A következő sorok sérthetik mások vallási meggyőződését!

   Templomban voltam. Szombat délelőtt. És most jöhet a jogos kérdés, hogy szombat délelőtt vajon mely vallás temploma rendel. Egyik se, és mindegyik. Esküvőn voltam. Igazán talán ott sem voltam. Lélekben. De mégis csak. Tudja fene.

Néztem a gyönyörű épületet, és a boldog párt, akik régen elkezdett közös életüknek generáltak új kezdetet. (Ezt nem elítélő hangnemnek szántam. Tényleg.)

A 12 órára meghirdetett szertartás pontosan kezdődött. Ez azért meglepő, mert csak azok az események szoktak időben kezdeni, ahová késve érkezem. Szóval Breaking News: Timár Ági nem késett el!

   Tök nyugiban végig sétáltam a Király utcán, és meg is néztem magam minden egyes kirakatban. Valami fura volt. Mármint gondosan választottam ki a toalettemet, de valahogy furcsán festettem. A harmadik kirakatnál megálltam, és rájöttem, mi az. Fekete szoknya, fekete-fehér csíkos felső piros virággal kiegészítve. Úgy néztem ki, mint egy pantomimes. Az, hogy a táskámon Butters mosolygott a South Parkból, már szóra sem érdemes. Persze utólag már tök mindegy is.

   Istenem, de szépek bírnak lenni ezek a katolikus templomok! Még ha éreztem is, hogy a maximális feltűnésmentességre törekvő kakukktojás vagyok, valahogy kívülről láttam, amit belülről kellett volna.

Amikor mindenki leült, akkor én is. Ha felálltak, velük tartottam. Ámenezéssel, és térdepeléssel nem akartam megbántani azokat, akik őszintén ámeneznek és térdepelnek. És bár a „miatyánakat” el tudtam volna mondani, nem tartottam volna tisztességesnek, hogy verset mondjak fel – csak úgy.

Persze rögtön beugrott a kép, amikor gyerekkoromban vidéken nyaraltam, és egy vasárnap délelőtt a templomban találtam magam, tekintve, hogy az egész falu a templomban volt. Emlékeztem, hogy a padsorunkhoz érve, mindenki sorban „pukedlizett”, én meg meghajoltam. Azóta sem értem, hogy mi volt olyan bonyolult abban a mozdulatban. Sőt, az is beugrott, hogy az istentisztelet végén sorba állítottak, és amikor én következtem, a pap furán nézett rám. Mindketten tudtuk, hogy most valaminek történnie kell, de mielőtt rájöttem volna (esély nem volt rá, hogy rájöjjek), hogy ostyát fogok kapni a nyelvemre, a pap kérte, hogy mondjam ÁÁÁ. Ilyet korábban csak a körzeti orvos kért tőlem, így megijedtem, hogy jön majd azzal a spatulával, amit mindig gyűlöltem, mert a nyelvem végéhez nyomta a doki, és mindig öklendeztem tőle.

Hát végülis öklendezés nem volt, bár tudom, hogy hazáig nem mertem nyelni, félvén attól, hogy az ostya veszélyes, mint a műbeles virsli emészthetetlen csomagolása. Persze mire beléptünk a kapun elolvadt. Olyan gyorsan lett semmivé, mint a templomban hallottak.

   A szombati templomi esküvőn (ahol egyébként a többi templomi esküvőhöz hasonlóan nincs hitvesi csók, amitől tök kivagyok), a szertartás után szintén lehetett sorba állni, mint a fagyisnál. De ez is olyan része volt a bulinak, amit meghagyok azoknak, akik őszintén, becsülendő, tiszta hittel teszik.

Néztem, ahogy egyesével mindenki megkapja a kis ostyakorongját, és azon törtem a fejem, a tisztelendő atya vajon kezet mosott-e az ezer éves kupák meg szalagok fogdosása után, vagy csak úgy meggondolatlanul nyúlt bele a hívők szájába. (Az ember annyi mindent kérdezne azoktól, akik az egyháznak szentelték az életüket. Ez is egy ilyen kérdés lenne a részemről.)

De visszatérve a ceremóniára. A befejező aktus az volt, hogy a tisztelendő megkérte a gyülekezet tagjait, hogy a béke jelével forduljanak a mellettük ülőkhöz. Én már épp emeltem volna a kezem, hogy ujjaimmal V-t formáljak, de akkor láttam, hogy mindenki kezet fog meg puszikat oszt. Mellettem nem ült senki. Mindegy. Azért béke van.

   Amit viszont nagyon szeretek az egyházi esküvőkben: az az orgona hangja. A polgári szertartások – legyenek akármilyen monumentálisak vagy bensőségesek is – attól tűnhetnek sótlannak, hogy nem szól az orgona. Felteszem, nem véletlenül az orgonaszó a frigy zenéje, és nem Celine Dion-tól a My Heart Will Go On.

Szóval, ha ragaszkodunk az orgonához, akkor vagy templomban kell esküdünk, vagy egy orgonistánál. Vagy még inkább  az orgonistával.

   Azt hiszem, ez egy „temetni jöttem Cézárt” típusú írás. Szóval előadom, hogy az agnoszticizmusom (mely a hívők szemében tulajdonképpen olyan, mint az ateizmus) nem találja érvényesnek a templomi esküvőt, miközben boldogan oldódom fel a magával ragadó és számomra titokzatos díszlettel bíró esketés hangulatában. Még az sem billent ki, hogy az atya minden nagyobb mozdulat előtt úgy hajtja félre a palástját, mint Batman.

Bár azt hiszem, a pap által mondottakkal hasonlóképpen vagyok, mint a korai Beatles slágerekkel: jobban járok, ha csak a dallamra figyelek és nem a szövegre.