Bár jól nevelt gazdinak tartom magam, ragaszkodom ahhoz a – minden realitást mellőző – elképzeléshez, miszerint kutyámnak minél több játékra, ülő- és fekvőalkalmatosságra van szüksége. Holott jól tudom, hogy Mici, beköltözését követő területfoglalása alkalmával nem a megalkuvó bárhol jó lesz álláspontra helyezkedett; és nem is a kedden megteszi a szőnyeg csücske, majd szombaton alszom a fotelben alkalmazkodó viselkedést képviselte. Nem. Ő becélozta a számára legkedvezőbbnek ígérkező helyet, hogy a továbbiakban a sajátjának vallhassa (a helyválasztás hátterében kereshetünk spirituális okokat, de felteszem, az sem volt mellékes, hogy a kanapé tűnt a legkényelmesebbnek). Valamint a legsípolóbb, legtéphetőbb játékot szemelte ki, a többi meg rögtön mehetett a levesbe.

Vagyis egynél több fekhely, illetve játék szinte fölösleges is. Szinte. Hiszen a gazditól mégsem vehetjük el az örömet, hogy újabb és újabb haszontalan baromságot vegyen kutyájának.

Amikor megleptem Micit egy lépcsővel, pontosan tudtam, hogy erre szüksége van, mert a kanapéra ugrálás megterheli a gerincét. (Kéretik mellőzni a kérdést, hogy nem lett volna-e egyszerűbb leszoktatni a kanapéra ugrálásról!) A lépcső amúgy zseniális. Habszivacs, tappancs mintás polár anyaggal borítva. Két lépcsőfokkal egyenesen a célállomáshoz. A hülye is látja, milyen hasznos kellék. Mindenki, kivéve Micit. Ha külön rászólok, esetleg. De magától eszébe nem jutna használni.

   Nyilván ezen a ponton nem adtam fel. Jó, akkor varrok neki egy új fekhelyet. Mert ugyan van már neki, és szereti is, de ez most amolyan délutáni belekucorodós lesz. Ugye érezzük, hogy ez az egész már rég nem Miciről szól.

Neki is láttam az új, fánkalakú ágyának. És Micinek tetszett! Micsoda boldogság, gazdi végre hasznos! Hiszen, ha nem adjuk fel, és küzdünk, és próbálkozunk, izzadunk és szenvedünk, akkor képesek leszünk egy finnyogi kiskutya kifinomult ízlését kielégíteni. Vagy nem.

Amint elkészült ugyanis a fekhely, észrevettem, hogy akkora lett, mint egy kamionkerék. Mici persze boldogan fetrengett és nyújtózott benne, de be kellett látnom, tekintve hogy még a mosógépbe se tudom berakni a luxus lakosztályt idéző ágyat, nem maradhat.

Kisebbet csináltam hát belőle. Gondolom, senkit nem lepek meg a fordulattal: Mici a továbbiakban sértődötten ignorálta új fekhelyét.

Jó, mégis mit vártam? Elvihetett próbakörre egy kabriót, majd kiszúrtam a szemét egy rollerrel. Becsületére váljon, ha megkértem, belefeküdt az új ágyába. Közben persze esdeklő tekintettel, szavak nélkül azt kérdezte, Most már eleget voltam benne? Visszamehetek a kanapéra? Menjél.

Összegezve: Micinek most már két ágya van, ellenben a legtöbb időt a kanapén tölti, ahova persze nem a lépcsőn megy fel.

   Aki azonban azt hiszi, hogy a hogyan szórakoztassuk kutyánkat projekt egy olyan történet, amelynek véget a gazdi józanságának kialakulása vet, annak sosem volt kutyája. Gondoltam ugyanis, hogy milyen cuki dolog lenne, ha Mici tappancsnyomát megörökíteném, és egy mutatós képet készítenék belőle. Az egészhez nem kell más, csak egy fehér karton, némi bőrbarát festék, meg egy kutya.

Szépen felkészültem az akcióra: papír, ceruza, hegyező, radír, vonalzó. A háttéren a részben érdeklődő, részben aggódó Micivel. Majd szólítottam a főszereplőt.

Abban a pillanatban, ahogy belenyomtam a pracliját a festékbe, eszembe jutott, hogy Mici még azt is gyűlöli, ha a nedves betonon kell sétálnia, nyilván rajong az ötletért, hogy valami ragacsos vacakban tapicskoljon, és utána még az elszánt gazdi ujjlenyomatot is vesz tőle, mint valami köztörvényestől. Ráadásul ezt többször megismétli a hülyéje, hiszen ki kell kísérleteznie, hogy mennyi festéknek milyen eloszlásban ajánlott a tappancsra kerülnie, hogy szép, kivehető kép legyen.

Mici néhány percig tűrte kínoztatását, majd egyszer csak elege lett, dühös-riadtan kitépte magát a kezeim közül, és fekete festékes lábával végiggyalogolt a törtfehér szőnyegen, felugrott a vajszínű kanapéra, majd megpihent új, fánkalakú fekhelyén. Igen, azon, amelyiken eddig önszántából sosem.

Oké, megérdemeltem.

   És bár szörnyű bűntudat gyötört, megkértem Micit, adjon még egy percet, most épp tökéletes a festékeloszlás a talpán, hiszen szépen eligazgatta a lakás textillel borított felületein, most kell pár nyomatot készíteni a kartonra, aztán jöhet a mosakodás. (A lavórban lábáztatást persze legalább annyira szereti, mint a nedves betonon mászkálást, csakhogy megpróbáltatásai még mindig ne érjenek véget.)

Az ugye megvan, hogy a cukiskodó „készítsünk minél több pihe-puha fekhelyet kedvencünknek” sztorival indítottam, hogy ellensúlyozzam a „hogyan festettem be riadt kutyám mancsát” történetet. És hogy ezt nyomatékosítsam, még jó didaktikusan össze is foglaltam azok kedvéért, akik olvasás közben elkalandoztak volna. Meg, hogy kivédjem a dühös kommenteket, szélsőséges esetben, hogy egy aggódó olvasó riassza az állatvédőket.

A tappancslenyomatos képet elnézve persze komolyan felmerül a kétség, hogy megérte-e. Főleg, hogy a mű olyan lett, mint egy Rorschach-teszt, amiben valamilyen rejtélyes okból én egy rémült kiskutyát látok, és egy bűntudatát jutalomfalatok tukmálásával enyhítő gazdit.