A következő történet kizárólag a képzelet szüleménye, a valósággal való bármilyen egyezése teljességgel a véletlen műve. 

Na, a következő volt. Gyorsan előre szaladtam a színpadhoz, hogy a koncert végén még közelről is jól megvizsgáljam, a távolról kifejezetten cukinak tűnő énekest. Azon az apróságon lépjünk túl, hogy ő valószínűleg az óvodai ballagására kapta az első mobilját, míg én az érettségim után. De most tényleg ne kezdjünk el számolgatni…

Na, szóval mire odaértem, épp lejöttek a színpadról, majd néhány perc múlva kiléptek a backstage-ből. Átöltözve. Lövésem nem volt, hogy melyik az énekes. Ezt elegendő oknak tartottam, hogy tovább ne is forszírozzam a témát.

Amúgy egy másik banda koncertjére mentem, csak az előttük játszó együttes műsorából is elcsíptem valamennyit. Árukapcsolás.

Amíg beállt a következő zenekar, azon merengtem, hogy miért tűnik mindenki kúlabbnak, ha színpadon csinálja azt, amit csinál, és nem otthon a fürdőkádban. És még mindig az éneklésről beszélünk.

Szóval egyszerűen mindenki megtáltosodik, ha egy méterrel magasabban áll. Így már nem kis gyík, hanem „totál Mick Jagger”; nem beszédhibás, csak izgatóan selypít; nem szerencsétlenül ide-oda lődörgő lúzer, hanem elvont, fülledt szexualitást árasztó művész. És már abban is biztos vagyok, hogy a két számmal szűkebb nadrágja egy tudatos döntés eredménye, és nem csak arról van szó, hogy a szennyesben van a többi, és anyu még nem mosta ki.

Jó, persze van olyan is, akin már a színpad sem segít. De, mindegy.

Mire elkezdett hangolni a banda, még nem találtam választ a fenti létfontosságú kérdésre. Mármint arra, hogy miért vonzóbb mindenki a színpadon. És arra sem, hogy az ilyen típusú rajongást ki lehet-e nőni.

Amikor egyszer egy koncert alatt szerelmes lettem az egész zenekarba és egy pozanba, akkor már gyanús volt, hogy ez a fajta vonzalom nem az, mint az, amikor egyre csak nézed a kiszemeltet, hátha rád néz, és összeakadnak a tekintetek, és megdobbannak a szívek, és remegnek a térdek. Lássuk be, ezt túlspiláztam. De mégis valami ilyesmiről van szó.

Valamiért azt gondolnám, hogy aki a reflektorfényben áll, az okkal áll ott. Hogy valamit jobban tud, mint mások. És ez részben persze igaz is. Rengeteg zenész, énekes megérdemelten kapja estéről estére a tapsvihart, de nyilván találkoztunk már olyan vasalt hajú, körömlakkos kamaszfiúcska előadókkal, akik esetében értetlenül állunk teltházas koncertjeik, tömegében eladott lemezeik ténye előtt.

   A jelenség külön bája, hogy általában döntésünktől függetlenül szippant be egy-egy ilyen zenés móka. A színpadon álló példány mindig magabiztos és tehetséges. Sőt, ha nem tehetséges, és ennek ellenére magával ránt, akkor a legtehetségesebb. Persze nem ilyen szép meg jó az egész. Mondjuk valami kivételes szerencse folytán személyesen is megismerem az előadót, és jó eséllyel három mondat után a fejemet fogom, hogy milyen ostoba is. Aztán visszaáll a színpadra, és egy perc alatt elfelejtem, hogy az asszociál és a szocializálódik szavak értelmét felcserélte (bár kétségtelenül meglepődöm, hogy mindkét szó megvolt legalább a passzív szókincsében), mert újra őőőőrült szexi gitárral a kezében.

Ez annyira szánalmas. Mármint rám nézve. Amikor szembesülök egy ilyen helyzettel. Főleg úgy, hogy felismerem, és mégis benyalom. És felteszem, nem vagyok egyedül ezzel a problémával.

Azt mindenesetre ki kell hangsúlyoznom, hogy az általam ismert zenészek között is van rengeteg tehetséges és egyben gondolkodó lény!

Egyszóval a színpad mindenkinek jól áll.

   Visszatérve a már említett koncertre, amikor a fiúk a húrok közé csaptak, elégedetten körbe pillantgattam, hogy na, az első kérdésre már meg is találtam a választ. Nevezetesen, hogy ez az egész csak látványpékség, és aki hülye, az a színpadon is hülye.

Bár hihetetlenül büszke voltam magamra a saját erőmből összehozott felelet miatt, mégis azt vettem észre, hogy szép lassan a hátsó sorból előre csordogálok. Mire elértem az első sorig, már el is felejtettem a korábbi elméletet; hogy milyen baromságról győzködtem magam percekkel azelőtt, hiszen a vak is látja, hogy aki a színpadon áll, az egy istenkirály!

Körülöttem 16-17 éves lányok táncolgattak, meg sikoltoztak, és ahelyett, hogy bosszankodtam volna, tökre megértettem őket. A gitáros bal karján minden ér kidagadt, mert úgy szorította a húrokat a hangszer nyakához. A dobos minden második ütemet az egyik kezével a levegőbe ütötte. A basszeros komolyan, szinte mozdulatlanul állt, és pengetett. (És hiába tudtam, hogy azért fagyott le, mert számolja a hangokat, akkor is tetszett). Az énekes pedig…hát, ő…az énekes. Ahhoz nagyon rossznak kell lennie, hogy a – szüleiktől elkéredzkedett – tinik ne üvöltözzenek meg nevetgéljenek izgatottan a látványától.

   Egyszerűen berántott a dolog. Megint 16 akartam lenni! És titokban szeretni a Backstreet boys-t, és nosztalgiával gondolni rá, mert sajna az én korosztályom ezt nyerte tini éveire. De ne tépjünk fel régi sebeket.

Az épp zenélő együttessel, és az engem körül álló közönséggel teljesen felvettem a ritmust, pedig igazából nem is tetszett, amit hallottam. És mégis a fülemben lüktetett a zene, a lábdob hangja megrezegtette még a tüdőmet is, és igyekeztem nagyon figyelni a szövegre, mert azt gondoltam: minden sor, amiről lemaradok pótolhatatlanná lesz.

Na, egyszerűen jó volt! Úgy éreztem az első sorban állva, hogy ilyenkor illik cicit villantani. Az ötletet – mindenki megnyugtatására közlöm – hamar elvetettem. És nem csak azért, mert harminc után eggyel annyira szánalmas a cicivillantás, mint stagedivingolni egy üres nézőtérre, hanem mert olyan macerás lenne. Egyszerűen tönkretettem volna a dolog spontaneitását. Milyen ciki már, hogy le kell venni a táskát, amit aztán a bokáim között szorítok, nehogy valami túlhevült tini a nagy pogózásban kirúgja onnan. Aztán pulóver is volt rajtam (még csak tavasz van, ilyenkor nem kocáztatunk), azt is levenni, megkérni a mellettem álló átszellemült kis csajt, hogy ”léccci fog’ má’ meg egy kicsit!”. A szűk felsőt átráncigálni a vállaimon meg a fejemen, amitől a hajam statikusan feltöltődik, és minden hajszál 8-12 percig az égnek áll majd (ha szerencsém van, akkor szikrákat is szór; kéket meg zöldet a sötétben), és persze ott a pántos top, a melltartó… Szóval mire mindennel végzek, az együttes a visszatapsoláson is túl van.

Ennek fényében a második kérdésre, miszerint ki lehet-e nőni a rajongást, nem a ki lehet, hanem az illik kinőni a helyes válasz.