Találtam egy érdekeset. A varázslótanonc amerikai bemutatóján Teresa Palmer ruhája kettőnél több szót érdemel. Az első benyomás mindenképpen kellemes. A visszafogott, harmonizáló színek (kifejezetten a fekete-fehér és árnyalatai) mindig biztos választásnak tűnnek egy sok szempárt és vakuvillanást számláló eseményen.

A nyakkör kialakítása kifejezetten trendinek mondható. A fodrok és puffok ma olyanok, mint a széles válltömés volt a 80-as években, így szinte minden mennyiségben használatosak.

(persze van, aki büntetést érdemelne indokolatlan fodor használatért)

De visszatérve a Palmer szerelésre: a felsőrész kicsit „etnóba” hajló díszítése is most nagyon megy (talán még izgalmasabb lenne, ha mexikói színekből állna össze – korallból, türkizből – , de az már egy másik dressz lenne). Azt hiszem, az ambivalens érzéseket a szoknya kelti. Épp tegnap este volt szerencsém belefutni a Diszkópatkányok című örökzöld elmebetegségbe (amit persze csak jelentős pihentség és még jelentősebb türelem birtokában ajánlatos megnézni). Ott láthattunk hasonló alsórészeket, csak azt még vastag sarkú cipők, és spagetti pántos topok egészítették ki. (Nem beszélve a bőrszalagon a nyakban lógó nagyméretű fém medálokról, és tupírozott frufrukról – hogy egy kicsit visszaidézzük a 90-es évek ijesztő emlékeit.)

Tulajdonképpen utoljára Jennifer Anistonnak néztem el, hogy egy bemutatóra külön álló alsó- és felsőrészben érkezett, amely láttatni engedte a hasát (Hééé, ez most nem prüdéria! Mindenki bátran mutogassa a hasát, ha az olyan, mint a Jóbarátok sztárjáé, de egy kiöltözős bulin olcsó megoldásnak tűnik a felső+szoknya kombó.)