Valaki a napokban azt kérte tőlem, hogy meséljek magamról. Írjam le, hogy milyen vagyok. Bár az érdeklődés jótékonyan hatott az önértékelésemre, úgy éreztem, nem tudok írni egy szót sem. Ültem a monitor előtt. Nyitva volt a word, villogott a kurzor. Mintha csak bosszantani akarna, hogy: „Gyerünk, írj már! Csak tudsz valamit magadról”.

Olyanokat akartam írni, hogy a szükségesnél többször mosok kezet; túl közel parkolok a többi autóhoz; mindennek megnézem a szavatossági idejét; ha ki kell töltenem egy hivatalos okmányt, még az anyám nevét is elfelejtem; nem szeretem a madarakat; rémes szokásnak tartom, ha valaki lenyalja a joghurtos doboz tetejét, de azért én is megteszem; hogy azért feszengek a színházban, mert féltem a színészeket a bakizástól; hogy nem eszem állatot; meg hogy a legutálatosabb tulajdonságnak az önuralom hiányát tartom. De nem ezeket írtam. Azt írtam: szeretek olvasni, és moziba járni. Ennyit. Az emberek ezt szeretik hallani. Elfogadható, érthető részleteket. Az emberek azt szeretik, ha valami normális! Ha minden egyszerűen megy. Ha nem kell használati utasítás senkihez.

Szóval szeretek olvasni és moziba járni. Ezek végső soron igaz állítások, csak éppen az nem derül ki, hogy ki is vagyok valójában. Sem ő, sem én nem leszünk okosabbak ettől.

   Levetkőztem hát. Minden értelemben. És megálltam a tükör előtt. Sosem tettem még ilyet. Mármint persze az ember látja magát a tükörben, miközben megválik a ruháitól és beáll a zuhany alá, de hogy azért vetkőzzek le, hogy megnézzem magam: ez új volt.

Láttam, hogy a hajam megnőtt. Ha kivasalom, már a vállamig ér. Az orrom továbbra is nagy (ráadásul a fülemmel egyetemben folyamatosan nő). A vállaimon kiáll egy-egy csont. A két mellem közül a jobb egy kicsit nagyobb (állítólag a legtöbb nőnek a jobb a nagyobb – végre valami átlagos). Hiába zárom össze a bokáimat, a combjaim centikre vannak egymástól. A bal térdemen van egy hosszú forradás. A csípőm pedig túl keskeny a derekamhoz képest.

   Talán percekig is ott álltam. Nem voltam vidám…nem mondhatnám. És egyáltalán nem tudtam, hogy most éppen jelmez nélkül szemlélem-e magam, vagy épp elbújok egy testben, mint mindenki más.

Hát nem az számít, hogy mit kezdünk ezzel a testtel?! Nem az, hogyan beszélünk, hogyan szeretünk?! Hát nem akkor vagyunk igazán önmagunk, ha úgy öltözünk fel, ahogy mi akarunk?! Innen nézve mindegy, hogy milyen hosszú a lábunk, vagy mennyire görnyedt a hátunk. Ez csak egy test. Valójában a ruha teszi…

És ha ez jelmez, akkor a jelmez a valóság. Amennyiben szabad akaratodból viseled.

   Aztán már kicsit fáztam a pőrén gondolkodástól. Meg eleget is láttam magamból, így gyorsan köntöst húztam.

A laptopomon régi fotókat kerestem elő. Ági karácsonyra gitárt kapott; Ági 26 éves lett; Ági levágatta a haját.

Ági minden képen máshogy fest, csak néhány dolog azonos. Kicsit fénytelen, tompa tekintet, fogvillantás nélküli mosoly és a mellkas előtt összefont, bizalmatlanságról árulkodó karok.

Minden másban azonban eltérő. Hol kövérebb vagyok, hol soványabb; rövid a hajam, vagy éppen hosszú; szemüveges vagy szemüveg nélküli az ábrázatom.

Mintha mindegyik egy másik ember lenne. És egy másik élet. Az egyik még nem tudja, hogy a következő évben mit csinál majd a másik. A másik pedig már magán hordozza egy korábbi élet nyomait.

   Néztem az arcokat, és próbáltam kitalálni, hogy vidám az a lány vagy éppen szomorú. És nem mindig ment. Ijesztő volt. Mintha valaki más múltjában vájkálnék. Bezártam az összes mappát zavaromban, kikapcsoltam a gépet, és szinte önkéntelenül elindultam a beépített szekrény felé. Kinyitottam a magasan záródó ajtókat, és lassan lepakoltam minden textilt, ami csak otthon volt. Még korábban szín szerint válogattam szét azokat, így egyszerűbb volt a keresés. Nem mintha tudtam volna pontosan, hogy mit keresek. A kezeim ösztönösen mozogtak, mintha nem is én irányítanám őket. Elkezdték szortírozni a vékony, apró mintás vásznakat, és már láttam is magam előtt a ruhákat, amiket hónapok óta készülök megvarrni. Az ötvenes évek világa lebegett a lelki szemeim előtt, és elég volt csak rápillantanom az éppen a kezemben lévő szövetre, már tudtam is, hogy húzott lesz a szoknya, pántos a felsőrész. Már láttam, hogy milyen övet veszek hozzá, és milyen cipőt húzok. Kezdett kirajzolódni egy kép. Összeállt egy alak. Vidámnak tűnt. Örült a pörgős szoknyának és a kopogós cipőnek. Érezte, hogy így akarja fogadni a tavaszt. És elhatározta, hogy művirágot is tűz majd a hajába.

Az egész olyan egyszerűnek tűnt. Neki is álltam, és mikor már az anyag felett görnyedtem, és kezdtem az egyes elemeket kiszabni, egyszer csak bevillant, hogy később majd ezt a lányt sem fogom érteni. Nem tudom majd, hogy örült-e a pörgős szoknyának és a kopogós cipőnek. Talán majd arra sem emlékszem pontosan, hogy vidám volt-e vagy sem.

De tudtam, mire elfelejtem, már épp egy másik életet varrok magamnak.