe. És én újra várok. Ezúttal az ujjlenyomat készítés a várakozás célja.

Csing – azon a napon ez a kedvenc hangom. Egy halk csing. És valószínűleg nem vagyok egyedül a teremben ezzel a fura fétissel.

Boldogan ülök le a barátságos 21-es ablakhoz – bízván abban, hogy már a hajrában vagyok. Kéri a hölgy, tegyem a hüvelykujjam a szkennerre. Odateszem. Kéri, hogy újra tegyem oda. Én újra odateszem. Egy chhh hang hagyja el a száját, majd fancsali képpel azt mondja, nem lát semmit. Próbálkozzunk egy másik ujjal! Nyilván nem okozok meglepetést, ha elárulom: egyik ujjamon sem talál ujjlenyomatot. Remek. Ha nem volnék olyan fáradt, és nem szembesültem volna néhány órával korábban azzal, hogy itt nincs helye viccelődésnek, felajánlanám a lábujjaimat is.

De akkor jön a megváltás reménye a 27-es ablaktól. Csak annyit kiált oda az ügyintéző a szkennerrel bíbelődő kollégának, hogy „Erzsi, ott van az krém a pulton, kenje be az ujjait, biztos túl száraz a bőre.” Bekenem. Kérik, hogy ismét közelítsek a szkennerhez. Majd Erzsi rám szól: „Jaj, most meg túl erősen nyomja, és összezsíroz mindent.” Ad egy kis darab papírt, hogy törölgessem már szépen le a nem létező ujjlenyomatomat a szkennerről, ha már voltam olyan kedves összekenni. És ettől a ponttól már nincs megállás. A keneget-érint-törölget, keneget-érint-törölget jegyében telik el a következő óra. Mindenkinek van egy „jó ötlete”. Egy néni szerint meg kellene köpködnöm az ujjam hegyét; egy másik várakozó azt javasolja, húzzam végig a kezem a homlokomon, mert ott elég zsíros a bőr. Mikor is a lelkes 27-es ablakból újfent átkiáltanak – mintegy megtalálva a megoldást – hogy menjek oda, ott van egy kis argánolaj, az biztos segít. Addigra én már minden hitemet elvesztettem az ujjlenyomatom meglétét illetően, és nem is értettem, hogy eddig hogy voltam képes létezni a kis barázdák nélkül.

Rajtam ne múljon, elmegyek az argánolajért. Kicsit fásultan, mindazonáltal gyanútlanul kinyújtom a kezem, és a hölgy annyi olajat önt a tenyerembe, amennyiben egy egész baromfiudvart ki lehetne sütni kakasostul. Majd azt javasolja – tekintve hogy eddig biztos nem vártam eleget – üljek le, és várjam meg, amíg a bőröm beszívja a kenceficét. De ne hagyjam rajta sokáig, mert aztán megint túlszáraz lesz! Értem. Olyan ez, mint a megfelelő időben kivenni a piskótát a sütőből. Gyakorlatilag lehetetlen.

Mindegy. Várok. De ez az ücsörgés egyre fárasztóbbá válik, és már a legkisebb zaj, vagy mozdulat is az őrületbe kerget. Egy tollsercegés. Egy hajgumizás. Egy köhintés.

Épp mellettem próbálja ki vadiúj nyuszi motorját egy kiskölyök. Előre egy méter. Hátra egy méter. Majd újra előre, és vissza hátra. Már a látvány is sokkol – eszembe juttatva a Ragyogás klasszikus biciklizős jelnetét – de a gyermek tevékenységéhez egy olyan ismétlődő nyikorgó hang társul, amitől a kutyák a Holdat ugatják. Tekintetemmel keresem az apukát, hogy felajánljam neki, esetleg vegye igénybe a 27-es pultnál működő illatszer részleget, hátha talál valamit, amivel beolajozhatná a csapágyakat.

   A ragadós olaj beszívódik, a szkenner továbbra sem vesz tudomást az ujjaimról, az útlevél megújításom eredménytelenül zárul, és ujjlenyomat nélkülinek minősítenek. De mert igyekszem mindenben a jót látni –, hogy egyszer majdcsak összejön ez az igazolvány – meggyőzöm magam, hogy legalább a majdani útlevelemen nem a pattanásos kép lesz.

 

A könyv részlet Grendel Lajos A utolsó reggelen című regényéből származik.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://varrasszabadsag.blog.hu/api/trackback/id/tr205603525

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása