A hipermarket a csábítások legfőbb forrása. Egy hely, ahol válogatott finomságokat találunk, úgymint: gyümölcsjoghurtok, hintaágyak, parfümök, helyes árufeltöltők, vagy éppen cuki, görkorcsolyán suhanó részlegvezetők.
Legutóbbi látogatásomkor meg kellett állapítanom, hogy a hentes például állati(!) jól néz ki. Kicsit kacsintgatott is. Bár ebben nem vagyok egészen biztos, mert nem volt rajtam a szemüvegem. (Az örök dilemma: engem lássanak szemüveg nélkül, vagy én lássam őket szemüveggel.)
Aztán már olyan sokáig próbáltam fókuszálni, lesve, hogy megrezdül-e pajkosan a hentes szemhéja vagy sem, hogy mindenképpen felhívtam magamra a figyelmet. Gondoltam, jelen helyzetemben már nem oszt, nem szoroz, ha felveszem a kukkert. Csak megnézem már magamnak. Pajkos kacsintgatásának nyoma sem volt akkor már (talán előtte sem), csupán döbbenetének. Valószínűleg nem értette, hogy a kiscsaj miért állt meg bámészkodni a kondi gépek és a fűnyírók között. Mert az nyilvánvaló volt, hogy sem használni, sem felemelni nem tudná azokat.
Nos, ezt magam is hamar felmértem, így meghoztam a helyes döntést: a fűnyírók felé fordultam (biztos van ott valami helyes, XS-es méretű sövényvágó, vagy mit tudom én).
Szemüveghasználattal is meg kellett állapítanom, hogy cuki ez a hentes, még döbbenetében is. Elindultam a pult felé, közben minden almát és paradicsomot megfogdostam, és szakértőn tanulmányoztam. Nyilván egyáltalán nem voltam feltűnő, miközben szép lassan oda osontam a hús- hentesáru (akkorra már egészen vonzóvá lett) felirata felé. Egyre közelebb figyelmem tárgyához.
Bár csak a szemem sarkából láttam, de már az aszalt gyümölcsök osztályánál éreztem azt a belőle áradó energiát, amivel felemeli a bárdot és lecsap a vöröslő friss oldalasra. Hallottam, ahogy serceg a porc és törik a csont. Ahogyan a keze a nylon kesztyűben zörög, miközben szorítja a hideg, halott állat egy darabját. Közben mosolygott. Az persze kérdés, hogy mennyire lehet bájos személyisége annak, aki mosolyog, miközben egy tetemet darabol. De én ezzel persze akkor egyáltalán nem foglalkoztam. Rabul ejtett az a maszkulin erőtér, amelyet csak egy alfahím idézhet elő, és komolyan fontolóra vettem, hogy oda üvöltök: „Én fiút szülnék neked!”.
Már kerestem is a szavakat, amivel a legkevésbé nevetséges megszólítani egy húspult mögött álló eladót. Mennyi a pulykamell sonka? Kóser a sertés felvágott? Tudná úgy csinálni, hogy a darált húsba minél kevesebb fehér rész kerüljön? De mielőtt még megszólíthattam volna a nagydarab, bárdot szorító srácot, rájöttem, hogy nem is eszem húst. Egy tétova „ó” csúszott ki a számon, majd igen gyorsan elindultam a mirelit zöldségek felé.
