Gusztálva évről évre a Cannes-i fesztiválon felsorakozó művészeket, és a magukat tévesen művésznek tekintő hírességeket csillogó ruháikban, egyfajta boldog bosszankodás és nyugtalanító kielégülés fog el. De lehet, hogy csak engem. Most jön az a rész, hogy megvédem magam.

Nézzük meg például Naomi Watts idei estélyiét:

Az első dolog, ami az eszünkbe jut egy ilyen kép láttán, hogy bárcsak ilyen magas, szép, kifejező tekintetű, bájos arcú, karcsú derekú, pisze orrú, satöbbi lennék. (Mindenki helyettesítse be a maga által vágyott tulajdonságot. Többet is lehet választani. Magam sem tettem másként.)

Amikor túl vagyunk az irigykedésen, rögtön a ruhára irányíthatjuk figyelmünket.

Kezdjük a nyugtalanító kielégüléssel: „Ez a ruha olyan, mintha ráöntötték volna!” (Mert ugye a gyönyörködésbe becsúszik némi harag is, hogy ránk miért nem önt ilyen ruhát senki?!)

Ezt követi a boldog bosszankodás: „Nézd már, hogy be van fűzve, tuti nem kap levegőt.” És ezzel gyarló kis örömünk ki is van pipálva, nevezetesen: legalább neki is szar.

Jöjjön az a ruha, amelynek az idei felhozatalból adnám a pálmát. Annyi fájó van a látványban, hogy el kell ismerni, nem kellett kényelmetlen szűkre varrni a ruhát, mert bosszantóan csinos a színésznő:

Bingbing Fan

És persze vannak, akik bármiben megjelenhetnek, elnézzük nekik:

Bill Muray

A fenti kategóriába tartozik Tilda Swinton is. Egyszerűen zseniális az arca! Bármit lehet belőle csinálni a megfelelő sminkkel, és neki valahogy mindig sikerül a legrosszabbat összehozni. Az utóbbi időben olyan színűre festi a haját, mint a bőre színe, most ráadásul a ruháját is ehhez választotta. Azt nem értem, hogy miért nem kérték még fel egyetlen Alkonyat filmhez sem?!

És persze minden évben van egy celeb, aki a stylistra hallgat a józan esze helyett. Ezt a díjat én most Asia Argentonak adnám. Gyakorlatilag úgy néz ki, mintha egy kobra lenyelte volna. Már elkezdte megemészteni, de a feje még nem fért be:

Nem is tudom, hogy nálam a boldogság vagy a bosszankodás érzését kelti-e, hogy tudom, a ruha csak kívülről makulátlan. Aki nem varr, nem szab, nem szerkeszt és nem tervez ruhát, biztos nem is foglalkozik a következő problémával. A nagy divatcégek által készített egyedi tervezésű ruhák olyan méretben készülnek, ami könnyen igazítható a kifutón billegő modellre, majd később az ebben magát fotóztató színésznőre is. Magyarán, ha látom valamely hírességet egy az alakját tökéletesen követő ruhadarabban, akkor belső szemeimmel már látom is a szűkítés vagy a betoldás láthatatlan jeleit. Látom, ahogy a formázók mentén belül dupla, tripla varrások gondoskodnak a pontosabb méretről; látom, hogy az aljából jó 15 centit felhajtottak, mert korábban egy ijesztően magas lány mutogatta magán a művet egy divatbemutatón; látom, hogy a derékon szépen fekvő redőkből jó párat kiengedtek, mivel a már korábban emlegetett és továbbra is ijesztő lánynak a csípője is keskenyebb volt.

Az alábbi kép egy szélsőséges példa arra, hogy ezeket a ruhákat is emberek készítik. Hogy lehet ilyen feltűnő egy cipzár?!

Heidi Klum

Persze ne gondolja senki, hogy az említett trükköket látom, hiszen ezek a ruhák így is tökéletes alkotások, meg aztán nincs is röntgen szemem. Csak tudok róla és bosszant. Woody Allen a Fogd a pénzt és fuss! című filmjében a börtönből való szökése alkalmával az őröktől nem csupán egyenruhájukat, még alsóneműjüket is lenyúlta, hogy azokban kisurranhasson, mondván a precíz munka híve. Ez volt az egyetlen poén a filmben, amit nem voltam hajlandó megérteni. Talán, mert én is a precíz munka híve vagyok?! Biztos más is öltözött már fel reggel úgy (ez elsősorban a lányoknak szól, de nem vagyok kirekesztő, férfiak is magukra vehetik), hogy jobban érezte magát, ha a zokni színe harmonizált a felsőével, miközben tudta, hogy a csizmán kívül senki nem szerezne tudomást a vétségről.

Nem csak kívülről, hanem belülről is harmonikusnak kell lenni. És Kedves olvasó, ha azt hiszed, most jön, hogy a szépség belülről fakad, és a lelked legyen gyönyörű, meg más hasonló magát filozófiának hazudó közhely, akkor nagyon tévedsz. Én most – ahogy a blogomban mindig ígérem – csak és kizárólag a ruhák szín és fonák oldalával foglalkozom. És hogy ezt jellemzően filmes példákon keresztül teszem, azért nem fogok újfent pirulni, mert akkor minden bejegyzésem szánalmas bocsánatkérések sorozata lenne.

A lényeg tehát, semmi (vagy majdnem semmi) ne akarjon másmilyennek látszani, mint ami, mert akkor számolnia kell azzal, hogy talán nem bocsátunk meg, de legalábbis nem hagyjuk szó nélkül. Utálom a hajópadló színűre fújt linóleumot, az édesítőszeres kólát és az a rohadt műfenyő is legyen rózsaszín, és viselje méltósággal műségét!

Az öltözékek szempontjából ez nehezen eszközölhető. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki néhány rojttal próbálja palástolni felszedett pluszkilóit, akkor megértéssel viszonyulunk hozzá (ha jó kedvünkben talál), és nem ordítjuk rá, hogy CSALÓ!

Itt például egy apró csúsztatásról van szó. Van rá egy tábla tibim, hogy ez a dekoltázs eredetileg mélyebb volt. De sebaj.

Az egészben az a fura, hogy – a linóleummal és társaival ellentétben – jól esnek az ilyen kis hazugságok. Talán, mert miattunk hazudnak. Nekünk akarnak tetszeni, velünk akarnak szépséget, fiatalságot a díjátadókon; szerelmet, drámát a vásznon elhitetni. És mi hálásak vagyunk. Egyfajta cinkos arckifejezéssel visszaüzenünk, hogy tudjuk, hogy játék, de belemegyünk.

Az Oscar díjkiosztó vagy a Cannes-i filmfesztivál vörös szőnyegén lépkedő hírességnek elhisszük, hogy azért vett fel bolerót, mert azzal csak még szebb a ruhája, és nem azért, mert így takargatná hájas felkarját; azért vett kalapot, mert anélkül mit sem érne a kosztüm, amit visel, és nem azért mert a fodrász délelőtt sikeresen elégette a haját.

Jane Fonda egy furcsa példa. Ő ugyanis megőrizve alakját nem kell, hogy bármit is rejtegessen. Bőrére viszont nagy valószínűséggel nem büszke, ezért is öltözött jégtáncos ruhába.

A jégkorcsolya versenyekben az átlátszó, vagy testszínű ruha-részeket utálom a legjobban, mert bár az a céljuk, hogy úgy tűnjenek, mintha ott sem lennének, mégis ezek ordítanak a leghangosabban. Mint a szilikon melltartópánt. Brrrüüü…

Szóval ez a karra húzott nejlonharisnya a korosodó színésznőn is rémes!

A fenti ismét egy jégkorcsolyás ruha. Ne akarjon bőrnek tűnni, ami nem bőr! És mindezt a mell magasságában… Még szerencse, hogy nem festettek mellbimbót a taszító kis anyagra.

És ahogy elhisszük kedvenceink hazugságait a fesztiválokon, úgy a vásznon is. Azt akarjuk hinni, hogy a filmekben elcsattanó csókok elsőre, szenvedélyből születnek, és nem hosszas próba, többszöri felvétel, némi üvöltözés és mentolos cukorka segítségével; és persze egy elhangzó poénon is spontán nevetnek a színészek, és nem azért mert bármikor képesek sírni és nevetni, ha elhangzik a rendező szájából: Tessék!

Ezek a kedves hazugságok engedik, hogy elvesszünk egy filmben, hogy megértsünk egy konfliktust, és ezek hatására próbára tegyük saját érzéseinket. Egyszerűen követeljük a hazugságaikat!

Mindamellett tudjuk, ha a valóságban lennénk részesei a filmekben látható szituációknak, akkor vagy elröhögnénk magunkat csók közbe, vagy értetlenül állnánk a hisztériázó mellett, akinek a fájdalma olyan valósnak tűnt még a vásznon.

Ennek tükrében jöjjön a TOP 3 csaló filmes szerelmi jelenetem. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a valóságban ezek bizonyosan vinnyogó röhögésbe torkolnának. Ja, és persze nem a tovább jutás sorrendjében írom. (A tévés vetélkedők korában ezt muszáj volt hozzátennem.)

Tehát amire vágyom, de nem tudnék mit kezdeni vele a mindennapokban:

1. Azt szeretném, hogy valaki úgy csókoljon meg, mint Edward Norton Naomi Watts-ot a Színes fátyolban. (1:29-nél)

2. Valaki úgy mondja nekem, hogy Édes szerelmem, mint ahogy Christopher Plummer mondta Julie Andrewsnak A muzsika hangjában. (2:05-nél)

3. Valaki úgy nézzen rám, mint Omar Sharif Barbra Streisandra a Funny Girl-ben, mikor az belép a hajókabinba (ja, és persze Mécs Károly hangján mondja ki a nevemet!) (1:25-nél)

Visszatérve az öltözékekre. Annyira szeretném, ha lenne egy olyan ruhám, mint a lenti, és így állna rajtam. Miközben tudom, hogy állati hülyén festenék benne a 4-es 6-oson.

Paz Vega