És akkor egyszer csak a fejemre hullott húsz-huszonkét deka száraz kenyérmorzsa. Nem volt jó.

Ja, kellenének az előzmények.

Szóval a kenyérmorzsás reggelt megelőzte néhány korábbi borús délután és egypár balul sikerült este. Ahogy mondani szokták a baj nem jár egyedül. Most párban jött.

Két esküvő két héten belül. Két boldog pár, sok víg vendég párban, na és én. Az ember persze egy szimpla bulira sem szívesen megy szólóban (leszámítva, ha tudja, ez a feltétele annak, hogy ne egyedül távozzon), de egy esküvőn, ahol két ember világgá kürtöli a boldogságát, és további ezer pár szorongatja egymás kezét meghatottan, azért elég lehangoló magánzóként. Mielőtt még bárki megkérdezné: szeretem a történetben szereplő két boldog párt, és őszintén örülök az egymásra találásuknak.

Na, erről ennyit, hiszen van az a remek szokásunk, hogy szívesebben olvasunk kevésbé szerencsés embertársunkról. Már csak azt nem tudom, miért mindig én vagyok az a bizonyos embertárs. Mindegy.

Az első lagzin pusztán alulöltöztem a vendégsereget (ez tulajdonképpen jó volt, mert így ezzel voltam elfoglalva, és nem azzal, hogy nincs mellettem senki, akit megkérhetnék: vigyázzon a táskámra, amíg pisilek), a második esküvőn azonban a vőfély gondoskodott róla, hogy aki nem tudta volna, hogy egyedül jöttem, az is időben értesüljön a szomorú tényről. Már ha addig nem lett volna egyértelmű szánalmas helyzetem abból, hogy egyedül lődörgök a botrányosan pöttyös ruhámban a vidám, ölelkező emberek között.

Az ifjú párt képeslapokkal köszöntöttük, melyeket a vőfélytől kellett korábban igényelni. Páronként egyet. Ez a mondat beleégett az agyamba. Páronként egyet. Jó.

Szóval én kettőt kértem. Kettőt, mert gondoltam kisegítek egy gyerekekkel ellepett baráti házaspárt, és viszek nekik is. Páronként egyet! – mondta a vőfély a mikrofonba(!). Én egyedül vagyok, csak másoknak is vinnék – szabadkoztam. – Ja, egyedül vagy?! – ismételte meg a mikrofonba(!). – Akkor jó! – mondta tovább a mikrofonba(!). Neked – gondoltam. Szóval, aki kíváncsi volt, ki az a szerencsétlen, aki két képeslapot kér, pedig egyedül van – figyelt mindenki? Mert akkor elismétlem: egyedül van – az most megismerkedhetett vele. Igen a pöttyös ruhás csaj. Különös ismertetőjele, hogy meglepően gyorsan hagyja el a helyszínt.

Úgy döntöttem, nem rágom magam ezen. A kocsiban hazafelé például már pontosan tudtam, melyik romantikus filmet nézem meg, ha hazaértem. Hát kell ennél jobb program?! Nyilván.

Másnap reggel – átnézve a hűtőm, szekrényeim, polcaim, dobozaim tartalmát – beláttam, hogy nem halogathatom tovább a nagybevásárlást. Szóval, épp kezdtem kishoppingolni magamból az előző napi frusztráltságot, amikor egy korombeli srác – elhaladván mellettem a boltban – belenézett a kosaramba, meglátta a csomag intimbetétet, és csak annyit mondott a csajának, „valahol ma sem lesz szex”.

Azért megnyugtató, hogy erre csak kosárból jósolásból jött rá. Szóval nézzük pozitívan a dolgokat: ha ugyanígy lepukkanva, de osztrigával, és csokoládéval teli kosárral lát, akkor nem tartotta volna tudományos-fantasztikumnak, hogy van nemi életem. Juhúú!

Nem állítom, hogy következetesen játszósban megyek vásárolni, de tény, hogy komolyabb ok kell ahhoz, hogy puccba vágjam magam. A nagybevásárlás, vagy éppen a kutyasétáltatás nem tartozik a komolyabb okok közé, valamiért mégis úgy alakul, hogy ilyenkor akadunk össze jelentékeny vagy jelentékenységre alkalmas személyekkel. Vagy amikor smink nélkül állunk a Postán sorban, és épp mögöttünk várakozik a Javier Bardem-hasonmásverseny első helyezettje, vagy amikor egy ártatlan baráti találkozóra befut a célszemély, és újfent smink nélkül kell helytállnunk. Mennyi a „vagy amikor”…

Mikor kutyám lett, mindenki azzal jött, hogy a sétáltatás remek ismerkedési lehetőség. Azt persze elfelejtették hozzátenni, hogy hetvenéves nénikkel lehet leginkább megismerkedni.

Ugyan akad olyan kutyasétáltató, aki miatt néha elgondolkodom, hogy mégis kiengedett hajjal kellett volna neki vágni a sétának (bár elég kényelmetlen úgy kutyagumit szedni), és tulajdonképpen magas sarkúban is szuperül lehet a kutya után szaladni, végül – átengedvén az irányítást a pesszimista énemnek, amely az úgysem futok össze senkivel rigmust mantrázza a fejemben – mégis a szakadt farmer és a gumicsizma mellett döntök.

Legutóbb vásárlásból tértem haza, amikor egy a fentiekben leírtaknak megfelelő fiatalember a kapuban beszélgetett valakivel. És akkor most nem ecsetelem, hogy mi volt rajtam, és hogy nézett ki a hajam. Komoly vágyat éreztem, hogy tájékoztassam, én is tisztában vagyok jelenlegi siralmas kinézetemmel, ellenben a kezemben lévő papír táskában egy csipkeruha van – már ha ez javít bármit is a helyzeten. Gondoltam, közlöm vele azt is, hogy egy Vonnegut kötet társaságában. Csak hogy sznob módon jelezzem, tudom, a külső nem minden. Esetemben például semmi.

Mielőtt bárki aggódna, hogy a változatosság kedvéért hülyét csináltam magamból, szólok, nem ismertettem vele a szatyrom tartalmát. Sőt arról sem számoltam be neki, hogy ha frissen mosott a hajam, sokkal dúsabbnak tűnik. (Bár tény, hogy a múltkor a tükör előtt állva, ámultan fésülgettem a hosszú hajamat és egyszer csak azt gondoltam: szép vagyok… Aztán rájöttem, csak arról lehet szó, hogy az akkor már napok óta egy gyulladásra szedett antibiotikum-fájdalomcsillapító kombó hatása elérte a homloklebenyemet.)

Ja, és a kenyérmorzsák. Szóval sétáltattam Micit reggel, és épp számolgattam a napokban a méltóságomat tépázó kisebb-nagyobb incidenseket. Mikor arra jutottam volna, hogy most már biztos valami jó fog történni, akkor egy néni a negyediken azt gondolta, szép dolog lenne megetetni a madarakat ezen a verőfényes reggelen.