Mici identitászavarával kapcsolatos gyanúim szertefoszlóban vannak. Mielőtt bárki félreértené, nem a nemi önazonosságáról van szó. Nem mintha meg tudnám állapítani, hogy kutyám nősténynek vagy hímnek tekinti-e magát. Azon is rendre meglepődöm, hogy mások nem tudják, nősténynek vagy hímnek tekintsék-e.

Ugyanis mikor az eb neme szóba kerül, mindenki elkerekedő szemmel kérdez vissza: Mici lány?Nem értem. A Mici nevet senki nem találja gyanúsnak?! Mindegy.

Feltehetően erőteljes testfelépítése adhat okot a félreértésekre. Igen, most mindenki kuncogja ki magát: erős testfelépítésű tacskó. De tény, hogy – és ebből is látszik, hogy a tacskóság csak az alap, és a készüléskor szerepet kapott valami bulldog típus, esetleg egy elcsatangolt Jack Russel Terrier – széles mellkasával gyakran ölt magára indiánkönyvbe illő büszke hősi pózokat.

No persze, gazdi is csak összezavarja azt a szerencsétlen kutyát a kelleténél maszkulinabb színű kék nyakörvvel és fekete pórázzal. Ügyes gazdi. Ül!

De visszatérve Mici önismereti problémáira. Esetében tehát nem az a kérdés, hogy a valós személyisége fiú-e vagy lány, hanem, hogy kutya-e vagy ember. Tudom, tudom, minden gazdi meg van róla győződve, hogy kutyája egy egyéniség, és közel sem írható le „pusztán kutyaként”. Sőt, könnyen elragadtatjuk magunkat olyan kijelentésekkel, mint a „jaj, éppen csak beszélni nem tud”, vagy a „hát nézzétek azt az okos kis fejét”.

Az etológusok szerint a kutya egy két-három éves gyerek szintjén van. Így nem véletlen, hogy bőven felfedezünk emberi vonásokat a viselkedésében. Túl az olyan közismert dolgokon, mint az egyes szavak jelentésének megértése, valamint az ebből következő szófogadás (ez persze kutyánként eltérő, én nem vagyok nagyigényű, Mici esetében egy Le a kanapéról! felszólításra adott helyes reakcióval is beérném néha), olyan meglepetésekkel is tudnak szolgálni, mint az összetett cselekvés (egy szék arrébb tolása az áhított polc eléréséhez), vagy a gazdi ismeretlen okból történő megbüntetése egy a konyhakövön elhelyezett meglepi pisi tócsával. Én azonban sokkal kevésbé meghatározható, ellenőrizhető, és persze tudományosnak tekinthető példák nyomán kezdtem gyanakodni arra, hogy Micike elsősorban kislány és másodsorban kutya.

Gyakorlatilag nem kutyamódon alszik. Mondhatni, ő a Legcukibban fetrengés hazai csúcstartója. A párnát – mert, hogy azzal alszik el a kanapén – behúzza a feje alá, a hátsólábait pedig következetesen keresztbe rakja, mintha ez lenne a legtermészetesebb pozitúra egy alvó kutyának.

A másik árulkodó jelet a tévénézési szokásaiban véltem felfedezni. Arról már korábban szót ejtettem, hogy Mici szerelmes Matthew McConaugheybe. Ha meglátja a tévében, akkor azon a csatornán kell maradni, hogy tovább bámulhassa a jóképű színészt. Bármennyire kedvesnek is találtam, nem értettem a döntését. Annak persze örültem, hogy rajongása tárgya nem Johnny Depp, mert abból nevelő jellegű jutalomfalat megvonás lett volna, de azt nem tudtam felfogni, hogy miért érdekli Micit jobban egy humanoid, mint egy szép fa vagy egy színes gőzmozdony. A kutyákról nem is beszélve.

Ráadásul azt gondoltam, hogy felszínes módon csak azt nézi meg, amiben kedvenc sztárja van, és komolyan rettegtem attól, hogyan fogom vele megszerettetni Woody Allen alkotásait.

Azonban Mici újabb és újabb meglepetéseket okoz, ha tévénézésről van szó. Gyanítom, nem ő a célközönség, de komoly érdeklődéssel figyeli a képregény filmeket – még ha olyan zsigeri vágyak vezérlik is a kis tudatát, mint a látványos külsejű szuperhősök, és kevésbé a cselekménybeli fordulatok. Azért itt is válogatós. A Vasember sztorikat szereti, míg a Thor második részét végig aludta. Alapvetően a nagy robbanásokra és hangeffektekre kapja fel a fejét, de Hulk történeténél például még ez sem volt elég. Mikor Edward Norton nagy robajjal végre átalakult a hatalmas zöld szörnnyé, Mici két rágcsálás között felnézett a képernyőre, majd egy lesajnáló, ja, ez csak Hulk tekintetet követően visszafordult a műcsonthoz, és folytatta a kérődzést.

Nos, jelentem, a helyzet mostanra komolyan megváltozott. Mármint nem Hulk megítélése. A változás lényege, hogy mára a tévés celebek Mici számára az állatok lettek. Legutóbb véletlenül az Alkonyat sorozat Napfogyatkozás részét kaptam el valamelyik csatornán, és Mici egyszerűen kikövetelte, hogy ott maradjunk. Ő lelkesen nézte a komputer animált műfarkasokat, én meg értetlenkedéssel vegyes szörnyülködéssel követtem a sztorit. (Nagyon remélem, hogy valóban a harcoló farkasok hozták lázba kutyámat, és nem titokban Robert Pattinsont leste, vagy ami még rosszabb Taylor Lautnert.)

Feltételezésem, miszerint a tévébeli emberek mostanra Mici figyelmének határozottan a hátterébe szorultak, azért tűnik jogosnak, mert még egy rajzfilmen belül is az állatfigurákra fókuszál. Felismerésüket pedig heves ugatással, pufogással, nyöszörgéssel és farok csóválással kiegészített két lábon ácsorgással jelzi.

A rajzolt lényeknél természetesen még izgalmasabbnak találja a tévében az igaziakat. Ha például éppen nem bír magával, könnyen leszerelhető azzal, hogy átkapcsolok az Animal Planetre. Ha szerencsém van, akkor éppen nem elefántokat mutatnak. Azok ugyanis Mici számára a legkevésbé érdekes állatok közé tartoznak. Igen, mára kedvenceket is választott. Határozottan vezetnek a kutyák és a lovak (úgy általában előkelő helyen szerepelnek a mindenféle patások) és váratlan fordulattal felkerültek a dobogóra a szárnyasok, köztük a korábban rettegett vérkacsa is.

2016. 04. 29.