Nincs nekem semmi bajom ezzel a szerelem dologgal. Elméleti szinten még tetszik is meg minden, de valahogy idáig sosem tudtam rendesen párkapcsolattá konvertálni. Gondolom, ez a programozón is múlik. Meg azon, hogy mekkora memóriám van, vagy, hogy milyen alkalmazásokra vagyok képes. Na jó, hagyjuk ezt a hülye hasonlatkört. Csak még annyit, hogy nem mindegy a hardware sem. Néhány éve még komoly ellenszenvvel viseltettem a saját orrom iránt. Aztán persze rájöttem, hogy ez a legkevesebb. Bajom van a magasságommal (magasság höhöhö), a görbe gyűrűsujjammal (így aztán hogy kérik meg majd a kezem?!), a csípőlapátjaim egymástól való távolságával, a vinnyogi, staccato típusú nevetésemmel… És – hülyén hangzik, de – ettől valahogy megnyugodtam.
Elfogadtam, hogy néhány apró lépés elválaszt a tökéletességtől. És az jó. Minden, ami tökéletes, az érdektelen. Nem lehet hosszútávon izgalmas egy szabályos, szép arc, mert az olyan, mint egy dal, amiben csak refrén van. Rögtön megtetszik, de nagyon hamar uncsi lesz.
E tudásom nagyban befolyásolja a társasági életem bonyolítását. Milyen magas sarkú cipőt vegyek fel? Mennyire púderezzem be az orrom? Tudniillik annál szánalmasabb nincs, mint amikor egy csúnya lány szép akar lenni. Jóllehet bizonyos szituációk és bizonyos emberek jelenléte megköveteli a „bizonyos” megjelenést. Belül zokogok, de azért kínzom magam ortopédiailag tilalmas cipőkkel és felfázásra alkalmas hosszúságú szoknyákkal.
És ami a legnagyobb problémát okozza: nem tudom megállapítani, hogy az a bizonyos, tényleg a „bizonyos”. Lehet, hogy most éppen tök fölöslegesen büntettem a lábam, vagy kár volt duplán feltolnom a szemfestéket, amely diszkréten, de annál eredményesebben maszatolódik el a pislogásoktól, mert ott sincs, akinek ott kellene lennie.
DE. Tegyük fel, tudom, hogy az a bizonyos valóban az a bizonyos. És egy ideje komolyan munkálkodik azon, hogy ezt elhiggyem – más szóval kapcsolatosdit játszunk, és ő nem adja jelét, hogy zavarná egy orrméret, vagy egy konkrét decibel feletti nevetéshangosság. Akkor ez azt jelenti, hogy amit korábban hibának véltem magamon, az tulajdonképpen nem hiba? Vagy eddig ügyesen rejtegettem őket? Behúzott orrommal, a talaj felett jártam húsz centivel, miközben pirulva kuncogtam vihogás helyett, amíg az ismerkedős fázisban voltunk? Na, ezekre a kérdésekre kapsz nyomban választ, amikor az a „bizonyos” fénysebességgel tiplizik az életedből. De ne legyünk ilyen negatívak.
Arról nem is szólva, hogy én is lehetek elnéző. (Képes vagyok rá! Tényleg. Állítólag. Még végig gondolom.) Én sem az alfahímre hajtok (dacolva az evolúciós kényszerrel és alkalmazkodva a személyes adottságokhoz). Nem kell nekem, hogy megjavítsa a lefolyót, csak legalább hívja ki ő a szerelőt!
Amúgy meg, amikor kiderült számomra, hogy Javier Bardem (a macsóság iskolapéldája) nem mer autót vezetni, a férfias férfiakba vetett hitem lángjának utolsó parányi pernyéje is semmivé porladt.
A minap azt a kritikát kaptam, hogy túl válogatós vagyok. Más szóval a saját érdekemben elgondolkozhatnék azon, hogy a mások által nagynak ítélt elvárásaimat csökkentsem. Már csak azt nem tudom, hogyan. Győzzem meg magam, hogy az aktuális valaki bár ostobább, figyelmetlenebb, önzőbb annál, mint amire vágyom, nekem azért jó lesz? Hű, ez aztán biztos alapnak tűnik egy párkapcsolathoz. De tény, hogy a (jogos) elvárásaim igencsak leszűkítik a kört. Az empátiát, a jóindulatú határozottságot, az érzékenységet, a higiénés és mentálhigiénés ápoltságot célzó igényeimnek szinte már csak nők felelnek meg. De csak nem leszek már leszbi, azért, mert a fiúk olyan izék.
Egek… hogy tudnám ezt úgy leírni, hogy ne tűnjön savanyúnak az a szőlő? (Amúgy utálom a szőlőt. Az egész csak mag meg héj. Túl sok mindent kell lenyelni, ahhoz, hogy egy kicsit jó legyen.)
Szóval, amíg nem érzem égető szükségét egy kompromisszum megkötésének, addig, ha nem kellek, hát nem kell, hogy kelljek.
