Nos, a mérleg a következő: a legutóbbi írásom óta nem randiztam. Ennyire nem félhettek, hogy blog bejegyzés lesz belőletek?!
Mert ha nem ez a helyzet, akkor tényleg a jeladásaimmal van baj. Korábban azt hittem, egyedül az űrszonda fogékony rá, most kiderült, az sem. Még a partiőrségben bízom. Persze van még egy szomorú opció: hogy az a valaki tökéletesen veszi a jeleket, csak éppen egyáltalán nem érdekli.
Ja! Nem akarok hazudni. Randira hívott egy srác.
Többször is hangot adtam a felháborodásomnak, miszerint mindig én vagyok kocsival, és én viszem haza azt az embert, aki hivatalosan elvitt randizni. Nem akarok nyavalyogni, hogy jogsi nélkül nem férfi a férfi (Főleg azért, mert ez nem igaz!), de nem emlékszem, hogy mikor hívott el utoljára valaki úgy mulatni, hogy értem jött és haza vitt volna. Mint az amcsi tini filmekben. Ja, de, bocs. A legjobb barátnőm. Mellette legalább nőnek érzem magam. (Köszi, Vera!)
A probléma, lássuk be, jelentéktelen, mégis mindezek tükrében valahol vicces, hogy a srác, aki randira hívott – és egyébként tanulmányai között az „élet iskoláját” nevezte meg – foglalkozását tekintve sofőr. A csudába, hogy nekem soha semmi nem jó!
Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy szerettem én olyat, aki nem vezetett autót. És nem azért nem szeretem már, mert továbbra sem tud. Szóval igyekszem hangsúlyozni, a jogsi nem pótol sem humort, sem észt, sem kedvességet. Csak egy plusz. Egy lehetőség. Mint egy idegen nyelv ismerete. Mint az olvasottság. Mint némi polcszerelési képesség. Mint a főzésben való jártasság. Ezek hiánya nem kizáró ok! A legkevésbé sem. Remélem, értitek, mire akarok kilyukadni.
A biztonságérzetről beszélek. Hogy, ha én éppen nem csinálok meg valamit, akkor lesz más, aki helyettem igen. Aki esetenként létrára mászik helyettem, a boltba megy helyettem, kicseréli az égőt helyettem, vezet helyettem. Aki néha gondolkozik helyettem.
Nem arra vágyom, hogy kiszolgáljanak! Csak arra, hogy megkérdezzék. És akkor én boldogan mondhatok nemet.
Szóval többek között arra vágyom, hogy a téli mínuszokban lehelet vékony harisnyában mehessek táncolni. Olyan vékonyszálúban, amit csak és kizárólag fűtött helyiségben tudok viselni. Miért? Mert ennek feltétele a háztól házig fuvar. Még pedig olyan formában, hogy én a jobb oldalon ülök. És nem, nem arra gondolok, hogy angol kocsit hajtsak!
Tényleg nem vágyom rá, hogy egy hatalmas BMV bőr anyósülésén üljek és a napellenző kis tükrében gondtalanul ellenőrizzem, hogy nem színezte-e be a rúzs a fogaimat.
Bár nyilván amikor a körúton, a dugóban ülve a mellettem álló hatalmas autót látva szemtanúja vagyok egy ilyen jelenségnek, azt érzem, hogy annak a lánynak biztos minden olyan egyszerű. És egy pillanatra odaképzelem magam a helyébe. Tényleg csak egy pillanatra. (Persze legális, kuporgatásból és részletfizetésből vásárolt autóról beszélünk. Nem a robbanós fajtáról.)
Egy perc alatt kivégzem ezt az ábrándot, hogy jöjjön a következő. Abban már egy tekintélyt parancsoló irodalom professzor oldalán sétálok be egy okosokkal és álokosokkal teli terembe, majd ezt az elképzelést követi az extatikus hangulatú női sikolyokkal kísért, színpadra feldobált alsóneműk között fulladozó zenész híresség, és rögtön utána az emberbarát, jóért harcoló szuggesztív szónok.
Szóval most, hogy belegondolok, nagyon is engedékeny vagyok. Hát nézzétek csak, mennyi kategóriát soroltam fel! Mindössze ki kell választanotok a megfelelő halmazt!
